Pikó Andrással, Józsefváros polgármesterével beszélgetett a Civil Rádió Demokrácia MOST! című műsorában Péterfi Ferenc és Sain Mátyás.[1]

Péterfi Ferenc (PF): Jó napot, jó estét kívánok! A mai vendégünk Pikó András. Két évvel ezelőtt volt, hogy leültünk beszélgetni néhány héttel, hónappal a polgármesteri megválasztása után, és akkori küzdelmekről, az első hónapnak a nehézségeiről, illetve a váltásról beszélgettünk, és úgy gondoltuk, hogy ma ezt folytatnánk. Úgyhogy szeretettel köszöntünk polgármester úr, András.
Pikó András (PA): Itt vagyok, és nyugodtan maradjunk az Andrásnál, a polgármester úrtól most már nem ijedek meg, de azért közöttünk talán ez még mindig furcsa egy kicsit.
PF: De hogyha már erre terelődött a dolog, nem hiányzik-e a rádió neked, ahonnan te érkeztél? Vagy a stúdió, a mikrofon?
PA: Olyan ez, mint egy hullámvasút. Volt egy olyan időszak, amikor nagyon-nagyon hiányzott. Ez körülbelül fél éve kezdődött, ez egy nagyon komoly kiégés volt, és most ért véget jó egy-két hónapja. Azok, akikkel beszélgettem a polgármesteri kampány nyitánya előtt, mondták, hogy másfél év után van egy nagy megzuhanás, erre érdemes is készülni. De még akkor is azt gondoltam, hogy rengeteg mindent kaptam ebben a másfél évben, tehát nem bántam meg igazából sosem, viszont arra nem tudtam eleget figyelni, hogy azt, amit viszont elvesztettem ebben a másfél évben, hogyan lehet visszapótolni. És nyilvánvalóan azt, amit a rádiózás élménye ad, nem lehet visszapótolni. Az egy 30 éves szerelem, ami most már a múlté, néha így előjön, észreveszem magamon, amikor beszélgetek emberekkel, hogy na, ez olyan volt, mint amikor reggel valakivel hosszabban beszéltem. A legdurvább az volt, hogy amikor kórházban feküdtem coviddal – összesen több mint 18 vagy 19 napig voltam –, és mindig az volt, hogy túljutottam az életveszélyen, én azért majdnem lélegeztetőgépre kerültem, és utána pedig volt egy ilyen lassú lábadozás, és nagyon untam magamat. Viszont jöttek be újabb és újabb arcok a Szent László Kórházba, a kórterembe, egészségügyisek, nők természetesen, meg fiatal orvosok, rezidensek, idősebb orvosok.  Ha lett volna nálam magnó, akkor ebből egy nagyon jó műsort lehetett volna csinálni, mert leültek az ágyam szélére, és akkor én kérdeztem és beszéltek. És ez nagyon-nagyon jó volt nekik, és egy idő után úgy vettem észre, hogy úgy használnak, mint ilyen coachot.

PF: Kiégés elleni.

PA: Igen, igen, mert nagyon fontos, hogy megkérdezzük az embereket. Akkor, amikor látod rajta, hogy most tulajdonképpen nagyon-nagyon el van keseredve, eljött Szolnokról idevezényelték, nem tudja, hogy mi lesz vele. Három munkatársa lett covidos az előző nap, ő maga is fél, és akkor itt van egy fószer, és akkor azt kérdezi, hogy meddig, és hogy egyébként hogy tervezi, hogy most akkor marad itt vagy nem, és akkor kijön minden. Ezt ismered, nyilván azt a technikát, amikor egy kérdés pontosan az az egy kérdés.

PF: Egy gombot nyom meg.

PA: Az úgy megindítja az embereket.

Sain Mátyás (SM): Két évvel ezelőtt, ha jól emlékszem, az egyik dolog, amiről beszélgettünk, az pont a sajtó kapcsán az az ambíciód, hogy a független tájékoztatást visszaállítsd a kerületben. Így két év elteltével, hogy látod ezt a dolgot? Lehet-e egyáltalán egy kerületi újság független?

PA: Lehet, de nem könnyű, mert nagyon sok minden szól ellene. Ugye erre az angolok – ha máshonnan nem, Feritől is, meg máshonnan azért az ember meg tudja tanulni Magyarországon, hogyha olvas média irodalmat vagy szakirodalmat   –  erre jó megoldásokat, meg technikákat találtak ki, amik Magyarországon még mielőtt meghonosodtak volna, nagyon csúnyán át lettek politizálva, és tulajdonképpen mindaz, amit a politika, pártpolitika jelentett, vagy amit nem szeretünk benne, most nem akarok ebbe belemenni, az minden ilyen származékos dologban – mint például a médiairányítás – benne van és át is színezi nem jó irányba. Azt fogadtam meg, hogy amennyire lehet, mindent megteszek: úgy építjük fel az újság és az önkormányzat kapcsolatát, ami klasszikusan lefedi azt, amit egy közszolgálati, helyi közszolgálati médiumról gondolunk. Magyarán az újsággal kapcsolatban nincsen semmilyen kézi vezérlés, tehát a polgármester nem látja a megjelenés előtti lapot. Nincsen a pártoknak dedikált negyed oldala, amiben szerkesztetlenül mondhatják. Hogyha megnézed, nagyon sok ilyen kerületi lap van. Az volt az elvárás, hogy a helyi hatalomtól az újság a kameráit, a mikrofonját, a diktafonját fordítsa a kerületben élők felé, ami azt jelenti, hogy egy klasszikus újságírói szerepbe kell helyezkedniük. Az a fontos, hogy ők mindazt, amit mi csinálunk, hogyan élik meg. A döntéshozóknak nagyon fontos, hogy van egy jó visszajelzés. Egy jó sajtó a legnagyobb barátja szerintem a politikai döntéshozatalnak. És nem mondom, hogy ez hibátlanul megy, mert nagyon sokszor azt tapasztaltam, hogy a kollégák helyezkednek bele nagyon nehezen, tehát nagyon nehezen tudják elfogadni azt, nincs meg még talán az a bátorság, hogy jé, tényleg lehet, be lehet szólni a polgármesternek, miközben az önkormányzat lapja vagyunk. Miért ne lehetne? Én azt gondolom, hogy egy kerületi lapnak a politikai döntéshozatal szempontjából az ideális pozíciója úgy írható le, hogy nyilvánvalóan nem szabad opponálnia a kerületi többségnek a politikai programját, tehát az egy adottság, azon nem vitatkozunk. Ezzel nyerte meg az ellenzék Józsefvárosban az önkormányzati választásokat, tehát tudjuk, hogy akkor öt évig ez a politikai program a zsinórmérték. Az, ami az újságnak a feladata, ennek a program végrehajtásának az ellenőrzése, és visszajelzés adása, hogy hol csúszik félre, hol megy rossz irányba, hol nem elégséges. Szerintem bennünket saját magunkkal kell szembesíteni, és azért senki nem olyan felülemelkedett, hogy ezt minden nap magával szemben megtegye. Erre valók a jó újságírók, és én azt hiszem, hogy egyre jobban olyan a Józsefvárosi Újság, amilyennek én szeretném – tehát ilyen.

PF: Ha jól tudom, akkor média tekintetében nálatok az elektronikus, tehát az internetes felületek vannak?

PA: Internetes van, de nincsen rádiónk, és nincsen televíziónk.

PF: Igen, televízió nélkül nálatok nyomtatott print sajtó van, illetve podcast-okat mintha látnék.

PA: Igen, az is van. Illetve most nagyon koncentrálunk arra, hogy az online felületeink könnyen elérhetők legyenek és jók. Elvileg Józsefváros szempontjából ennek kell lennie az elsődleges hírforrásnak.

PF: A nyilvánosságról is beszélgettünk két évvel ezelőtt, de arra emlékszem, hogy az egy ilyen központi kérdése volt a diskurzusunknak, hogy milyen lehet kívülállóként, pláne civilként és nem a közigazgatásban járatosként bekerülni egy testületbe. És voltak nektek nagyon határozott vízióitok, hiszen a C8 nevű civil társulás (C8 Civilek Józsefvárosért Civil Társaság) fölkészült hosszan erre a szerepre, vagy erre a lehetőségre, és hogy megváltoztatni az önkormányzati vagy a polgármesteri hivatal mechanizmusait, működését. Emlékszem, hogy a küzdelmekről beszéltél nagyon erőteljesen.

Az a kérdésem, hogy most látod-e, hogy sikerült-e valódi változtatást elérni, illetve ennek a kérdésnek a másik fele, hogy mennyi volt az, amit úgy éreztél – és már az előbb a kontrollról és önkontrollról szó volt –, hogy neked vagy nektek kell esetleg módosítani, változtatni a terven, tehát mégiscsak igazodni kell valamennyire a közigazgatási keretekhez? Tehát mennyire feszíthetők ezek a keretek?

PA: Több része is lesz a válaszomnak. Az első része az nyilván egy direkt politikai rész, hogy fel lehet készülni arra, hogy az ember önkormányzati vezető lesz, de azért egy 35 milliárdos költségvetésű, több ezer embert foglalkoztató nagy cégnek az élére becsöppenni az utcáról civilként, az mindenféleképpen egy sokkoló és egy nagyon szép dolog. És rengeteg olyan elképzelésünk volt, amelyet így utólag bent, a folyamatokat ismerve és látva, nagyon látom a mostani helyzetemben az akkori naivitásokat.
Én csinálok jegyzeteket szinte minden nap, és azt gondolom, hogy ha majd valamikor abbahagyom ezt, vagy a választók megvonják a bizalmat, akkor ezt le kell írni, mert szerintem nagyon sokat lehet belőle tanulni civilként. Nagyon sokszor kívülről viszonylag egyszerűnek tűnik, hogy látjuk, hogy mi a jó megoldás. A közpénzt használó döntéshozók felelősen, jól döntenek, akkor ebből ez és ez az eredmény kell, hogy kijöjjön. Sosem jön ki ez az eredmény pont úgy, azért, mert ez egy szabályozott – törvények, szabályok és egy bürokrácia által szabályozott és dominált – döntéshozatal végrehajtás, ahol még ha a polgármester meg a többség is azt akarja, hogy valami megtörténjen, annak az időtávja körülbelül egy év. Az nagyon-nagyon sok kívülről nézve.

PF: Pláne, amikor ambiciózusan és energikusan érkezik valaki, és gyors változás szeretne.
PA: Persze. És akkor említetted a C8-at. Most polgármesterként ez talán kevésbé látványos, de azért elképesztően nagy vitáink vannak, hiszen ők nem követtek be a döntéshozatalba, nem kell irányítaniuk egy hivatalt, nem kell kompromisszumokat kötni a cél érdekében, akár politikai, akár szakmai kompromisszumokat, nem kell visszafordulni és megpróbálni egy másik utat, mert itt lezárta mondjuk a törvény vagy a jogszabály. Kívülről nagyon sokszor az látszik, hogy itt megy valami pepecselés, de hogy igazából nem jött ki még az eredmény. És ez nyilván azzal is összefüggésben van, hogy nagyon sokat kell tanulni. Tehát, hogy az első egy év elsősorban ez a tanulás. Egy-másfél év elsősorban egy tanulásé volt, elfogyasztottam egy jegyzőt, vagy pontosabban rájöttem arra, hogy mennyire személyfüggő is, hogy mi sikerül és mi nem. És arra is rájöttem, hogy ahhoz, hogy egy önkormányzatban már azon a szinten, ahol Józsefváros van, mondjuk egy 80 ezres városban, ahol megjelenik a pártpolitika; ott a civileknek nagyon adaptívnak kell lenni a környezethez. Tehát én azt mondom, hogy nekem van egy programom, tudom, hogy mit akarok végrehajtani, és tudom, hogy hogyan akarom működtetni az önkormányzatot, de el kell érnem, hogy a többiek is akarják. Azoknak, akik pártokat képviselnek, a pártoknak vannak sajátos pártszempontjai, van azoknak is programja.

PF: Pártközpontok is vannak mögöttük.

PA: Vannak azért pártközpontok is, azoknak is vannak érdekeik. Kétféleképpen lehet ezt csinálni, illetve ennek a vegyítésével, hogy az ember erőt mutat és azt mondja, hogy itt a határ, ezen biztos, hogy nem fogok átmenni, ha rákényszerítesz, akkor ebből konfliktus lesz, amiben te biztosan többet fogsz veszíteni, mint én. Nagyjából én azért így szoktam. Ez azért elég hatékony. De ha csak ezt alkalmazza az ember civilként, akkor soha nem lesz alkotóközösség a vele együtt dolgozó politikusokból. És nekem ez is a célom, és ezért nagyon sokszor és rengeteget beszélgetek, meg vitatkozom az én politikus társaimmal, és szerintem a legnagyobb eredmény, amit föl tudok mutatni ebből a szempontból, az az, hogy az elmúlt két évben egyetlenegy olyan döntésünk sem volt, ahol lett volna kiszavazás a frakciómból, a többségi frakcióból.

PF: Politikusokon a saját tábor politikusait érted, nem a teljes testületet?

PA: Így van, és ez szerintem egy elképesztő politikai teljesítmény, hogy hat pártot sikerült úgy egy közösségbe kovácsolni, hogy az óriási viták ellenére, amikor a döntést meg kell hozni – és szerintem nem hoztunk rossz döntéseket –, akkor az olyan legyen, amit én is tudok vállalni, és ami mögé ők is oda tudnak állni. Én azt látom, hogy nagyon sok kerületben azért ez nem így működik. Tehát bizonyos szempontból mi ebből különlegesek vagyunk. Én azt gondolom, hogy ez működik ezen a szinten – nagyjából a fővárosi kerületi és az országos középvárosok szintjén. Itt szerintem, ha valaki felkészült és kellő kompromisszumkészséggel, tárgyaláskészséggel rendelkezik, akkor civilként is tud komoly pozíciót szerezni, illetve civil politikát vinni. És van egy szint szerintem, a kisvárosi vagy nagyközségi szint, Pest környékén egy csomó olyan település van, ahol iszonyatosan jól működnek a civilek jobban, mint ez a konstrukció. Egyszerűen azért, mert közelebb vannak egymáshoz az emberek, a civil szervezetek jobban értik őket, és ott helyben – Pomáz például, amennyire tudom –, irigylem őket, mert összeáll egy csapat jó programmal, ismer mindenki mindenkit és megcsinálják. Nincsen az a politikai szint, ami bizonyos szempontból akadályozza ezt. Nálam van, és nekem akkor ehhez kell alkalmazkodnom.

PF: Majd megkérdezzük erről a pomáziakat. De még csak egy pillanatra ide – volt egy kis jelzésed, vagy egy kiskaput nyitottál, amikor a C-8-asokról beszéltél, hogy milyen nehéz megértetni velük: akkor elmondható, hogy a C8-asok udvariasan vagy esetenként udvariatlanul ellenőrzik a polgármestert? Tehát nekik kell beszámolnod vagy elszámolnod?

PA: Ennél sajnos rosszabb a helyzet, mert mi arra számoltunk, hogy nagyon-nagyon szoros viszonyban tudunk maradni, de egy nagy győzelem egy civil szervezetet mindig kiürít, meg elfáraszt, ezt ismeritek, hogy ekkor előjönnek ezek a klasszikus dilemmák: intézményesülés, watchdog vagy együttműködői szerep, melyik a fontosabb? A watchdogoké, de most kössek bele a polgármesterembe, akiért küzdöttem és közülünk való? És vannak teljesen más szempontok, mert ugye ők joggal mondják azt, hogy te azért lettél polgármester, mert a C8-nak volt egy nagyon jó programja, légy szíves, hajtsd végre, én pedig azt mondom, hogy erre törekszünk, de ahhoz, hogy én bármit ebből végre tudjak hajtani, ahhoz nekem ezen a pár terepen meg kell kötnöm a magam egyezségeit, és vállalnom kell bizonyos konfliktusokat. Magyarán, nem tudom azt az elvi engesztelhetetlenséget polgármesterként vinni, mint amit a C8 civil szervezetként kívülről jól el tud látni. Ez két különböző helyzet.

PF: A nehézségekről itt sok mindent mondtál, és nyilván ezekről még hosszan beszélhetnénk, és jó is lenne beszélni, de az egyik nagyon fontos szempont volt a ti programotokban, amennyire én emlékszem, ez a részvételiség. Egy kicsit erről a részvételiségről faggatnálak, hogy ez áldás vagy átok? Hogy van ez? Belehallgattam a múltkori beszélgetésünkbe, és volt egy mondatod, az így hangzott: ’tisztában vagyok azzal, hogy általában az állampolgárok nem a részvételt szeretnék, hanem a részesedést’. És ez egy nagyon pontos mondat volt számomra. Szóval ezek után a kérdések.

PA: Szerintem a Mátyás jobban tudja, mint én, hogy az, hogy egy erről leszoktatott vagy igazából meg nem tapasztalt társadalmat rávezetni arra, hogy milyen nagyszerű dolog részt venni a döntéshozatalban, az nem könnyű. Nagyon sokan élnek a gyanúval, hogy ez valami átverés. Persze, amikor a politikus ennyire nagyon smúzol, akkor biztos akar valamit! Tehát, hogy biztos, hogy nem úgy lesz, csak most elbábozzák nekünk, hogy ez fontos. Ugyanakkor meg azt látjuk, hogy például a fővárosi részvételi költségvetés szerintem egy óriási siker volt. És az lesz a következő évi is, sőt most már nem csak fővárosban lesz, hanem nálunk is lesz 2022-ben.

Itt talán ez a név nem ismeretlen, Udvarhelyi Tessza, a mi közösségi részvételi irodánknak a vezetője. Őtőle nagyon sokat tanulunk.

PF: Ő kérlelhetetlen, azt hiszem, nagy szerencsétek van ezzel.

PA: Abszolút. És az a nagyon jó, hogy miközben kérlelhetetlen a részvételiség megkövetelésében, aközben nála alkalmazkodóbb embert, bármennyire is furcsa, nem nagyon láttam. Ő talán az egyik garancia arra, hogy 2024-re jobb hivatalunk lesz, polgár-barátabb hivatalunk lesz, jobbak lesznek a működéseink. Miközben nem téveszti a célt, aközben próbálja megérteni azt a közeget, amiben van.  Ellenségként nem lehet lenyomni egy bürokráciát, ott érző emberek vannak, akiknek vannak meghatározott rutinjaik, azt átalakítani, ahhoz nagyon sok tapintat, meg nagyon sok megértés kell, meg jól megfogalmazott mondatok. És tulajdonképpen egy kicsit ugyanez a helyzet azzal a kifele szóló részvételiséggel, mert ez egyszerre fontos belül, hogy átalakíts egy alapvetően hierarchikus katonai szervezetet, mint amilyen egy polgármesteri hivatal.

PF: Most itt arra gondolsz, hogy az egyes osztályok közötti határokat átlépni?

PA: Egyrészt, meg arra gondolok, hogy az egymásért együttdolgozás egy adott célért, az nem feltétlenül egy alapélmény a magyarországi közigazgatásban lévőknek. Nekem az első ilyen durva élményem az volt, amikor egy adott ügy intézésénél láttam, hogy van egy körülbelül kéthetes szünet az ügy intézésében, amikor az első emeletről nem ment föl az információ a második emeletre, pedig csak egy lépcső. Majd a harminc napon belül átküldöm… Ezt iszonyatosan nem lehet megmagyarázni, és tudod, hogy ez onnantól kezdve torlódik, tehát a vége mégiscsak az, hogy a megfelelő határidőre nem készül el semmi.
Szóval Tesszának és nekünk az egyik nagy feladatunk vagy programunk most az, hogy hogyan tesszük saját magunkat, a munkatársainkat ügyfél-barátabbá. Erről szívesen mesélek, mert ez egy nagyon érdekes helyzet Józsefvárosban, ahol egyszerre él együtt a 19. század a 20. századdal, meg a 21-kel, és másrészt pedig, hogy ezzel a nagyon kevert népességgel, mármint ilyen értelemben kevert helyzetű népességgel hogyan tudsz úgy szót érteni, hogy közben ő azt érezze, hogy a döntésekben a véleménye igenis fontos. Csinálunk minden hónapban egy közösségi fogadóórát – Józsefvárosnak tizenkét negyede van – tizenkét negyedben.  Csinálunk, ha lehet és nem akadályoz meg a Covid, két ilyen közmeghallgatást és tematikus konzultációkat is a filmforgatásról, parkolási rendeletről, bizonyos fejlesztésekről. Ott a Tessza tudása azért nagyon fontos, mert a Fishkin pontosan tudja azt, ami nyilván nálatok sok műsorban már elhangzott, hogy ennek a társadalmi részvételnek, bevonásnak vannak különböző szintjei. Tehát van, amikor csak megkérdezem az embereket. Van, amikor ennek a kérdezésnek van kötelezettségvállalás része egészen odáig, hogy aztán a részvételi költségvetésben maguk dönthetnek. És az nagyon fontos tanulás, hogy mindig olyan kérdéseket vigyünk és abban a formában vigyünk ki, amilyen formában mi tudjuk vállalni azt, hogy a döntéseinket befolyásolja. Vagy ha nem befolyásolja, akkor csak annyit mondunk, hogy meghallgatunk benneteket, és próbáljuk felhasználni ezeket. Az egy nagyon érdekes dolog, hogy a Covid, azért ezt elég rendesen keresztülhúzta. Én arra számítottam, hogy ezekkel a havi találkozókkal valami jót fogunk csinálni, és egy idő után beállt. Tehát most el kell kezdenünk gondolkodni ezen. Egy idő után mindig ugyanazok jöttek. És ez nem jó. Lehet, hogy elfáradnak, lehet, hogy nem így kell hozzáfogni. Lehet, hogy Magyarországon ma ezt a nagyon aktív, minden hetes bevonódást helyi közügyekben nem lehet elvárni az emberektől. Nem olyan még az életünk. És akkor itt visszatérek arra, hogy igen, és közben részesedni szeretnének leginkább és nem részt venni.

PF: Az előbb, amikor mintha a hivatalról és az ottani kollégáidról, a velük való nehézségről beszéltél volna, hogy látod, van-e nekik valami vonzalmuk a részvételiség iránt, belelátnak valamit a kötelezettségen túl?

PA: Most már igen. Az látszik, hogy a közigazgatás mindig egy nagyon-nagyon szabályozott, belső szabályzatokkal, külső törvényekkel szabályozott mechanizmust jelent, ahol nekem is meg kellett tanulni, hogy az nem úgy megy, hogy a politikus odamegy az ügyosztályvezetőhöz vagy az alatta lévőhöz és kér valamit, hanem arról tudnia kell a jegyzőnek, hiszen ez úgy működik, hogy a jegyző kiadja a feladatot, és aztán utána ügyek mennek, iratok mennek. Tehát, hogyha bemegy egy politikus, és körbe kérdez valamit, akkor a hivatalnok nem tudja, hogy a hivatali főnökének vagy a politikusnak kell-e megfelelni stb. Tehát itt tiszteletben kell tartani azt, hogy mi a hivatal működési logikája. A mi feladatunk Tesszával az, hogy higgyék el, hogy ezt a működési folyamatot lehet úgy is csinálni, hogy a másik oldalon nem egy irat van vagy nem valamifajta elvont dolog, hanem létező érző, józsefvárosi szegény vagy nem szegény emberek. És akkor ez volt az első, hogy ügyfélszolgálatot akartunk csinálni. Az első ilyen vagy az egyik nagy dermesztő élményem az volt a Covid elején, hogy nem tudtak bejönni, mert nálunk nem ügyfélszolgálat van, hanem ügyfélfogadás. Tehát fölmennek az irodába, és ott leülnek, és akkor intézik a dolgokat az ügyintézővel. De nem tudtak bejönni, kint álltak az utcán a hóban, és tényleg olyan volt, mintha nem Magyarországon lennénk. Ahol ilyen nagyon megviselt, szegény emberek állnak kint az esőben, nem tudnak bejutni a közhatalom szentélyébe, és nem tudják elintézni az ügyeiket. És akkor eldöntöttem, hogy azonnal nekilátunk egy normális ügyfélszolgálat kialakításához, és ahogy elkezdtünk az ügyfélszolgálaton gondolkodni, úgy szabadultak fel a kollégák és kezdték el beleélni magukat, hogy lehet másképp is. Az, hogy civil technikákat vagy civil szempontokat alkalmazunk, attól nekik is jobb lesz. Mindenki szenved attól egy kicsit, hogyha azt látja, hogy a munkájának az eredményeként nem jön ki az, amit ő igazából szeretne, mert a családtámogatási irodánknak a munkatársai nagyon szeretnének segíteni ezeknek az embereknek, de amikor látják, hogy elindítanak egy ügyet, és abból majd csak másfél hónap múlva lesz valamifajta kis pénz vagy segély, miközben már most kellene, akkor az egy rossz érzés, és ezeken lehet változtatni. Úgy szoktam fogalmazni, hogy az ügyfélszolgálatnak olyannak kell lennie, mint ha bemész egy hipermarketbe, most már vannak olyan pénztárak, ahol, ha nem értesz semmihez, akkor beállsz a pénztárba, és a végén majd valaki lehúzza neked. Ha viszont értesz egy kicsit vagy bátrabb vagy, akkor odamész az önkiszolgálóhoz. A mi ügyfélszolgálatunk tulajdonképpen egy fordítókorong a századok között, mert vannak olyan lakosaink, és őnekik is jár a jó minőségű közszolgáltatás, akik még a 19. században vannak. Vannak olyanok, akik írásos ügyintézésben már benne vannak, de azért nagyon-nagyon nehezen boldogulnak. Pláne, hogyha nem is úgy beszélünk. És vannak olyanok, akik már arra várnak, hogy mikor lehet elektronikusan ügyet intézni. Lesznek munkaállomások, ahol tudnak elektronikusan ügyet intézni, segítséggel lesz egy kolléga, aki, ha kérdeznek tőle, akkor válaszol, és lesznek olyanok, rendes ablakos, ahol bejön akár a nehezen beszélő, nehezen író, akár funkcionális analfabéta józsefvárosi polgárunk, és az első dolgunk az lesz, hogy csinálunk neki egy ügyfélkaput. És aztán onnantól kezdve tudjuk, hogy megvan. A legmegalázóbb mindig az, én folyamatosan ettől szenvedek, hogy valaki ott van – én magam sem értem a blankettát, amit ki kell neki töltenie –, és akkor szegény kitölti, nyilván rosszul. És akkor hiánypótlás. Eltelik vele három-négy ilyen kör, mire a végén nagy nehezen elindul az ügy a hivatalon belül. Miért nem lehet ezt úgy megcsinálni, ráadásul nekünk is kényelmesebb, hogyha elektronikusan intézünk ügyeket, hogy ott van, képessé tesszük rá, és majd nagy nehezen meg fogja tanulni. Valószínűleg egy évig mindig kell neki segíteni.

PF: Tehát ez most zajlik, ez nem egy lezajlott dolog?

PA: Ezt most tervezzük. Most tervezzük, hogy milyen lesz a tartalma, és most ebben az évben alakítjuk ki magát a helyiséget. Én azt gondolom, hogyha semmi mást nem fogok csinálni ebben az öt évben, mint ezt, akkor már megérte. De nem?

PF: Ez nagyon izgalmas, és tudom, hogy van már egy irodátok, ami az ilyen energiatakarékos megoldásokra rásegít, és ott valahogy azt éreztem meg, amit most mondtál, hogy bejön valaki, és nem tudni még, hogy idézőjelben, milyen nyelven és milyen eszközön, de valami módon elmondja, hogy mire van szüksége, és az ott lévő szakembernek nem a leegyszerűsítés a dolga, hanem, hogy megoldódjon a probléma.

PA: Igen, igen. Ha lehetne ilyet csinálni, akkor a legjobban premizált munkatársaink ezek az ügyfélszolgálatosok lesznek, hiszen rendkívül türelmesnek kell lenniük, nagyon sokféleképpen kell tudniuk kommunikálni, kreatívnak kell lenni, és a legfontosabb, hogy a szempont vagy a szemlélet az az, hogy nem egyszerűen egy ügyet csinálunk, hanem ott van az ember az ügy mögött, vele kell foglalkoznunk, az ügy az az eszköz, hogy neki jobb élete legyen.

SM: Említetted, hogy nálatok is nemsokára indul a részvételi költségvetés. Szerintem nagyon érdekes lenne a te szádból hallani, hogy polgármesterként mit vársz ettől a dologtól. Mert azért ez egy macerás dolog, fölforgatja a házat belül is, lehet, hogy a lakosok is nehezen értik meg, hogy miről szól ez a dolog. És nyilván van nálatok egy részleg, ahogy mondtad is, Tesszáék foglalkoznak ezzel, ők látnak bele minden részletkérdésbe, de te, mint városvezető, aki a célokat tartod a szemed előtt, mit vársz ettől a dologtól?

PA: Hát, sokfajta módon tudok őszinte lenni. Leszek először politikusként őszinte. Én azt gondolom, hogy ez egy olyan dolog, amire én büszke tudok lenni, amire tudok majd hivatkozni 24-ben, ami egy politikusi teljesítmény és a többi, és a többi. Ne zárjuk ki, hogy ez egy fontos szempont. De, ami intellektuálisan igazán izgat, az az a folyamat, ami el fog indulni a részvételi költségvetés nyomán, és ez nem lesz kényelmes nekünk. Tehát az a tanulási folyamat, amiben a döntéshozatal, a közös döntéshozatal polgárok és döntéshozók között kialakul. Amikor majd az én képviselőim rájönnek, hogy át kell adniuk hatalmat.

PF: De legalább megosztani.

PA: Vagy megosztani. Hogy “hülyébbnél hülyébb” szempontokat kell számításba venni, tehát nem elég egyszerűen az, hogy az egyik párt ezt akarja, a másik meg azt akarja, hanem ebben az utcában ezt akarják, a másikban azt akarják. Nem az a célunk, hogy föllázítsuk az utcákat egymás ellen, valamilyen megoldásra kell törekedni. Azt hiszem, hogy mi ebből rengeteget fogunk tanulni. Mivel ez lesz az első, és az elsőnél még nem az a cél, hogy minden nagyon klappoljon, ezért itt most megengedhetem azt a luxust magamnak, hogy erre figyeljek, hogy hogyan fogunk tanulni. Azért ez egy jó tanulóiskola. Szerintem a részvételi költségvetést azért is szereted nagyon, mert ez a fajta iskolába kényszerítése a formális politikának szerintem nagyon-nagyon fontos.

PF: Egy teoretikus kifejezés jutott eszembe, de nagyon fontos lenne, hogy erről egy pár percet beszéljünk, ez a deliberáció, aminek a kultúrája elképesztően hiányzik talán ebből a régióból, de mindenesetre a mindennapi gyakorlatunkból. Ez valójában a tárgyalás, egyezkedés, megegyezésre jutás, megvitatás, egymásra találás. Ennek az élménye még a családokban se nagyon van, meg hát még a családon kívüli térben, és talán lehet, hogy egyszerre kell tanulni kerületi szinten, és talán a városrészekben vagy szomszédságokban is, de vajon ennek az örömét sikerül-e majd adni. Ez egy nagyon izgalmas dolog. Szerintem az egész társadalomnak baromi nagy szüksége lenne erre, ha nem egy ilyen parancsvégrehajtó beosztott akar lenni, hanem valamennyire fölemelt fejű ember. Hogy ebben a mérlegelésben, vitatkozásban, egyezkedésben föladni is tudjon az elveiből és kiállni is érte. De ez a hivatalnak és a politikusnak is, szóval ez egyszerre mindenkinek egy nagy lecke.

PA: Hát igen, a hivatal oldaláról azt nézzük, hogy véget ér a választás, és utána elkezdődik a részvételi költségvetésnek a folyamata, amiben Józsefváros három fejlesztési régióra lesz osztva. Kifejezetten úgy csináltuk, hogy legyen benne úgymond’ úri középosztálybeli, meg szegénynegyed is. Most jelenleg igazából nem sok pénz, 40 millió forint, tehát összesen 120 millió forint áll a rendelkezésükre. Remélem, hogy a rákövetkező évben ezt tudjuk emelni. De úgy kell megegyeznünk majd ott, illetve döntenünk az egyes beérkező projektekről, ötletekről, hogy közben azt kérjük tőlük, hogy vegyenek részt a kidolgozásában. Tehát, hogy nem egyszerűen csak ötleteket küldenek be, hanem megtanulják ők is, akik ott vannak, hogy igen, mennyi munka van azzal, hogy valami aztán utána legyen. Mondjuk, legyen közvécé a Pápa téren – most ugyan egyébként lesz, majd reméljük, az újabb menetben a fővárosi részvételi költségvetésben. Mondok egy példát. Az, hogy egy közvécét az önkormányzat létrehozzon, az ugye, hát mennyi, 40 millió forint, nem egy nagy pénz. Jó, jó, oké, van 40 millió forintunk? Hát van, akkor legyen! És van-e még 20 millió forintunk a működtetésre? Rá fogunk jönni, hogy ami az önkormányzatnál evidencia, hogy van az úgynevezett beruházási költségvetésünk, és van a működési költségvetésünk, és a kettőt egyensúlyban kell tartani. Magyarán, hiába van nekem sok pénzem építeni valamit, hogyha utána nem tudom működtetni. Nem akarok országos példákat mondani, stadionépítés vagy nem tudom mi, de az ugye ennek a megfelelő példája, hogy fel tudok húzni akármennyi vécét, de a végén ott fognak állni, és a fenntartás… Ezt végig kell gondolni. Nem nekem, nekik, akik hozzák az ötleteket. És egyeztetni kell. És ugyanez a hivatalnál is, hogy föl kell készülniük arra, hogy nem a polgármester mondja meg, hogy mi van, hanem olyan emberek, akik most közösségben dolgoznak, és a végén hoznak valamit, a végén kiderül majd, hogy mit valósítunk meg, és ott egyszerre hirtelen a nyakukba szakad 10-12 projekt, amit meg kell csinálni.
Nagyon kemény lesz, de ez a deliberatív demokrácia nekem is nagyon nagy szerelmem. Egy időben sokat olvastam róla, és szeretném, ha lehet, majdhogynem minden formáját Józsefvárosban kipróbálni – az    állampolgári tanácstól kezdve a részvételi költségvetésig. Nem tudom még, hogy melyik az, ami igazán működik majd.

PF: A Demokrácia Most! műsorát hallják. Pikó András, Józsefváros polgármestere a vendégünk, és a józsefvárosi küzdelmekről, eredményekről, örömökről és nehézségekről beszélgetünk, és a legutolsó percekben arról a döntési helyzetről vagy arról a részvételi lehetőségről, amivel megpróbálnak jogköröket és hatalmi döntéshozatali lehetőséget megosztani a helyi lakókkal vagy a helyi lakók jelentős részével, és hogy ez milyen gondokat fog okozni, vagy milyen felkészültséget igényel. Az utolsó néhány percben a párbeszédnek, az együttműködésnek, a vitának a kérdéseit hoztuk föl, és innen folytatjuk a beszélgetésünket.

SM: Ha visszakanyarodhatunk egy kicsit ahhoz a témához, amiről a műsor elején beszélgettünk, hogy a civil szférának és az önkormányzatnak milyen a viszonya. Te inkább azt emelted ki, hogy a civil szervezet került egy ilyen dilemmahelyzetbe, hogy hogyan viseltessen azzal az önkormányzattal, akit ő segített végül is hatalomra. De a másik oldal is nagyon érdekes.  Mi ebben a stúdióban biztos, hogy mindannyian hiszünk abban, hogy a civilek hatalmas értéket teremtenek, és akkor jönne az a logikus cselekvés, hogy az önkormányzat támogassa, segítse a civileket, ahol csak tudja, hiszen ők egy hatalmas potenciált jelentenek, és nagyon sok feladatot el tudnak látni. De hogyan tud ez működni, vagy tud-e működni? Mert ugye itt is rengeteg dilemma rögtön előjön, hogy az önkormányzat nem adhat valakinek, csak úgy, mert tudja, hogy ő jó, hanem ha ad, akkor mindenkinek kell, vagy versenyeztetés van. Nyilván nem lehet kedvenc civil szervezet és nem kedvenc civil szervezet. Tehát azt hiszem, hogy az is nagyon nehéz feladat, hogy az önkormányzat jól tudjon adni a civileknek, vagy jól tudja támogatni a civileket. Vagy lehet, hogy nem is a támogatás a jó szó, hanem jól tudjon együttműködni vagy támaszkodni rájuk?

PF: Adni és elfogadni.

PA: Így van. A legeslegelső feladat az volt még akkor, amikor csak összeállt a mögöttem lévő koalíció, hogy elfogadják azt, hogy a politikai szempontok mellett a civil szempontok is nagyon fontosak, hogy például elfogadják azt, hogy a részvételi költségvetés az általuk is aláírt politikai programnak az egyik legfontosabb eleme. És ilyen maga a részvételiség. Ez azért nem evidencia, tehát nagyon sok önkormányzatnál a képviselőknek, az egyéni képviselőknek vannak úgynevezett dedikált keretei. Mennek az utcán, ide kellene egy pad, beszólunk a központba, és akkor lesz egy pad, és a képviselő eladja, hogy hát ezt akkor ő harcolta ki, járdát csináltak és a többi. Semmi civil nincsen benne, kapitalizál, illetve profitál a képviselő, és ez az, ami számukra vonzó.
De elfogadni azt, hogy légy egy folyamatnak a facilitátora, tehát azt, hogy te a saját választókörzetedben projektek mellett kiállsz, megszervezed, odamész, meghallgatod az embereket, nem nyomod keresztül rajtuk a politikai szempontokat, hanem megpróbálod összegezni, érvényesíteni, ez szerintem egy nagy lehetősége egy politikusnak. Tehát ebből sokkal több minden kijön, mint akkor, hogyha egy padot odaraknak, és aztán a végén átvágja a szalagot. Amikor ezen túl voltunk, akkor jött az, hogy a hivatal is elfogadja azt, hogy ezek a civil szempontok ezek bár sokat bonyolítanak a dolgunkon, de nagyobb elégedettséget jelentenek, hogyha kielégítjük őket. Például a helyi civil szervezetek számára az önkormányzat egyfajta bázist, hátteret tud biztosítani. Józsefvárosban egyszerre vagyunk nagyon szegények, és egyszerre vagyunk nagyon gazdagok. A szegénységünk az a pénzünk, nincsen elegendő, tehát nem tudunk annyi támogatást kikerekíteni a költségvetésből, legalábbis az első két évben nem tudtunk, ami igazán hathatós támogatás lenne a nálunk egyébként nagy számban lévő civil szervezetek számára, viszont gazdagok vagyunk üres helyiségekben.
Ez is olyan nagyon furcsa, hogy most mondom, hogy az üres helyiségek, és ha azt mondom, hogy anyagilag vagyunk érdekeltek abban, hogy minél kedvezőbb áron civil szervezetek vagy művészeti csoportok ott el tudják kezdeni a munkájukat, akkor mindenki hátrahőköl, hogy ezt pénzért ki lehet adni. Van nyolcszázvalahány olyan helyiségünk, ami üresen áll, rossz állapotban, fizetjük érte a közös költséget a társasházaknak. Évente ezekért az üres helyiségekért majdnem 400 millió forintot fizetünk teljesen feleslegesen. Magyarán a legegyszerűbb, ha ezek a helyiségek nem üresek, és hogyha nem üresek, akkor vigyünk bele jó funkciókat. Nyilván van olyan, amit piaci alapon ki kell adni, és erre dolgozunk ki a vagyontervünkben jó megoldást, de a másik lehetőség az az, hogy közhasznú célokra odaadjuk. Amikor eljutsz idáig, akkor onnantól kezdve az, hogy kialakítsál egy olyan helyzetet, illetve egy rendszert, hogy mindaz, amit Mátyás mondott, hogy nem szabad kedvezményezett civil szervezetek legyenek. Mi pályáztatunk civileket, egyházi, kulturális, sportszervezeteket, és amivel még mindig gond van, mert nagyon nehéz, hogy független bíráló bizottságokat hívunk be, olyanokat, akik függetlenek tőlünk is, felkérünk bírálatra. Az ő általuk adott bírálati szempontok alapján dől el, hogy ki mennyi pénzt kap. Ezek nem nagy pénzek, pár százezer forintok. Na, itt jön be az, hogy ki hova van bekötve, kinek a barátszervezete fontos? Miért kap az ehhez a párthoz közel álló szervezet vagy ehhez a képviselőhöz közel álló szervezet, és miért nem kap a másik? Nyúljunk bele. Ha belenyúlunk a sorrendbe, a rendszerbe, akkor minek csinálunk rendszert? Ha nem nyúlunk bele, akkor nagyon sokszor van olyan, hogy helyi fontos érdekek hátrébb sorolódnak. Tehát nagyon bonyolult ez a rendszer, hogy mit tudunk csinálni egy ilyen helyzetben.

PF: És mit tudtok csinálni egy ilyen helyzetben?

PA: Hogy folyamatosan alakítjuk, tehát minden évben jobb és jobb lesz a pályázati rendszerünk, azt gondolom, hogy ezt.

PF: Már más témáknál is fölmerült a folyamat, nem biztos, hogy pont ezt a szót használtad, de ezt vontam le, hogy akár az önkormányzás folyamata is, tehát hogy itt nem egyedi aktusokról van szó, hanem egy egymásra épülő ívről, fölfele vagy lefele menő ívről, de a folyamat jelentőségéről.

PA: Igen, és szerintem egy dolgot Magyarországon nagyon nehéz megfogni, hogy akkor tudod ezt a folyamatot végigvinni, ha képes vagy arra, hogy egy adott ponton azt mondd, hogy eddig rosszul csináltam, most jobban fogom csinálni. Ez egy olyan luxus, amit nem engedhet meg magának politikus. Átvilágítottuk az egyik saját gazdasági társaságunkat, nyilvánosságra hoztuk azt az átvilágítási anyagot, amiből kiderül, hogy az önkormányzat ezen a téren nagyon rosszul működik, és működhet jobban a saját gazdasági társasága is. Ezeket el szokták dugni. Én kiraktam a honlapra, és meg is írtam, hogy egy felelős politikai vezetőnek nem az a dolga, hogy a rábízott közvagyont vagy intézményrendszert védje rossz értelemben, tehát a hibás működést igazolja valahogy.
Kiderült most az egyik pályázatunknál, hogy másfél éven keresztül rosszul értelmezték a kollégák a szabályokat. És akkor tudod, van egy ilyen, hú, akkor most innentől kezdve hogy van? Hát akkor ezt még valahogy oldjuk meg úgy, hogy ne derüljön ki, aztán majd utána senki nem fogja észrevenni, hogy akkor más lesz! Én mondtam, hogy nem. Tehát, hogy az a világ legtermészetesebb dolga, hogy a dolgok rosszul mennek egy ideig, és aztán utána jobban fognak menni, de attól fognak jobban menni, hogy vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy bevállaljuk azt, hogy igen, eddig rosszul mentek, nem vagyunk istenek, nem vagyunk szupermenek, hogy mindent azonnal megjavítsunk. Amikor odaérünk és rájöttünk, akkor onnantól kezdve jobb lesz. Nekem ebből a szempontból lehet, hogy szuicid hajlamaim vannak a politikában, de én ettől nem félek. Szerintem abba politikus még nem bukott bele, ha őszinte volt, és nem csinált semmilyen gazemberséget, és el tudta mondani a választóinak, hogy nem az a dolgom, hogy eltitkoljam önök elől a bajt, hanem az, hogy megoldjam.

PF: András, egy ilyen tépelődést kivel tudsz megosztani?

PA: Én viszonylag könnyen elérhető vagyok azok számára is, akik Józsefvárosban élnek, tehát le lehet szólítani, és néha nagyon kemény beszélgetéseknek vagyok kitéve. Nem ugrom el. Az elején azt mondtam, hogy két dolgot nem fogok csinálni, lopni meg hazudni. Ez viszonylag egyszerű program, de nagyon hatásos. Az egyik feltételezi a másikat, a hazugságnál nyilvánvalóan nem úgy kell értened, hogy mindent a maga nyersességében mondasz el, de egy választót meg kell tisztelni azzal, hogy a szavazatáért vagy csak azért, mert ott van, nem csaphatod be. Egyszerűen nem csaphatod be. Tehát nem mondhatsz neki valótlan dolgokat. Ha odajön és azt kéri tőlem, hogy polgármester úr adjon nekem lakást, akkor sosem mondom azt, hogy megnézem, mit tehetek. Hanem elmondom, hogy amióta vagyunk, mi azóta pályázati rendszerben, pályázat útján jelöljük ki, hogy kik lesznek a bérlőink. A polgármester nem nyúlhat bele. Nem tehetek önért semmit sem. De hát annyi lakás van. Mondom, tudom, rengeteget dolgozunk azért, hogy ezeket a lakásokat mind-mind aztán majd bérelje valaki, és bízzon ebben a rendszerben. Ha ön megfelel a feltételeknek, akkor lesz önkormányzati bérlakása. És mindig elfogadják, hogyha azt mondom, hogy nem. Nem szeretnek érte, de azt senki nem mondja, hogy én sumálkodok.

PF: Nem jól kérdeztem az előbb. Amikor valamilyen ügynek nekimenjek vagy ne, vagy ne erre menjek, belevágjunk vagy ne – te személy szerint Pikó András, kivel tudod megosztani az olyan dolgokat, amiknek majd később lesz esetleg valamilyen kimenetele? Tehát amikor egy ilyen döntési, vacillálási, hezitálási helyzetben vagy – nagy dolgokról van szó, nem arról, hogy mikor legyen a közvécé nyitva, tehát nem ilyenre gondolok.

PA: Hát az első az a feleségem, ami egy ilyen nagyon beszélgetős kapcsolat. Két újságíró, rádiós újságíró, naná, hogy folyamatosan interjúzunk egymással. Tehát ővele nagyon sok mindent meg tudok beszélni.
És vannak munkatársaim… Én elkövettem egy nagy hibát, ez volt az életem egyik nagy hibája, de tulajdonképpen nagyon sok jó is származott belőle. Polgármesterként én is azt gondoltam, hogy demokratikus vezető leszek, és a demokratikus vezetőségről nekem egy mintám volt, hogy hogyan kell egy szerkesztőséget irányítani. Az egy nagyon-nagyon jó dolog. Beül sok okos ember, az ember megteremti azt a hangulatot, hogy abban a másfél órában, amikor szerkesztőségi értekezlet van, senki ne higgye azt, hogy nem mondhat bármit. A látszólag legnagyobb hülyeségből is kijönnek jó dolgok. Ettől működik egy kreatív közösség, munkaközösség. Tudjátok, így csináljátok nyilván ti is, meg én is így csináltam.
És nekiláttam, és polgármesterként valami olyasmit csináltam, ami ehhez hasonló, egy olyan kabinetet, amiben szerintem egy ilyen dream team volt, tehát nagyszerű emberek, Atkári Jánostól Udvarhelyi Tesszáig, ráadásul ég és föld. Tessza az egyik széle, az Atkári a másik széle, és közben nagyszerű emberek, mindenkinek több nyelvvizsgája és hatalmas tapasztalata van – és a harmadik hónapban azt láttam, hogy mindenki rettenetesen boldogtalan, betegszik, sírnak az emberek körülöttem. És a végén kiderült, hogy én nem egy polgármesteri kabinetet hoztam létre, hanem egy szerkesztőséget, ami rettenetesen rossz abban az adott környezetben, mert a polgármesterség, meg a politikai döntéshozatal arról szól, hogy egy teamben dolgozunk azért, hogy a végén az, akire ki van szabva ez a feladat, a lehető legjobb döntést hozza meg. Az ugye én vagyok. Ez más és más felelősséget jelent, és nekem volt nehéz ezt megtanulni, hogy a végén egyszer nekem ki kell mondani, hogy akkor errefelé megyünk, és el kell tudniuk fogadniuk, hogy arrafele megyünk. Vitatkozunk és megyünk, és mostanra szerintem majdhogynem tökéletesen működik ez. De egy valami megmaradt, hogy folyamatosan más és más körökben én végigbeszélem ezeket a dilemmákat, meg a terveket. Ugye a polgármesternek a feladata az, hogy amit csinálunk, annak keretet szabjon, hogy új utakat indítson be, és egyikben sem én vagyok a legjobb. Nekem csupa olyan munkatársam van, akik az adott területen mind-mind sokkal okosabb nálam. Nem én zenélek a legjobban, én karmester vagyok, és akkor végzem jól a dolgomat, hogyha mindent megteszek azért, hogy ők ki tudjanak bontakozni, és a végén – közösen – egy jó megoldásra jussak.

PF: Tehát akkor az eredetileg létrehozott szerkesztőség egy kicsit átalakítva, de valójában felújítva, megújítva működik.

PA: Működik, csak le lett róluk véve a felelősség. Pontosabban fölvettem azt a felelősséget, ami a döntésekkel jár.  Egy szerkesztőség, meg persze nyilván egy főszerkesztő is mindig ki tud mondani valamit, de egy szerkesztőségnél nálam nagyon sokáig ment odáig, hogy egészen addig gyúrtuk, amíg “na jó, akkor csináljuk ezt” – ezt nem lehet egy önkormányzatnál.

PF: Eltelt az egy óránk. Még egyet azért hadd kérdezzek, hogy este kilenc-fél tíz fele, ha hazaérsz ma, megengedheted magadnak, hogy most már nem veszed elő a benti ügyeket?

PA: Ma nem. Ma még van egy ügy, amit elő kell venni. Egyébként úgy szokott történni, hogy én reggel 6-kor kelek, és 8-ig dolgozom. Persze van benne reggeli, meg minden, ami kell, de van benne egy jó egy óra, amikor a legfontosabb ügyeket átnézem, hogy mi lesz aznap, elolvasom az időközben bejött leveleket, és akkor úgy megyek be, hogy tudom, hogy mit csinálok. Általában azért este 6-ig, 7-ig kell dolgozni, soha nem dolgoztam ennyit. És aztán utána megpróbálok valami olyasmit csinálni, ami kikapcsol. Nagyon érdekes – Feri, szerintem te láttad a Facebook oldalamat –,   de pont a műsor elején említett kiégésnek az eredménye volt az, hogy valamit vissza kell pótolni, és például az egyik ilyen visszapótlás az, hogy most nagyon-nagyon sokat figyelek arra, hogy megkapja az életem azokat a fontos impulzusokat is, amelyek az értelmiségi létből származnak, vagy ami ahhoz kell. És hogy jobb dicséretet nem tudok mondani erre az egy órára, hogy most nekem ez az egy óra is ennek az értelmiségi létnek a visszapótlása volt, mert nagyon-nagyon szeretek így beszélgetni az emberekkel.

PF: Köszönjük. Pikó András volt a vendégünk, és jó zenéket, sok jó koncertet kívánunk.

 

Szerzők:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.

Sain Mátyás végzettsége szerint tájépítész, majd a vidékfejlesztés területén dolgozott. Ma közösségi tervezési, ’részvételiségi szakértő’, a Főpolgármesteri Hivatal Társadalmi Együttműködési Osztályának munkatársa.

 

Végjegyzet:

[1] Az alábbi szöveg egy rádiós beszélgetés leirata, sok helyen az élő beszéd spontaneitását és áramlását követi – ezért nyelvileg esetenként kicsit pongyolább.