Péterfi Ferenc (PF): Ezt a szót mondtam az előbb, hogy DIA, Dávid, neked mi jut eszedbe a diáról?

Dudok Dávid (DD): Nekem a diakockák jutnak róla eszembe.

PF: Nagy divat lett újból a diafilmvetítés, de itt nem erről van szó.

A DIA a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány, akikkel legalább tizenöt éve mindenféle kapcsolatban vagyunk. Most a vendégünk Csatári Tamara, aki a DIA munkatársa, és egy új kezdeményezésükről fogunk beszélni, az Egy hajóban evezünk című programról. De előtte egy pár szóban Tamara, beszélj nekünk a szervezetről.

Csatári Tamara (CsT): A Demokratikus Ifjúságért Alapítvány lassan most már 25 éve dolgozik azért, hogy a fiatalok demokratikus készségei fejlődjenek.

Ebben a munkában az utóbbi időben megint a vitakultúra fejlesztése került a középpontba. Ezen kívül közösségfejlesztéssel is foglalkozunk – osztálytermi közösségfejlesztéssel. Az a célunk, hogy a résztvevő és a különböző projektjeinkbe bevont fiatalok demokratikus készségei különböző módokon fejlődjenek, és hogy olyan fiatalok kerüljenek ki a programjainkból, akik akár helyi, akár szélesebb szinteken aktívan tegyenek az adott közösségük jobbá tételéért.

PF: És ez azt jelenti, hogy nektek van egy üzenetetek, vagy egy formát létrehoztok, és kerestek hozzá ifjúsági közösséget, ahol ez realizálható? Vagy eleve vannak, jelentkeztek már ilyen közösségek?

CsT: Mindkettőt jelenti. Egyrészt mi a közösségi vita módszerével dolgozunk. Ehhez kapcsolódóan van vitajátékunk, illetve vannak különféle projektjeink, ide kapcsolódik az Egy hajóban evezünk projekt is, de igen, van az az út, amikor osztályok vagy különféle közösségek keresnek meg minket, kifejezetten ilyen céllal, és van olyan is, amikor mi toborzunk erre.

PF: Még ezt hadd firtassam, hogy mennyire van valódi érdeklődés. Ráadásul nálatok külön érdekes, hogy egy korosztályról van szó. Gondolom, a körülbelül 13-14-évesektől, nem tudom, hogy van-e felső korhatár, de huszonvalahányig talán. Mennyire kell tukmálni őket, vagy mennyire virulens ez a dolog, mennyire örülnek meg, mikor hallanak a kezdeményezésetekről?

CsT: Találkozunk mi is mindenféle nehézséggel, nyilván akár az iskolákba való bejutás kapcsán, de újabban azt vesszük észre, hogy a vitakultúra meg a vitázás eléggé felfutóban van. Ebben a közegben soknak számító megkeresést tudunk kapni akár tényleg osztályoktól, akár különféle közösségektől is. Úgyhogy az, hogy a vitázás újra fókuszba került, az például nekünk ebből a szempontból kifejezetten jó, és ehhez mi értünk, és szívesen megyünk.

DD: Közösségfejlesztő szakemberként nagyon sokszor szoktuk azt hangsúlyozni, hogy a vita és a párbeszéd között mennyire nagyok a különbségek. Vannak-e a ti értelmezésetekben különbségek? Szóval nyugtass meg azzal kapcsolatban, hogy ezek nem olyan viták, amiknek az a céljuk, hogy a másikat legyőzzük.

CsT: Igen, abszolút. A közösségi vitának semmilyen esetben nem az a célja, hogy egy nyertest vagy egy vesztest hirdessünk a vita végére, hanem az, hogy az adott tételmondatot vagy az adott témát minél többféle szempontból körül tudjuk járni ilyen formában.

Ez a demokratikus döntéshozatal előkészítő szakaszának is a része lehet. Ez azt jelenti, hogy az adott tételmondat kapcsán a fiatalok minél több szempontot megvizsgálnak a vita során, és érveket gyűjtenek különböző oldalakra, adott esetben olyan oldalra is, amivel egyébként a kezdeti véleményük nem egyezik meg. Ez külön kihívás, de külön izgalmas, és segíti azt, hogy minél jobban megértsék az adott problémát.

PF: Ez azt jelenti, hogy előfordul ezekben a vitákban, hogy valaki valamilyen állásponttal érkezik, és aztán megváltozik az álláspontja, vagy máshogy vélekedik közben, esetleg visszakozik ebből?

CsT: Abszolút igen, tehát maguk a vitaformák is lehetővé teszik, hogy menet közben is megváltoztassák a véleményüket a résztvevők. Illetve ha nem is változik meg a kezdeti álláspontjuk, az egész biztos, hogy kiszélesedik, vagy jobban megértik a másik állásponton lévő szereplőknek az érveit, meg az ő véleményeiket is megismerik.

PF: Van valami titkotok, ez most egy kicsit viccesnek tűnik, de mi az az érzékenység, „mi az a gomb, amit meg lehet nyomni” egy ilyen helyzetben képletesen ezekben a közösségekben vagy ezeken a fiatalokon, hogy máshogy viselkedjenek, mint amire szocializálódhatnak, hiszen, ha túl sokat néznek televíziót, akkor biztos nem tudnak vitázni?

CsT: Hát egyrészt az fontos, hogy egy jó témát vagy egy jó tételmondatot találjunk, anélkül egészen biztosan nem működik. Szóval, hogy annak a megtalálása egyrészt, hogy mindkét oldal védhető legyen, másrészt, hogy egyáltalán érdekelje őket az adott kérdés vagy téma, ez igazából a nulladik lépés. Ezen kívül egyébként ennek a vitának mindig vannak keretei és közösen elfogadott szabályai, amiket a fiatalokkal együtt hozunk meg, ez is segíti őket, hogy biztonságban tudjanak lenni.

PF: Ezt húzzuk alá, ez nagyon fontos, hogy nem ti mondtok el nekik szabályokat, hanem együtt hozzátok meg azokat. Ez lehet, hogy az egyik ilyen „varázsszó”, az egyik sajátossága annak, hogy talán a párbeszédre több esély legyen. De azért ezzel ők nem annyira találkoznak máskor. Szóval, hogy nincs megélt élményük, vagy – ez persze most egy előítélet részemről – feltételezem, hogy kevés megélt élményük van. Legalábbis én nem látok olyan helyzeteket, ahol egészséges, normális vita van. Mitől lehet, hogy a fiataloknak mégis lesz: ez a ti ügyességeteken múlik, vagy egy kicsit mi sablonosan gondolkodunk a fiatalokról?

CsT: Hát én azt gondolom, hogy ez alapvetően benne van a fiatalokban, meg egyébként mindenki másban is – felnőttekkel is szoktunk dolgozni. Nyilván ahhoz kell egy jó megközelítés, hogy ez ki is tudjon jönni, illetve kell egy olyan biztonságos közeg, ahol mondjuk megtehetik azt, elmondhatják a véleményüket, akkor is, hogyha az nem egyezik mondjuk a pedagógusnak a véleményével vagy az én véleményemmel, aki vezetem az adott foglalkozást. Szóval, hogy a közeget meg kell teremteni hozzá, az egészen biztos.

PF: Ezt akkor most megint húzzuk alá. Egy másik nagyon fontos jellemző a velük kitalált szabályok után, hogy biztonságban kell érezzék magukat. Te vitás típus vagy, Dávid?

DD: Van, hogy beleállok egy-egy vitába, de szerintem azért lenne még mit tanulnom azzal kapcsolatban, hogy hogyan tudjak úgy érveket megfogalmazni, hogy az mindenki számára elfogadható legyen, és hogyha éppen úgy alakul egy vitás szituáció, akkor akár visszakozni is tudjak. De most visszakanyarodva a témához, ha jól tudom, akkor a Közös Értékeink Programban részt vesz ez a projektetek, az Egy hajóban evezünk, és most félidőben van a megvalósítás. Szóval, mi történt eddig? Mik a mérföldkövek, amiket elértetek?

CsT: Egyrészt fontos, hogy most már lassan két és fél éve működik igazából ez a projektünk, aminek most már a harmadik forrása a Közös Értékeink Program.

PF: Tehát hosszabb ideje csináljátok ezt, és mindig találtok valami olyan ügyet, amelyik ezt a folyamatot valamilyen módon támogatni tudja, hogy fenntartsátok?

CsT: Igen, és igyekszünk is majd a mostani program lejárta után is fenntartani.

Amit ez a program lehetővé tett, az az, hogy növeljük például a kapacitásainkat a korábbiakhoz képest. 2022 telén indultak útjára az első ilyen közösségi vitaklubjaink, akkor egy-egy félévben körülbelül tizenkét vitaklubbal dolgoztunk együtt.

PF: Ez azt jelenti, hogy több találkozás volt velük? Hányszor volt egy ilyen társaságnak mondjuk egy kurzusa?

CsT: Igen, az fontos – és eddig nem derült ki –, hogy ezeket az alkalmakat nem mi valósítjuk meg, hanem minden esetben az adott helyi közösséghez tartozó vitaklubvezető. Ebben a programban felkészítjük a vitaklubvezetőket, megismertetjük őket a közösségi vitának az alapmódszertanával, és mentoráljuk csak ezeket a folyamatokat, tehát nem közvetlenül mi valósítjuk meg. És az az elvárás egyébként, hogy egy félévben legalább két vitaklubalkalom valósuljon meg. Vannak olyan helyszínek, ahol tényleg ezt tudják megengedni, vagy ezt tudják akár tanórai keretek közé bevinni, de vannak olyan helyszínek, ahol pedig minden héten vitáznak. Úgyhogy az alkalmak rendszerességében van eltérés, de legalább félévente két alkalommal vitáznak a helyi közösségekben a vitaklubok, illetve vannak közösségi eseményeink is. Évente egy közösségi vitanap, ez egy egynapos rendezvény, és évente egy négy vagy ötnapos vitatábor nyáron, amikor pedig még mélyebbre tudunk menni.

PF: Éjjel-nappal vitáztok?

CsT: Hát lényegében akár igen.

PF: És azt el tudod mondani, hogy valamilyen számbeli adatot érzékeljünk, hogy körülbelül hány helyen folyik pillanatnyilag, meg hogy ez mennyire Budapest-centrikus?

CsT: Jelenleg ebben a félévben most húsz helyszínünk van, és igen, az nagyon fontos, hogy ne ilyen vízfejű projekt legyen. Jelenleg hét vitaklub működik a fővárosban, a többi 13 pedig vidéken. És vidéken is fontos a heterogenitás a települések szempontjából is: most hat megyeszékhelyen működnek vitaklubjaink, a többi pedig kisebb városokban vagy községekben, akár zsákfaluban is. Egyébként nemcsak településtípusban, hanem intézménytípusban vagy szervezetek szerint is igyekszünk minél többféle helyszínt elérni. Van, akit általános iskolában vagy középiskolában érünk el vagy egyetemi csoportban, szakkollégiumi csoportban, de olyanok is vannak, akiket tanodákon vagy közösségi téren keresztül, illetve diákönkormányzaton vagy ifjúsági egyesületen keresztül.

PF: Említettél egy tanodát, ahova te is jársz le. Ez nagyon ismert a hazai közvéleményben.

CsT: Az Igazgyöngy Alapítvány Toldi Tanodája.

PF: Talán azt is gondolhatná az ember, hogy olyan középosztálybeli dolog ez a vita, akik egy kicsit azért már „érettebbek”. Toldról az embernek lehet valamilyen képe, hogy ez egy viszonylag szegény település, jelentős ott a cigány lakosság aránya. Gondolom, ti gyerekekkel foglalkoztok vagy legalábbis egy ifjúsági csoporttal – ott hogy lehet, mennyire kell másképp közreműködni, dolgozni, segíteni ebben a folyamatban, mint egy belvárosi gimnáziumban?

CsT: Hát egyrészt semennyire, másrészt pedig egészen. Az alapmódszertannak, a közösségi vitának vagy annak a megközelítésnek pont az a lényege, hogy az adott közösség, akit megszólít, meg aki vitázik, az benne legyen, akár témákban, akár szabályokban, akár az érvek megjelenítésében. Tehát egyrészt maga az eszköztár nagyjából ugyanaz mindegyik vitaklubunkban, nyilván más-más adaptációját jelenti ez a különféle gyakorlatoknak. Viszont az nagyon fontos, hogy ezek valóban helyi témák legyenek, olyanok, amikhez a fiatalok tudnak kapcsolódni, olyanok, amikben esetleg tényleg tudnak tenni.

PF: Toldon mi lehet ilyen? Mondj egy párat!

CsT: Például volt, amikor arról vitáztunk, hogy Toldon tudnának-e azok a szolgáltatások működni, mint Biharkeresztesen, ami a legközelebbi eggyel nagyobb település.

PF: Aha, tehát igen hétköznapi a téma. És ők ebben láttak valami fantáziát, vagy akár a saját lehetőségeiket is felhozták, hogy ők valamit el tudnának érni, vagy inkább csak hogy a felnőttekkel mit kéne elérni?

CsT: Igen, azt jártuk körül ennek a témának a kapcsán, hogy milyen előnyei meg milyen hátrányai lehetnek, milyen okai lehetnek annak, hogy a településen például egy bolt, vagy más típusú szolgáltatás nem működik. És nyilván ez felvázolta azt, hogy ennek milyen megoldásai is lehetnek a jövőben. Maga a téma is itt is a fiataloktól jött. Nem mi találtuk ki, hogy nekik miről kéne Toldon vitázni, mint ahogy más vitaklubok esetében sem mi mondjuk meg, hanem tőlük pörög ez ki, és őket éppen ez érdekelte.

DD: Miért ne féljünk vitatkozni?

CsT: Hát, ez egy jó kérdés. Egyrészt én fontosnak tartom, hogy a saját véleményünket is megpróbáljuk olyan formába önteni, hogy azt a másik meg tudja érteni, és ugyanezt megpróbáljuk a másik kapcsán is megtenni. Szóval én azt mondom, hogyha van ez a biztonságos közeg, akkor ne féljünk. Egyébként egy csomó másmilyen esetben azért ez nem mindig tud ilyen örömteli és jó élmény lenni. Szóval, hogy akkor ne féljünk, hogyha ennek megvannak a jó keretei.

PF: Mi következik most? Mi a következő lépés?

CsT: Most éppen nagyban szervezzük már a nyári közösségi vitatáborunkat. Ez egy ötnapos tábor lesz július elejétől – ennek a szakmai és az operatív előkészítésén munkálkodunk.

PF: Ez nyilván nagyon fontos, valójában egy módszertant meg egy szemléletet egyszerre találtok meg. De azt is feltételezem, hogy magatok között sokat beszéltek arról, hogy azért ez egy olyan ország, ahol jórészt nem párbeszéd zajlik, inkább olyan, amelyik erősen széttart. Neked van-e valami megérzésed vagy valami tipped, hogy hogyan tudna ez a szemlélet és ez a magatartás egy kicsit a társadalomba kiáramlani, vagyis, hogy ne csak ez a tizenéves korosztály számára legyen ez egy gyakorlat, hanem valamilyen módon jobban része legyen a társadalmi életünknek?

CsT: Egyrészt szerintem idő kell, tehát mi azt reméljük, hogy akik most a vitaklubjainkban, akár általános iskolás korosztályban már elkezdtek ezzel foglalkozni, már nem biztos, hogy azzal a készlettel kerülnek ki felnőttként a társadalomba, hogy nekik egyébként nem lehet beleszólásuk semmilyen kicsi vagy akár sokkal nagyobb ügybe. Ha ezt ki tudják próbálni és tesztelni tudják például ebben a projektben, akkor az egy pici muníciót tud nekik adni, hogy máshol is kipróbálják, mondjuk az osztályközösségben is tegyenek ezért. Egyébként rövidtávon vannak is már is olyan vitaklubjaink, akik középiskolából kikerülve az egyetemen indítottak vitaklubot. Ezek picike lépések, és azt nem tudom mondani, hogy megváltjuk ezzel a világot, de azt gondolom, hogy türelemmel, illetve idővel hosszú távon ezek a picik össze tudnak adódni.

PF: Főleg hogyha van mintájuk, van saját emlékük, ami „becsípődik” valahol, ami visszatérhet egy bizonyos szituációban.

Az elmúlt percekben a DIA szervezetének egy érdekes programjáról beszéltünk. Egy hajóban evezünk, ez a címe annak a vitaklubsorozatnak, amit szerveznek, és Csatári Tamara volt a vendégünk. Köszönjük szépen.

 

Szerzők:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.

Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.

Dudok Dávid egyetemi tanársegéd az ELTE Társadalomtudományi Kar, Szociális Munka tanszéken. 2018-ban szerzett oklevelet az ELTE Közösségi és civil tanulmányok mesterképzésén, mindig érdeklődve figyelte a helyi közösségi kezdeményezéseket. Jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola Szociálpolitika programjának harmadéves PhD-hallgatója, kutatási területe a közösségi kulturális intézmények társadalmiasított működési módja.