A Közösségfejlesztők Egyesülete 2022. december 9-én első alkalommal szervezett közösségi adománygyűjtést. Az esemény előtt Péterfi Ferenc beszélgetett Kovács Edittel, a KÖFE elnökével a Civil Rádió 117 perc című műsorában, az esemény másnapján pedig Huszerl József és Szabó Judit Nikoletta kérdezte meg a 3 támogatott szervezet szószólóját a Reggeli című műsorban az adományozó esten szerzett élményeikről és arról, hogy mire fordítják az összegyűjtött forintokat.[1]

(Az adománygyűjtés újszerű formájáról ajánljuk Oláh Roland írását: Mi az Élő Adás titka? – Parola Folyóirat (kofe.hu)

Előtte

Péterfi Ferenc (PF): Élő Adás – erről az embernek általában egy rádióban éppen a rádióadás, de bármilyen más típusú, inkább sugárzott vagy valamilyen módon, a mi esetünkben interneten eljuttatott adás jut eszébe. De van ennek egy másik értelmezése is – bár hosszabb ideje rendszeresen tájékoztatunk erről, főként a Ferencvárosi Közösség Alapítvány korábbi kezdeményezéseiről –, hogy támogatásgyűjtésre is használják ezt a szót, az élő adást. Most a Közösségfejlesztők Egyesülete készül ilyen eseményre. Kovács Edit, az egyesület elnöke a vendégünk.
Mit mondanál erről a közösségi adományozói estről – talán valahogy így szerepel az invitáláson? Hogy jutott ide az egyesület, és mi minden fog történni és mikor?

Kovács Edit (KE): Nagyon nagy fába vágtuk a fejszénket. A Közösségfejlesztők Egyesülete egy országos szakmai szervezet, aminek a tagjai az ország különböző pontján élnek, körülbelül 70-en. Egy kicsit a csapatépítés és a munkánk értelmének a közös megmutatása volt a szándékunk. Annyira sok nehézség van a helyi kisközösségekben, tényleg nagyon nehezen dolgoznak, alig tudnak egymásról, kevés pénz van utazni, kevés projektet tudnak úgy megvalósítani, hogy lássák egymást, hogy érezzék, hogy azokkal az értékekkel, amiket ők vallanak, amit csinálnak, azzal nincsenek egyedül. Érezzék, hogy a közösségi munka fontos tevékenység. Az egyesületünk úgy döntött, hogy hagyományteremtő szándékkal megpróbálunk évente egyszer egy közösségi adományozói estet szervezni. Ezt most első körben a fővárosban, Budapesten fogjuk megtenni december 9-én, ahova egy belső pályázatos – ajánlásos szakmai procedúrával kiválasztottunk három olyan közösséget, akik nemcsak, hogy jót csinálnak, de szívesen beszélnek róla, és akik abba is belementek, hogy együtt szervezzük ezt az eseményt.
Három csoport – Ráckeve környékéről, Diósd környékéről és Nagydobosról –, valamint a Közösségfejlesztők Egyesülete vendégeket hív azért, hogy megmutassuk, hogy milyen kisközösségi kezdeményezések vannak országosan. Ezt a hármat mindenképpen megmutatjuk, és szeretnénk nekik adományokat gyűjteni, amivel a projektjeik előrébb tudnak lépni.

PF: Ezt valahogy úgy képzeljük, mint ahogy néha filmeken lehet látni? Főleg a nyugat-európai, de még inkább az amerikai kultúrában talán ez természetes, hogy egy-egy nevesebb ember vagy valaki adományozó estet, vacsorát szervez, és jönnek emberek, akik egymás után szólalnak meg. És akkor valami módon megmozdulnak érzelmek, erőforrások, ötletek – ilyesmire gondoljunk, vagy pedig ez azért teljesen más?

KE: Nem, egy nagyon barátságos dologra kell gondolni! Mondjuk a Ferencvárosi Művelődési Ház közösségi terében összegyűlnek olyan emberek, akiket érdekel, hogy mit csinálnak mások a közösségükért. Azért jönnek el, hogy megismerjenek három közösséget, és legalább tízezer forinttal támogassák valamelyiket vagy akár mindegyiket.

PF: Tehát, aki belép, annak ez nem belépődíj, de ez egy ilyen ajánlás, hogy legalább egy tízest jó lenne, ha otthagyna.

KE: Adományozói szándékkal!
Azt kérjük, hogy legalább ennyit. Azt mondjuk, hogy legalább egy kétszemélyes vacsora árát vagy egy rendesebb, komplett mozilátogatás árát költse arra, hogy megerősít ezzel másokat. Ahogy említetted, tegnap este volt a Ferencvárosi Közösség Alapítványnak a hasonló estje, ami kifejezetten csak IX. kerületre fókuszál – mi ugye országosan merítettünk –, én is a vendégek között voltam. Az egyik vendég azt írta: egy rakás profi és jó fej ember jobbítja a világot. Köszönöm, hogy láthattam, eszméletlenül pro és bájos esemény volt. Szóval szerintem ez egy szakszerű, kedves és kellemes környezet, nem egy izzadságszagú, kellemetlen valami, ahol nagyon vastag pénztárcával ülő emberek vannak, akik pezsgőspohárral adakoznak, hanem itt valóban egy kapcsolatépítés, egy megismerés, és egy közösségi adományozás zajlik. Van, aki kétezret ad, van, aki kétszázezret, mindenki ugyanabból a pogácsából fog fogyasztani, és végül nem az az érdekes, hogy én mennyit adtam bele, hanem hogy jé, annak a projektnek, ami nekem is tetszett, annak összegyűlt a vágyott 600, 700 vagy 800 ezer forint. Körülbelül ilyesmi nagyságrendekben gyűjtenek a szervezetek.

PF: Magam is vettem részt ilyenen, és akkor azt tapasztaltam, hogy egy idő után, mint egy műtárgyárverésen – én csak filmen láttam ilyet – elindul egy “licitálás”, az emberek egymásra ígérnek, és egymást húzzák be ebbe a nem rossz dologba. Tehát egymásnak adnak kedvet, hogy na, én még adok ötezret, én még adok háromezret.

KE: Hadd érjék el ők is a vágyott összeget, dobjuk össze!
A tegnap estén volt egy kedves vendég, aki nagyon szerette volna még támogatni az egyik csapatot, amelyik szerinte kicsit le volt maradva. Azt mondta, hogy ő nagyon szeretné támogatni, de neki már csak 500 forintja van, amit fel tud ajánlani. És erre hirtelen 23 ember föltette a kezét a terembe, hogy ötszázam még nekem is van. És hirtelen ebből mindjárt lett tizenvalahány ezer forint. Szóval itt nem feltétlen csak a nagyságrend a fontos.  Az is, mert vannak, akik azzal a szándékkal érkeznek, hogy komolyabb összeggel támogassák azt az ügyet, ami miatt fölkerekedtek, de vannak emberek, akik azt mondják, hogy nekik van egy vacsorányi összegük arra, hogy valakinek azt mondják, hogy figyi, marha jó dolgot csinálsz, és én szeretnék ebben egy részvényt venni. És szeretném, ha ti ezt folytatnátok, és tudnátok, hogy én ebben támogatlak titeket. Szóval inkább a gesztus értékét és ezt a közösségi részét hangsúlyozzuk. Egyébként először csináljuk, szóval itt bármit fantáziálhatok, hogy mi fog történni jövő hét pénteken, de mi óriási kíváncsisággal várjuk, mert ugye nem egy adott városra fókuszálunk, nem egy adott kerületre, mint ezt a korábbi szervezetek tették, hanem megpróbáltunk egy Ráckeve környéki, Angyali-szigeti csapatot bemutatni, majd a Diósdiak Diósdért Egyesületet, akik Budapest vonzáskörzetében vannak, és a Piri-Teri Nagydobosi Roma Nőkért Egyesületet Nagydobosról. Próbáltunk kicsit távolabbi és vizes meg kosárfonós és közösségitér-kialakítós helyeket bevonni – tehát a témák is és a helyszínek is változatosak, és azok az emberek is változatosak lesznek, akik majd bemutatják ezeket az ügyeket. Egy közös van bennük, hogy mind nő: mind a három szervezetnél egy hölgy fogja bemutatni az “ügyet”.

PF: Ez azt jelenti, hogy nyilván valamennyi szervezet, tehát az Angyali-szigeti civilek, a Diósdiak Diósért Egyesület és a Piri-Teri Nagydobosi Roma Nőkért Egyesület hív a maga buborékjából, a maga környezetéből szervezeteket meg embereket, akik támogathatnak. Ugye itt magánszemély, vállalkozás, bármilyen forma, akár még intézmény is lehet?

KE: Magánszemély, vállalkozás, civil szervezet – igen, bárki, aki azt gondolja, hogy neki fontos ez a megerősítés, fontos ott lenni egy ilyen eseményen.

PF: És az a tapasztalatom, hogy egymást is megerősítik: valaki jött az egyik táborhoz kapcsolódva, de a másikat is elkezdte támogatni. Hogy hirtelen egy közös ügyünket emlegessek föl, volt egy olyan alkalom, amikor a Közösségfejlesztők Egyesületének folyóiratát, a Parolát adtuk meg ilyen támogatandó célként, és akkor egy hölgy, egy rajtunk kívül álló valaki fölajánlotta, hogy ő nagyon ért az online kommunikációhoz, és nem is tudom, fél évig vagy egy évig szinte heti rendszerességgel szakmai segítséget adott. Tehát létezik más erőforrás is, mint a pénz, bár most azért itt a pénzforrásnak kiemelt jelentősége van, de nem kizárólagos. Ez a hölgy akkor nekünk nagyon komoly segítséget nyújtott. Valamitől rokonszenves volt neki ez a társaság, bár valószínűleg nem a mi hullámunkon, farvizünkön jött oda, de mégiscsak a támogatónk lett. Tehát az is elképzelhető gondolom, hogy valaki nem tudja előre, hogy kit fog támogatni, hanem csak eljön, mert kíváncsi.

KE: Igen. A mi szervezetünk, a Közösségfejlesztők Egyesülete azt vállalja, hogy jövő hét pénteken Budapesten megpróbál elérni minél több a közösségek ügye iránt érdeklődő embert. Három vidéki szervezet és csapat fog bemutatkozni. Lehet, hogy soha életében nem járt még Szabolcs-Szatmár megye Nagydobos nevű településén, de az is lehet, hogy még ha volt is Ráckevén, nem révezett be az Angyali-szigetre, ami csak hajóval közelíthető meg. És az is lehet, hogy Diósdon már ment át, de sose tudta, hogy van ott egy olyan kőbánya, ami elhagyott, és közben a helyiek mesesétálót, kertmozit és egy nagyon barátságos közösségi teret alakítottak ott ki, hogy a beköltözők és a régi lakók között kialakuljanak új kapcsolatok, és erre alkalmat adjon egy tér. És hogy egy csúnya, elhagyott kőbánya élettel teljen meg, és ne egy fekélyes seb legyen a városon, hanem egy szeretett tér, amiben megálmodnak új dolgokat. Ezekre a helyekre lehet, hogy senki nem menne el, de ha most eljön, akkor két óra alatt megismerheti ezeket a csapatokat, azokat az embereket, akik e mögött vannak, azokat a szándékokat és azt a rengeteg szívet és lelket, amit ebbe a munkába ők beletesznek. És pár ezer forintért ennek az élménynek a részvényese lehet.

PF: És akár a saját kezdeményezéséhez is lendületet szerezhet innen – valahol valamivel foglalkozik, vagy majdnem belépett már valahova, és akkor azt az elhatározást érlelheti egy ilyen esemény. Még annyit, hogy ez Élő Adás, ez a neve. De ugye volt a pandémia miatt korábban olyan is, amikor online lehetett ebbe kapcsolódni, most nincs ez, nem tervezitek?

KE: Nem. Miután mondtam, hogy vidéki szervezetekről van szó, ennek van egy olyan rendszere, hogy eredményvárókat fognak szervezni Diósdon és Nagydoboson is, de valószínűleg az Angyali-szigetiek is, és lehet, hogy aki nem tudott elutazni, az a helyszínről fog utalni, vagy a helyszínről fog online fizetni. Sajnos látni nem tudja, közvetíteni nem fogjuk, mert az nagyon megosztja a figyelmet, és egy ilyen technikai megosztás a közösségi élményt a tapasztalat szerint eléggé kettévágja. Úgyhogy az élményt nem tudjuk megosztani, de a támogatás lehetősége mindenkinek nyitott.

PF: Az egyes szervezeteknek a jóérzése is, hogy azok a támogatások, amelyek most fölajánlódnak és megérkeznek, azoknak a sorsáról áttekinthető módon folyamatos tájékoztatásban lesz részük az adományozóknak – ennek a Közösségfejlesztők Egyesülete a garanciája. Ma éppen én találtam a levelesládámban a Jóbuda Közösségi Alapítvány egyik alapítójának egy levelét, aki részletesen negyedévenként, félévenként beszámol, hogy mi minden történt. Nem tudom, hogy ilyen akkurátussága lesz-e, de hogy valamilyen tájékoztatás biztos lesz arról, hogy mire, hogyan fordítódik a támogatás, ez egy szakmai követelmény. Gondolom, a közösségfejlesztésben ez természetes?

KE: Az egyesületünk vállalta azt, hogy befogadja a támogatásokat, ezeket szerződéses formában a szervezeteknek átadja, és egy-egy szakmai mentort ajánl a projektek teljesítésének ideje alatt.

PF: Tehát akkor ez folyamatos segítség.

KE: Van egy szakmai segítő, ami egy plusz támogatás, és a szervezetünk pro bono ajánlotta be. Végigkísérjük a projekteket, és erről igyekszünk beszámolni a támogatók felé is.

PF: Ez egy újabb közösségi gesztus.

 

Másnap

Huszerl József (HJ): Tegnap este egy nagyon érdekes rendezvényen vettem részt. A Közösségfejlesztők Egyesülete szervezte, és az elnevezése az, hogy Élő adás. Ez nem azt jelenti, hogy élőben közvetítik, hanem azt, hogy ott a helyszínen lehet adományozni. Három fiatal szervezet volt, aki adományokat kért. Ők is hívtak vendégeket, meg az egyesület is hívott vendégeket. Úgyhogy körülbelül nyolcvanan voltunk a teremben. A három szervezet szószólói elmondták, hogy ők kicsodák és mit szeretnének, majd ezek után szinte licitálni lehetett – lehet ezt mondani –, hogy hozzájuthassanak ahhoz a forráshoz, ami az ő továbbfejlődésüket eredményezi majd.

Nos, hát elég sokat adományoztunk ott. Azt hiszem, hogy kétmillió forint körül vagy a fölötti összeget, és arra kértem a három szószólót, hogy beszélgessünk ma reggel velük.

Elsőként Kiss-Bakucz Orsolyát hallják, aki a Diósdiak Diósdért Egyesületet képviselte.
Mondd, milyen érzés volt meglátni azt az összeget, amit gyűjtöttetek?

Kiss-Bakucz Orsolya (KO): Hát, megmondom őszintén, hogy még most sem fogtam fel. Hihetetlen volt látni az összegeket. Tényleg nem csak a mieink, akik ismernek minket, és velünk dolgoznak önkéntesként vagy bárhogy, hanem számunkra vadidegen emberek úgy érezték, hogy támogatásra méltó a mi tevékenységünk. Felfoghatatlan!

HJ: Nagyon röviden mondd el kérlek, hogy mire gyűjtöttetek!

KO: A Diósdiak Diósdért Egyesület arra kért támogatást, hogy létrehozhasson egy közösségi teret kicsiknek és nagyoknak.  Az egyik pincetulajdonos biztosít helyszínt. Az eszközökre gyűjtöttünk, amivel közös nevezőre hozzuk a diósdiakat: projektorra babzsákokra, fényforrásokra fogjuk fordítani az összegyűjtött összeget.

HJ: Mennyit gyűjtöttetek?

KO: Hatszáztízezer hatszázhatvanhat forintot.

HJ:  Igen, voltak itt ilyen vicceskedő adományozók, akik prímszámot adományoztak, már nem a prímszámot adták, hanem olyan összeget, ami egy prímszám, vagy  voltak akik euróban adták meg az összeget, tehát nagyon vicces volt az egész.

KO: És a végén, amikor bent voltunk már mi is,  akik bemutattuk a szervezeteinket, még befutott egy adomány, és így az Angyali-szigeti civilekkel egyező összeget sikerült gyűjtenünk.

HJ: Hogy azok is értsék, akik nem voltak ott: a három szervezet szószólói – így Orsi is – bemutatták, hogy ők kicsodák, és mire kérnek forrásokat, utána pedig kimentek a teremből. Tehát ők nem tudták, hogy mi zajlik bent.
Hát, zseniális találmányok voltak: hogy akkor én adok ötezer forintot, hogyha van még kettő ember, aki tornából föl volt mentve, és ő is adományozna. Egészen fantasztikus dolgokat találtak ki a pálinkától kezdve a tornából felmentésig. És akkor, amikor véget értek ezek az adományozói körök, akkor visszajöttek a terembe a szószólók, megfordultak és megnézték az összeget. Ezért mondta Orsi, hogy egészen elámult, amikor meglátta.

KO: Ma reggel a konyhaasztalnál egészen hihetetlen történetet hallhattam a családtól, hogy micsoda felajánlások voltak, és milyen fantasztikus érzés lehetett ott bent lenni. Úgyhogy a következő Élő Adásra mint adományozó biztosan elmegyek. Az az élmény nekem is jár!

HJ: Megvan a pénz, akkor most hogyan tovább?

KO: Megvan a pénz. Mi a Közös Nevezőnket – ezt találtuk ki a klub nevének – a jövő héten már negyedik alkalommal fogjuk megtartani. Nagyon fogunk neki örülni, hogy most már eszközeink is lesznek. Beszerezzük a projektort, beindítjuk a filmklubot, megyünk végig a listán. És előadások, közösségi programok garmadával fogjuk várni januártól az érdeklődőket.

HJ: Vannak már olyan kitalált programok, amiket ha most elmondasz, akkor esetleg a diósdiakat invitálja majd ezekre az alkalmakra?

KO: Biztosan lesz téli madáretetésről egy előadásunk. Jövő héten porcelángyurmából készítünk díszeket, illetve madárkalácsot fogunk készíteni. Januárra környezetvédelmi előadással készülünk a felnőtteknek, drogprevenciós előadással a kamaszoknak. Ezek már biztosan megvalósulnak.

HJ: A kortesbeszédedben néhány mondatot mondtál arról, hogy eddig miket csináltatok, és azt gondolom, hogy egy csomó olyan dolgot, ami nagyon érdekes. Megköszönöm ha felsorolsz a legérdekesebbek közül egyet-kettőt.

KO: A mi csapatunk azért dolgozik, hogy jó hely legyen Diósd. Többek között segítjük a gyerekeket reggel zebraőrként a csúcsforgalomban, hogy biztonsággal átjussanak.

Nem nagyon vannak köztéri szemetesek, ezért tőlünk lehet örökbe fogadni kukát, amit a kerítésedre kitéve megszűnik a szemét a környezetedben, illetve van egy közösségi összefogással készült népmesés sétálónk, ahol népmesék szállnak a levegőben.

HJ: Hogy-hogy, mit csinálnak a népmesék?

KO: Szálldosnak a levegőben. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a helyszínen csak egy icipici fénykép méretű tábla van, amin van egy QR-kód, hogyha leolvasod, akkor az egy weboldalra visszahoz. Vagy elindítod a mesét, amit az önkénteseink olvastak fel – három nyelvből választhatsz, hogy milyen nyelvű mesét szeretnél hallgatni –, elindítod, meghallgatod, vagy pedig ott a szöveg, és elolvasod a mesét.

HJ: Terveztek még ilyen meghökkentő dolgokat?

KO: Mindig vannak új ötletek, az élet hozza. Felújítottunk nyáron egy buszmegállót, amire engedélyt kaptunk az önkormányzattól, majd kiderült, hogy magántulajdonban van, és az átadón megjelent a tulajdonos, aki egyébként nagyon örült, hogy rendbe hoztuk a megállóját.
Idén is lesz közösségi karácsonyfánk, a helyszínt nem tudjuk pontosan, hogy hol, ez hagyományosan a DiDi karácsonyfa. Volt már csirkehálóból tekert, most idén raklapból készítjük, és az a különlegessége, hogy mindig pozitív üzeneteket helyezünk el rajta, és erre lehet díszeket és további pozitív üzeneteket kitenni.

HJ: Egy ilyen karácsonyfa-avatáson hányan vesznek részt?

KO: A minimum létszám tíz-tizenöt fő, de voltunk már harminc-negyvenen is, és azért hideg van, sötét van, este van, meg általában december 21-22-23-án van, amikor az emberek már befelé figyelnek inkább, de egy harminc-negyven embert meg tudunk mozgatni.

HJ: Gratulálok a munkásságotokhoz, gratulálok a tegnapi bemutatóhoz, látszik az eredménye.

A következő szószóló Kósa Kovács Anna volt, akihez most az Angyali-szigetre látogatunk el. Hol van ez az Angyali-sziget?

Kósa Kovács Anna (KKA): Ez Ráckevén található, a ráckevei Duna-ágon.

HJ: Hogy lehet ezt megközelíteni?

KKA: Hát, híd az nincsen, úgyhogy csakis csónakkal.

HJ: Mire gyűjtöttetek tegnap?

KKA: Igazából a közösségépítésre, ez volt az elsődleges témánk, és ehhez kapcsolódóan találtunk ki valamilyen kreatív ötletet. Azt találtuk ki, hogy a szigeten található utcákat nevezzük el. Ettől azt várjuk, hogy összefognak a közösségek, elkezdenek beszélni egymással. Nekünk van egy egyesületünk, de nem tudunk mindenkit elérni. Nem is biztos, hogy akarnak kapcsolódni, nem biztos, hogy tudnak rólunk, és azt akartuk ezzel, hogy induljon el valami a szigeten.

Szabó Judit Nikoletta (SzJN): Nincsenek utcanevek azon a szigeten?

HJ: Nincsenek utcák, ott ösvények vannak, mivel nincs autó a szigeten.

KKA: Olyan 500 darab telek van, elég sok, de nem mindegyik lakott, így nehéz a tájékozódás házszámok alapján. Főleg, hogy cikkcakkban vannak a házszámok kijelölve, úgyhogy egyáltalán nem egyértelmű.

HJ: Milyen érzés volt, amikor megláttad, hogy mennyit gyűjtöttetek?

KKA: Jaj, nagyon örültem, tényleg nagyon! Nagyon sokat készültem erre az egészre, illetve a csapatom is. Nagyon sokat gondolkodtunk rajta, hogy hogy legyen, és nagyon-nagyon örültem, hogy ilyen sikeres volt. Nem is tudtam elképzelni, hogy mit lehet ettől várni, és nagyon meglepődtem, hogy ilyen jól sikerült.

HJ: Egy nagyon érdekes történetet meséltél el, ami szívszorítóan kapcsolódik az Angyali-szigethez: kigyulladt a házatok.

KKA: Arra akartam ezzel utalni, hogy egy kicsit mások ott a körülmények, mert be tud fagyni a Duna. Ez nekem teljesen új volt három évvel ezelőtt, amikor odakerültünk, és megláttam, hogy Jézusom, ez befagy, és föl kell törni a jeget. Ezt a révész meg az ott lakók egyébként csinálják télen, de ezt valószínűleg a tűzoltók sem tudták, és nagyon-nagyon nehézkes volt, amikor őket hívtam. A túlpartig tudtak eljutni, hívni kellett a révészt. Késő este volt, először nem hitte, hogy tényleg tűz van, hogy segítség kell, és mire ez az egész elindult, hát az nagyon hosszadalmas volt. De volt egy szomszédunk, aki segített oltani a tüzet. Ilyenkor föl kell törni a Duna jegét és fölvinni a vizet vödörrel. Mindenkinek fúrt kútja van, szivattyú működteti, és sajnos nálunk olyan volt az áramhálózat, hogy a tűz rögtön levágta az áramot.
Eloltottuk a tüzet, segített a szomszédunk. Minden rendben van azóta, csak azt akartam szemléltetni ezzel a történettel, hogy mennyire fontos az, hogy legyen kire számítsunk, és mennyire fontos a közösség ereje. Szeretnénk erősíteni a közösséget, hogy mással ne történjen ilyen, hogy hirtelen azt sem tudja, kinek lehetne szólni.

HJ: Mit kaptok cserébe azért, hogy nagyon fáradságos onnan munkába járni, különösen télen, amikor az ember mindent jobban kíván, mint azt, hogy vízpárában átevezzen a másik oldalra, fölszálljon a buszra, vagy beüljön az autójába, aminek ugye kellően le van fagyva az ablaka, és elkóboroljon a munkahelyére, majd vissza, és ugyanezt a házáig megint csak meg kell tenni. Mit kapsz ezért cserébe?

KKA: Nagyon szép környezetben vagyunk, ott vagyunk rögtön a vízparton. Ez fantasztikus érték. Nagyon jó a közösségünk, akikkel ott vagyunk, és nagyon különleges, hogy egy ilyen kis mikroközösség ott teljesen máshogy működik, mint egy nagyvárosban. És ezt nagyon élvezem. Nagyon-nagyon különleges környezetben vagyunk.

HJ: Most megkaptátok azt a forrást, amire vágytatok – a kettő között kaptatok, mert azt mondtátok, hogy 500 ezer forintból meg tudjátok csinálni a névtáblákat, és hogyha annál többet kaptok, mondjuk 800 ezret, akkor különböző eseményeket tudtok szervezni, ami még jobban erősíti a közösséget. Ha jól emlékszem, 600 ezer forint körül kaptatok. Ez mire elég? Annál egy kicsit több, mint amennyi az utcatáblákhoz kell. Viszont ahhoz, hogy sok rendezvényt szervezzetek, ahhoz nem elég.

KKA: Biztos, hogy át kell beszélnünk, hogyan osszuk be. Az biztos, hogy megcsináljuk az utcatáblákat, a térképeket, hogy könnyebb legyen tájékozódni. Hát, lehet, hogy nem tartunk annyi ünnepséget, hanem egy nagyot, jól meghirdetjük a szigeten, hogy mindenki tudjon róla. Máshogy csoportosítjuk a pénzt.

SzJN: Ezen a szigeten hányan élnek?

KKA: Állandó lakosok olyan 30 házban. Ez egy üdülőkörnyezet, télen csak az állandó lakosok vannak ott, mint például én, de nyári időszakban, tavasztól őszig nagyon sokan, akár 3000-en is megfordulnak a szigeten.

SzJN: Megvannak-e már a kívánt utcanevek?

KKA: Még nincsenek meg, erre az ottlakókat szeretnénk fölkérni. Fölkeressük őket, és megkérjük, hogy találjanak közösen egy pont odaillő nevet. Ez egy kreatív foglalkozás lesz!

HJ: Tegnap volt egy nagyon érdekes dolog, nagyon humoros felajánlások is történtek. Például fölajánlottátok, hogyha 50 ezer forint összegyűlik az egyik felajánlási körben, akkor megmondhatja az ottani nézősereg, hogy mi legyen az egyik utca neve.

KKA: Igen, hallottam, hogy Sali lesz az első.

HJ: Nagy vita volt egyébként, ez nagyon érdekes színfoltja volt az eseménynek.

SzJN: Ez az 500 ezer forint, amibe kerül az utcáknak a névvel ellátása, ez mit fed le pontosan? Gondolom lesznek utcatáblák meg van egy adminisztrációs költség is.

KKA: Most még nincsen semmi. Először az alapanyagot fogjuk kitalálni, megvesszük, aztán le kell gyártatni, rá kell vésetni majd lézervágással az utcaneveket.  Úgy tervezzük, hogy minden utcába legalább négy lenne az ideális – mindkét oldalon, kettő-kettő.

SzJN: És hogy lesz ez nyilvántartásba véve? Hogy lesz ez nyilvános?

KKA: Szeretnénk, hogy ez ne csak egy ilyen kis helyi kezdeményezés lenne, hanem teljesen hivatalossá válna, úgyhogy fölvesszük majd a kapcsolatot az önkormányzattal, és elindítjuk azt, hogy legyen ez hivatalos. Még nem tudom pontosan, ezt hogyan fogjuk elérni, de ez mindenképpen a projekt része.

SzJN: Lehet, hogy jövő nyáron már a Google térképen is rajta lesz.

HJ: Egy eseményt említettetek, amire invitáltátok az ottani résztvevőket is. Arra kérlek, hogy invitáld a rádióhallgatókat is a Sziget koncertre!

KKA: Ezt a déli szigetcsúcson szervezzük minden évben augusztus 20. környékén. Ez egy csónakos koncert, tehát a zenészek a szigetcsúcson lépnek föl, és mindenki más oda mehet csónakkal.

Ne aggódjon senki, hogyha nincs csónakja, itt mindenkinek több van, tudunk adni! Lehet bérelni is egyébként Ráckevén csónakokat, kajakokat, kenukat, szóval bőven van lehetőség. Oda kell evezni, hozni a fröccsöt vagy söröcskét, és meghallgatni ezt a koncertet! Az Operaház tubása a szervező, az ő ismeretségi köréből jönnek zenészek, nagyon kis vidám összeállítása van.

HJ: Tehát ne egy komolyzenei koncertet képzeljünk el…

KKA: Nem feltétlen, de ugye komolyzenei hangszerek vannak: tubások az első kör, legalábbis tavaly így volt, illetve vendégzenészek jöttek más hangszerekkel, fúvós hangszerekkel, gitárral. Egyre bővül a repertoár, de mivel ezt ő szervezi, mindig meglepetés, hogy éppen milyen zenésztársait tudja elhívni és mivel készülnek.

HJ: Anna, köszönjük szépen, hogy velünk voltál. Nagyon jó volt hallgatni tegnap is téged meg ma is.  Valósuljon meg minden vágyatok, sokat dolgoztatok érte.

HJ: Most pedig Nagydobosra látogatunk. Lakatos Richárdné Piri volt a szószólója a Nagydobosi Roma Nők Egyesületének. Milyen érzés volt, amikor megláttad azt az összeget, amit gyűjtöttetek?

Lakatos Richárdné Piri (LRP): Úristen, nem hiszem el, ilyen nincs!

HJ: Még most se?

LRP: Hát, kezd már bennem leülepedni az egész, de amúgy felfoghatatlan, hogy idegen emberek, olyanok, akik nem is ismernek, azt se tudják, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk – Nagydobos Budapesthez 300 kilométerre található Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében –, idegen emberek, akikkel soha életemben nem találkoztam, hogy ennyire támogatóak tudnak lenni, érdekli az ügyünk. Felkeltettük az érdeklődésüket. Felfoghatatlan!

HJ: Mi az ügyetek?

LRP: Szeretnénk a roma hagyományokat megőrizni, ezt a kultúrát továbbvinni, a gyékényes vesszőkötést, átadni a tudását a fiatalabb generációnak. Szeretnénk azt, hogy ez a hagyomány ne haljon ki az idősebb generációkkal, merthogy nem sokan űzik ezt a mesterséget. Sokan szinte nem is tudják, hogy mi az, vagy miből készül el egy-egy tárgy, egy kosárka.

HJ: Miből készül egy kosárka?

LRP: Kosárka készülhet gyékényből is vagy vesszőből is, attól függ, hogy kinek milyen igényei vannak, vagy mire szeretné használni. A gyékénykosár lehet egy húsvéti kosár is például vagy egy asztali dísz, egy lábtörlő. A vesszőből lehet készíteni akár egy karos kosarat is, amivel megyünk bevásárolni, és akkor csinosak vagyunk a bevásárlóközpontokban.

SzJN: Oda megéri egyébként karos kosárral menni, hát kérem, az egy üzenet! Te itt egy tájidegen elem vagy, mindenki vegye tudomásul!

HJ: Hányan érdeklődnek ezután?

LRP: Lenne érdeklődő! Aki nagyon fontos számunkra, az a 85 éves Lajos bácsi, aki a település legidősebb bácsikája, roma származású embere. Ő adná át ezt a tudást a fiatalabbaknak, az érdeklődőknek. És lennének olyanok is, akik megvásárolnák ezeket az eszközöket. Merthogy nem sokan csinálják már ezt – hát, szinte nem is csinálják. Milyen jó lenne egy kosárka tárolásra például vagy a bevásárlókosár vásárlásra. Vagy szennyestartót készíteni belőle vagy lakásdekorációt. Lenne rá igény.

HJ: Azt mondtad, hogy Lajos bácsi a roma közösségnek a lelke ott.

LRP: Igen, mindenkinek a papája. A fiatalabbak úgy szólítják, hogy papa, hogy szia papa, hogy vagy, papa…

HJ: Hogy képzeljük el ezt a hagyományátadást? Egy szakkört indítotok, tanfolyamot indítotok, hogy van ez a terveitekben?

LRP: Azt úgy szeretnénk megvalósítani, hogy a kezdetekben hetente hétvégenként akár egy-két-három óra hosszan a Lajos bácsi megmutatná a gyerekeknek az alapokat, hogy hogyan kell a gyékényt előkészíteni, vagy az eszközt hogyan kell kifőzni, hogy az munkálható legyen, könnyen tudjanak vele bánni. És akkor szeretnénk megkérdezni azt, hogy ki az, akit érdekel – minél több korosztályt bevonni, gyerekeket, felnőtteket, férfiakat, nőket egyaránt. Szeretnénk mindenkit megszólítani a településen vagy akár a szomszéd településről is, akik szeretnék megtanulni ezt a mesterséget, ezt a kézműves foglalkozást.

HJ: Hány lakosa van Nagydobosnak?

LRP: Kétezer-kétszáz, kétezer-háromszáz fő lehet, pontosan nem tudom, mert vándorló település. Van, akik beköltöznek, vannak, akik elköltöznek a településről.

HJ: És hogy tervezitek megszólítani ezt a sok embert?

LRP: Hát, utcánként. Meg nekünk itt van a játéktár, ami már jó pár éve sikeresen működik. Ott szeretnénk majd ezeket a foglalkozásokat tartani. Van nekünk Facebook-csoportunk is, ott is meghirdetjük, hogy van ez a lehetőség. Meg személyesen megszólítani az embereket, felkeresni a családokat, mert szoros kapcsolatban vagyunk velük, hozzá vannak szokva ahhoz, hogy akármilyen programot szeretnénk tervezni, megvalósítani, akkor személyesen is meg vannak szólítva.

HJ: Azt is említetted tegnap, hogy ez egy kis jövedelemkiegészítés is lehetne az ott élőknek.
Ez azt jelenti, hogy összegyűjtenétek a termékeket, és mondjuk piacra vinnétek, vagy hogy kell ezt elképzelni?

LRP: Igen, akár! Vagy személy szerint egy embernek készíteni valamit, amit éppen kér, és akkor ketten-hárman összefognak, valaki előfőzi a vesszőt, előkészíti a gyékényt… És akkor értékesíteni, a bevételt pedig elosztani azok közt, akik ebben a munkálatban részt vettek. Vagy aki nagyon megtanulja, már egyedül is tud készíteni akármilyen tárgyat ezekből az alapanyagokból, akkor az övét értékesíteni. Vagy például Nagydoboson meg szokták tartani a nemzetközi sütőtök fesztivált minden szeptember harmadik szombatján, akár ott értékesíteni standokon kialakított helyeken. Még abban is gondolkozunk, hogy szeretnénk majd belőle esetleg kiállítást is készíteni, amit elkészítenek akár a gyerekek, akár felnőttek.

HJ: Mondtad ezt a sütőtök fesztivált. Miért menjünk oda? Mit láthatunk ott? Mit csinálhatunk ott? Hívjál meg minket, aztán megyünk!

LRP: Mindenkit, szeretettel várunk, hogy megismerjék nemcsak a sütőtök formáját, alakját, illatát, hanem az abból elkészített ételeket, például a sütőtök lapcsánkát is. Hogy érezzék át azt a falusi feelinget, amit egy ilyen fesztivál átadhat az embereknek. Vagy például a sütőtökpálinkát is meg lehet kóstolni, meg kóstolnám én is! Én már látom magam előtt, hogy van egy kis standunk kialakítva gyékény vesszőkosarakból, koccintgatunk, kínálgatjuk egymásnak a sütőtökpálinkát, mellé egy sütőtök lapcsánkát.

SzJN: Nem gondoltam volna, hogy sütőtökből lehet pálinkát főzni!

LRP: Én se gondoltam, de hát miből nem lehet?

HJ: Ez azt jelenti, hogy Nagydoboson jelenleg is  készítenek sütőtökpálinkát?

LRP: A fesztiválon kínálgatják ezeket, meg itt a faluban, akik termesztik a sütőtököt, foglalkoznak vele, ők csinálják.

HJ: Milyen programok vannak ezen a fesztiválon?

LRP: Itt már rengeteg foglalkozás, program van a gyerekeknek. Például ugrálóvár, kézműves foglalkozások, a szomszédos településekről bemutatják az ő hagyományaikat, nagyon szép tárgyakat, eszközöket hoznak kiállítani. Van rengeteg akadályverseny, ami a felnőtteknek és a gyerekeknek szól, például a tökgurító verseny vagy a sodrófahajító verseny, amin az asszonyok szoktak részt venni. Rengeteg program van, ami szórakoztató az egész család számára.

HJ: Nagyon örülünk a sikereteknek. Ti gyűjtöttétek a legtöbb pénzt, és azt kívánjuk, hogy jól sikerüljön elkölteni a pénzt, és szép dolgok szülessenek!

LRP: Azon leszünk, igyekszünk. Meghálálunk minden egyes forintot, amit a támogatóink adtak nekünk, amivel hozzájárultak ehhez a dédelgetett államhoz, és itt is szeretném megköszönni tényleg a szervezőknek is. Nekem ez volt az első alkalmam. Le a kalappal mindenki előtt. Szeretnénk gratulálni minden szervezőnek, rendezőnek, még a takarítóknak is.

Végjegyzet:

[1] Az alábbi szöveg rádiós beszélgetés leirata, sok helyen az élő beszéd spontaneitását és áramlását követi – ezért nyelvileg esetenként kicsit pongyolább.

 

Szerzők: 

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.

Huszerl József közösségfejlesztő, a Pályázatfigyelő (PAFI) főszerkesztője, a Közösségfejlesztők Egyesülete Felügyelő bizottságának elnöke, a Parola Ajánló a közösségi megoldások köréből rovatának szerkesztője.