Emmaus-i tanítványok… A fogalom Lukács evangéliumából ismert: Krisztus keresztre feszítése után a harmadik napon két tanítvány – egyiküket Kleofásnak hívják – szomorúan, letörten beszélgetve Jeruzsálemből Emmaus falu felé halad. Már hallottak arról, hogy Krisztus sírját üresen találták az asszonyok, de a hír csak megzavarja őket.

Út közben maga Jézus közeledik és csatlakozik hozzájuk, de a tanítványok “szeme el volt takarva, hogy föl ne ismerjék”. Estére Emmausba érve marasztalják és behívják magukhoz az idegent. A házban asztalhoz ülnek, Jézus kenyeret vesz, megáldja, megtöri és odanyújtja nekik. Erre megnyílik a szemük, felismerik, de ő eltűnik előlük. (Lukács 24, 13-35)

Felismerjük-e, hogy a másik emberben Jézus közelít hozzánk? Nem véletlen, hogy az Emmaus-i Közösségek mozgalmát egy pap, egyben parlamenti képviselő, a híres Abbé Pierre, Franciaország talán legnépszerűbb embere indította a társadalom peremére sodródottak, elesettek, hajléktalanok, fizikailag és szellemileg leépült emberek körülményeinek javítására és önbecsülésük visszaadására. Pierre atya 1949-ben fogadta be magához a közösség első tagját, a kényszermunkáról szabadult Georges-ot, aki sikertelenül próbált öngyilkosságot elkövetni. Együtt láttak neki Pierre atya házának rendbehozáshoz, hogy alkalmassá tegyék hajléktalanok befogadására. A hatvanas és hetvenes években a mozgalom egyre terjedt, a helyi csoportok és közösségek országos egyesületbe tömörültek. A Nemzetközi Emmaus mozgalom mára négy kontinens 32 országában van jelen. Napjainkban Franciaországban 4000 férfi és nő tevékenykedik 102 különféle méretű egyesületben, a mozgalom három alapelve szerint:
– Közösségi élet
– Munka (hulladékgyűjtés és újrahasznosítás)
– Segítségnyújtás a legelesettebbeknek.
A 45 tagot számláló párizsi közösség központja Neuilly-Plaisance-ban működik. Mindenki számára biztosítanak szállást, ellátást, ruházatot. társadalombiztosítást, fedezik az orvosi ellátás költségeit, heti zsebpénzt, sőt, öt heti “fizetett szabadságot” is adnak. Valamilyen formában mindenkinek tevékeny részt kell vállalnia a közösség életében: dolgozhat a telefonközpontban, a titkárságon, a műhelyekben, a konyhán, a boltokban, a hulladékgyűjtésnél vagy a szociális akciókban. Lerészegedni tilos.
Bárki, aki szeretné elajándékozni még használható ruhadarabjait, bútorait, szerszámait, kisgépeit, konyhai eszközeit vagy könyveit, egyszerűen csak odatelefonál a közösség titkárságára, és megbeszél egy találkozót az időbeosztásért felelős munkatárssal. Kilenc ember járja három kamionnal a várost, és naponta mintegy harminc helyszínről szállítják el az ily módon lomtalanított holmikat.
Amikor a kamionok visszatérnek a központba és lerakodnak, újabb csapat lát neki, hogy a holmikat három kupacba válogassa szét. Az első csoportba olyan dolgok kerülnek, amelyeket rendbehozás, javítás után a legszegényebbeknek lehet adni, azoknak, akik semmiképpen nem tudnák megvenni őket. Családoknak bútort, ruhaneműt osztanak, a társadalmi beilleszkedésért dolgozó egyesületek pedig olyan kisgépeket kaphatnak, amelyek segítségével a szerelés megtanulható.
A második csoportba kerülnek azok a tárgyak, amelyek kisebb javítások után vagy akár azonnal eladhatók. A javítgatásokat a közösség tajgai maguk végzik a különféle műhelyekben. Ezt követően a tárgyakat a közösség által fenntartott négy üzlet valamelyikében árusítják. Az üzletek ruhaneműt, bútorokat, könyveket, játékokat, háztartási cikkeket, dísztárgyakat árusítanak.
A harmadik csoportba azokat a holmikat válogatják ki, amelyek már üzletben nem árusíthatóak. Ezt a vas- és fémhulladékot, a rongyokat, a kartonpapírt és papírhulladékot nagykereskedőknek adják el. A befolyt pénzösszegből tartják fenn magukat, és a még elesettebbek számára próbálnak fedelet és ételt biztosítani.
Ami már végképp használhatatlan és eladhatatlan, azt fizető szeméttelepre szállítják.
A párizsi közösség külső szimpatizánsai havonta egy alkalommal segítséget nyújtanak a harmadik világ számára küldendő ruhadarabok kiválogatásában, és telenként meleg levest osztanak Párizs utcáin.
Az Emmaus-i közösségek lehetővé teszik, hogy a társadalom szélére került emberek közösen éljenek, dolgozzanak és éljék meg a szolidaritás élményét. Visszaadják emberi méltóságukat, büszkék lehetnek arra, hogy tevékenységük társadalmilag hasznos. Jelentőségük éppen ezért – az egyébként nem elhanyagolható gazdasági hasznon túlmenően – elmondhatatlanul nagy.