1. Bevezetés

Doktori kutatásom keretein belül a közművelődési intézményrendszer történeti hátterével foglalkozom, valamint a közösségfejlesztés helyét és szerepét keresem az intézményrendszerben. A kutatási téma aktualitását azon európai uniós programok adják, amelyek a helyi identitásra épülő közösségfejlesztési folyamatok elindítását célozták és a közművelődési intézmények társadalmiasított működésmódját kívánták előremozdítani Magyarországon az elmúlt évek során. A közművelődési intézményekben megvalósuló (kulturális) közösségfejlesztési programoknak keretet adó elméleteket szakirodalmi háttérelemzéssel, a gyakorlati tapasztalatokat, attitűdöket pedig empirikus kutatással igyekszem megismerni és ismertetni. Kutatásomban továbbá arra a kérdésre is választ keresek, hogy miként lehetséges megvalósítani a közművelődési intézmények társadalmiasított működését.

Készülő disszertációm elméleti fejezetében részletesen bemutatom és elemzem a közösségfejlesztés hazai és nemzetközi szakirodalmi hátterét, a társadalmi részvétel lehetőségeit, valamint a társadalmi (kapcsolati) tőke témámba illeszkedő elméleteit.

Dolgozatom fontos része azon empirikus, kvalitatív kutatás, amelyben szakértők segítségével feltárom a közművelődési intézményrendszer és a közösségfejlesztés viszonyát. Interjúalanyaim az intézményrendszert és annak kialakulását, működését jól ismerő, valamint ezen a területen széles körű tapasztalattal rendelkező szakértők voltak. Meglátásuk szerint a közösségfejlesztés módszertanának alkalmazása egy eszköz lehet(ne) a közösségek tagjai és az intézmények közötti kapcsolatban valódi változás elérésére, érdemi párbeszéd kialakítására. A megkérdezettek véleménye csupán ennek mikéntjében tért el: egyes szakemberek úgy tekintenek a közösségfejlesztésre, mint egy önálló szakmaközi tevékenységre, míg mások a közművelődési intézményrendszerben alkalmazandó módszerként definiálják azt. Abban azonban egyetértés van a szakértők között, hogy a közművelődés nem csupán egy középület, hanem azon attitűdök és képességek összessége, amelyeket az intézményrendszert használók birtokolnak. A szakértők úgy látják, hogy még lenne hová fejlődni a részvételiség, a közösségek támogatása és az intézmények társadalmiasított működésmódja terén.

Ebben a cikkben, a teljesség igénye nélkül a kutatás elméletei kereteinek két fő aspektusát mutatom be. Először a társadalmi tőke fogalmát, majd a közösségfejlesztés és a kulturális közösségfejlesztés elméleteit vetem össze. Mindezek után röviden felvázolom a kutatás módszertanát, végül pedig bemutatom a közösségfejlesztés fogalmát a szakértői interjúkban.

2. Elméleti kulcsfogalmak

• Társadalmi tőke

A szociológia szempontjából releváns (társadalmi) tőkeelméletek foglalják magukba azokat az elgondolásokat, amelyek a társadalmi struktúra, így a csoportok és személyek közötti viszonyrendszer kialakulását és újratermelődését igyekeznek magyarázni. Az egyik legtöbbet idézett tőkeelmélet Pierre Bourdieu tollából származik. A The Forms of Capital című mű tartalmazza azokat az alapvetéseket, amelyek meghatározzák a tőke általános fogalmát és három típusát. Az egyes tőketípusokat felhasználási területük szerint csoportosítja a szerző: (1) gazdasági, a (2) kulturális és a (3) társadalmi tőke. A gazdasági tőke legfőbb jellemzője, hogy közvetlenül pénzzé konvertálható, alapja a tulajdonjog; a kulturális tőke az iskolai tanulmányokból származó társadalmi titulusokat foglalja magában; míg a társadalmi tőke személy- és csoportközi kapcsolatokat, kötelezettségeket és örökletes címeket tartalmaz (Bourdieu, 1986).

Jelen tanulmány szempontjából a társadalmi tőke fogalmának tisztázása a legfontosabb, hiszen a közösségekkel végzett fejlesztőmunka leginkább azokkal az erőforrásokkal foglalkozik, amelyek a csoportokban és a csoportok között érzékelhetőek. A társadalmi tőke nagysága az adott társadalmi hálózat kiterjedtségétől függ, azaz attól, hogy egy adott személy adott körülmények között milyen mértékű mozgósítható kapcsolati tőkével rendelkezik. A társadalmi tőke nem állandó, hanem egy folyamatos intézményesülési folyamat terméke. Kölcsönös kötelezettségek rendszere (vagyis a társadalmi tőke) újratermelődése a folyamatos kapcsolattartás következtében alakul ki, mely jelentős gazdasági tőke felhasználásába (is) kerül (Bourdieu, 1986). Ebből láthatjuk, hogy a társadalmi tőke megszerzése és gyarapítása igen költséges folyamat az egyén számára, és nem csak drága, hanem bonyolult is: kifinomult szociális képességek, normák birtoklása szükséges hozzá. Ezen a ponton jutnak nagy szerephez azok a szakemberek (társadalom- és közösségfejlesztők), akik segítséget nyújtanak az egyének és csoportok számára társadalmi tőkéjük gyarapításához.

A társadalmi tőke meghatározásának egy másik – alapvetően funkcionalista – megközelítését James S. Coleman jegyzi, aki a társas cselekvés forrásaként hivatkozik rá. Coleman szerint a társadalmi tőkét az különbözteti meg más tőketípusoktól (a fizikai és a humán tőkétől), hogy annak lényege a cselekvők közötti kapcsolatok szerkezetében rejlik. „A társadalmi tőkét a funkciója határozza meg. A társadalmi tőke nem egy önálló entitás, sokkal inkább különböző entitásokból ered, két közös tulajdonsággal: minden társadalmi tőke a társadalmi struktúrák bizonyos aspektusaiból áll, valamint elősegíti a cselekvést a struktúrán belül – akár egyéni, akár közös cselekvésekről legyen szó.”[1](Coleman, 1988, o. 98). Ebből a definícióból látható, hogy a társadalmi tőke (illetve annak altípusai) a társadalmi szerkezet sajátosságaiból ered, valamint elősegíti a társadalmi cselekvéseket, akár egyénekről, akár társadalmi csoportok közös cselekvéséről legyen is szó. Coleman a társadalmi tőke három típusát különbözteti meg funkciójuk alapján: (1) kötelezettségek és elvárások, (2) információs csatornák, (3) társadalmi normák (Coleman, 1988).

Amennyiben elfogadjuk, hogy a társadalmi tőke a közös cselekvés alapja, akkor tovább léphetünk a civil társadalomban jelen lévő mozgások és kapcsolatok, illetve a társadalmi részvétel felé. Robert D. Putnam amerikai szociológus számos művében foglalkozik a társadalmi tőkével, annak természetével és folyamatos változásával, eltűnésével az Egyesült Államok társadalmában. Ahogy Putnam fogalmaz, a társadalmi tőke a társadalmi élet jellemzőinek – hálózatok, normák és bizalom – összessége, ezek a résztvevők együttes cselekvésének alapjai (Putnam, 1995).

Mint azt az eddig felsorakoztatott elméletekből láthattuk, a társadalmi tőke alapját elsősorban a személyközi kapcsolatok alkotják, vagyis azok az interakciók, amelyek társas közegben az egyének vagy csoportok között jönnek létre. Célszerű ezeket a kapcsolatokat közelebbről is megvizsgálni. Mark Granovetter szerint alapvetően kétféle kötés létezik emberek és embercsoportok között, ezeket a szerző erős és gyenge kötéseknek nevezi. A szóban forgó elmélet alapján kevésbé valószínű az olyan társas összefonódás, amely ismerősök között jön létre, sokkal inkább az erős kötések eredményeznek barátságokat és szorosabb, hosszú távú együttműködéseket. Mindazonáltal a gyenge kötések szerepe legalább ugyanilyen fontos: ezek alkalmasak arra, hogy szorosan összekapcsolódott csoportok között hidat képezve csökkentsék a különböző társadalmi formációk közötti távolságokat. Egy olyan hálózat, amelyből sok gyenge kötés hiányzik, erősen polarizálódott, széttagolt lesz, hosszú távon elszigetelődést okoz. A kevés és nehezen hozzáférhető társadalmi tőke (itt: kötések) eredményeképpen az ezen csoportok tagjai messze esnek mindentől, nehezen jutnak hozzá bizonyos szolgáltatásokhoz, ez széttöredezett és inkoherens társadalomhoz vezet, amelyben a társadalmi csoportok közötti távolság túlságosan nagy (Granovetter, 1982).

• A közösségfejlesztés és a kulturális közösségfejlesztés fogalma

Jack Rothman nyomán közösségi beavatkozásnak nevezzük azt a közösségekkel végzett célirányos munkát, amely a helyi társadalomban változásokat generál. A szerző elméleti megközelítése szerint a közösségi beavatkozás három nagy csoportra bontható: (1) helyi fejlesztés (locality development), (2) társadalmi tervezés/szociálpolitika (social planning/policy) és (3) társadalmi akció (social action). A helyi fejlesztés típusú közösségi beavatkozás feleltethető meg a Magyarországon is előszeretettel alkalmazott közösségfejlesztésnek, melynek, célja, hogy a lehető legtöbb érintettet vonja be a fejlesztési folyamatba, valamint hogy ösztönzéssel képessé tegye őket a közös cselekvésekre és a társadalmi részvételre. A demokrácia eszközrendszerével és az egyeztetés, az egyes társadalmi csoportok és intézmények közötti konstruktív párbeszéd kialakításával a helyi fejlesztés típusú közösségi beavatkozás kompromisszumos megoldásokra törekszik az érintettek körében (Rothman, 2002).

A közösségfejlesztés hazai szakirodalmában a részvétellel két értelemben találkozhatunk: (1) részvétel az egyén szintjén, (2) részvétel a közösség szintjén. Az első esetben arról van szó, hogy az egyén maga felelős életének irányításáért, felelősséget vállal önmagáért és cselekedeteiért, önirányításra vállalkozik. A közösség szintjén megvalósuló részvétel esetében az egyén ismeri közössége tudását és kapcsolatrendszerét, környezete felé bizalommal fordul – ez a kölcsönös támogatás és a szolidaritás szférája (Vercseg, 2005). A közösségfejlesztés – közösség általi fejlesztés – olyan helyi szinten végzett munka, amely a közösség tagjaival együttműködve a kooperáció és a közös cselekvés módszereivel elősegíti a magasabb szintű társadalmi részvételt (Vercseg és Varga, 1998). A közösségfejlesztés elsődleges célja, hogy segítse az egyén társas igényeinek kielégítését, biztosítsa a helyi csoportokhoz való tartozás lehetőségét, hozzájáruljon egyének és közösségek kötődéseinek erősítéséhez a részvétel, a bevonás és a képessé tétel eszközein keresztül. Az életminőség javítása érdekében a közösségfejlesztés olyan kompetenciák elsajátításához segíti hozzá az érintetteket, amelyek a helyi társadalom integritását biztosítják (Csányi, 2005).

„A kulturális közösségfejlesztés céljainak és módszereinek fókuszában a közösség és annak létező és lehetséges kulturális értékei állnak” (Arapovics, 2016, 48.o.). A közösségek helyi identitására, kötődéseire, kulturális érdeklődésére építve is lehetséges az aktivizálás. A kulturális értékteremtés és -megőrzés színes programok szervezésére ad lehetőséget a közösségfejlesztési folyamat során. A helyi társadalomban korábban intézményesült szokások (ünnepek, események, programok, termékek) és kapcsolatrendszerek felismerésével és beépítésével eredményesen lehet bevonni a közösségeket a közösségi intézmények működésébe. A kulturális közösségfejlesztő módszer segítségével lehetőség nyílik például a helyi ünnepi kultúra megőrzésére és új közösségi intézmények, szokások létrehozására. Mindemellett fontos kiemelni, hogy a helyben működő művelődő közösségek (pl. film- és könyvklubok, szakkörök, múzeumbaráti körök, amatőr tánc- és színjátszó csoportok, kórusok, tanulókörök, egyesületek, népfőiskolák) megszervezése és működtetése önmagában is értékteremtő fejlesztés (Arapovics, 2016). „A kulturális értékteremtés képességére, az értékmegőrzés, hagyományőrzés vagy -teremtés képességének fejlesztésére irányuló, közösségi identitást erősítő folyamatot, vagy közösségi öntevékenységet nevezem – szűkített értelemben – kulturális közösségfejlesztésnek, amely elősegítheti, erősítheti, »előkészítheti« a hosszabb távú közösségfejlesztő folyamatot egy településen vagy településrészen.” (Arapovics, 2016, 49.o.).

Az intézmények társadalmiasított működésmódja részben a fenti kulturális közösségfejlesztéshez kapcsolódik, melyet társadalmi innovációként ragadhatunk meg. Ahogyan azt Arapovics Mária és munkatársai írják módszertani útmutatójukban, a társadalmiasított módon működő intézmények „aktivitásainak meghatározásában, megvalósításában és értékelésében a település, településrész lakosai tevékenyen részt vesznek, és ezek beépítésre kerülnek az intézmény belső működését meghatározó dokumentumokba.” (Arapovics és mtsai., 2019, 7.o.). Vagyis egy olyan működési módról beszélhetünk, amikor a helyi lakosok és stakeholderek (érdekeltek) véleménye, ötletei és igényei intézményesült szinten jelennek meg az adott kulturális intézmény mindennapi működésében (Arapovics és mtsai., 2019).

A társadalmiasított működésmódban érintett minden szereplő számára előnyös lehet a közös munka, hiszen az intézmények részéről a működési mód megváltozásának következtében jobb kapcsolat alakul ki a helyi közösség(ek) tagjaival, minőségibb és nagyobb látogatottságú programokat tudnak kínálni közönségük számára, valamint bővülhetnek erőforrásaik, illetve hosszú távon is fenntarthatóvá válik a működésük. A közösségek szempontjából pozitív változás lehet a helyi identitásuk felfedezése és megerősítése, az aktív szerepvállalás megtapasztalása tervezési-döntéshozatali folyamatokban, valamint sikerélményt jelenthet a közösen kitűzött cél elérése. Az intézményfenntartó egy ilyen folyamat következtében számíthat a helyiek szorosabb érzelmi elköteleződésére, az érintettek közösségi döntéshozatali folyamatokba való becsatornázására, illetve a kapcsolatrendszer, valamint a bizalom mértékének minőségi javulására is. E három szereplő (az intézmények, a közösségek és a fenntartó) sikeres és gyümölcsöző együttműködése, partnersége hozhatja el a hosszú távú és fenntartható változást az intézmények működésében. A részvételi alapú működés alapelvei között említik a nyitottságot, az átláthatóságot, a kölcsönös tiszteletet, a párbeszédet, az őszinteséget, a megbízhatóságot és a rugalmasságot. A szerzők fontosnak tartják megemlíteni, hogy a közösségi részvételi alapú működés egy közös tanulási folyamat, mely során intézményi szinten szükséges beépíteni a mindennapi működésbe a visszacsatolás, a széles körű hozzáférés és a hosszú távú fenntarthatóság szempontjait (Arapovics és mtsai., 2019).

 

	Klasszikus közösségfejlesztés	Kulturális közösségfejlesztés
Alapértékei	Kölcsönös bizalom, párbeszéd, közös cselekvés, nyitottság, őszinteség, megbízhatóság, részvételiség, képessé tétel.
A közelítés iránya	A közösségek felől építkezik, helyi igényekre reagál, lehetővé teszi a közös cselekvést. Közösségek → Intézmények	A helyi kulturális intézmények felől közelít, beemeli a közösségek igényeit az intézmény működésébe. Intézmények → Közösségek
Lehetséges szerepe az intézmények társadalmiasított működésmódjában	A közösségek által definiált problémák megoldása és a helyi igények kielégítése érdekében igénybe veszi a kulturális intézmények erőforrásait (is). A közösségek elkezdik otthon érezni magukat az intézményben, partnerségi viszony alakul(hat) ki a szereplők között.	A kulturális intézmény detektálja a közösség igényeit és beemeli azokat a működésébe. Olyan folyamatokat generál, amelyek felszínre hozzák a kapcsolódási pontokat, közelebb hozzák az intézmény működését a felhasználókhoz. Minőségi és mennyiségi javulást hoz(hat) az intézmény által kínált programokba.

1. táblázat. A klasszikus közösségfejlesztés a kulturális közösségfejlesztés összevetése a kulturális intézmények társadalmiasított működésmódjának releváns szempontjai alapján. (Forrás: saját szerkesztés)

A fenti táblázatos összevetésből látszik, hogy a klasszikus közösségfejlesztési folyamat és a kulturális közösségfejlesztés alapértékei- és elvei között nincs különbség. Mindkét esetben a partnerség, a pábeszéd, a részvételiség, a kölcsönös bizalom áll a középpontban. A fejlesztések alapja tehát közös, az elméleteket közelebbről vizsgálva azonban bizonyos eltéréseket is azonosíthatunk. A közművelődési intézmények társadalmiasított működésmódjának szempontjait figyelembe véve azt láthatjuk, hogy a két megközelítés között a legnagyobb különbség a közelítés irányában áll. Míg a klasszikus közösségfejlesztési folyamat a közösségek igényeiből és az általuk támasztott elvárásokból indul ki, addig a kulturális közösségfejlesztés az intézmények felől közelít a helyi közösségek felé. Előbbi esetében egy olyan megközelítésről van szó, amely segítséget ad a közösségeknek ahhoz, hogy artikulálni tudják érdekeiket, meg tudják fogalmazni céljaikat és különféle eszközöket, erőforrásokat (például a településen működő kulturális intézményt) használjanak fel azok elérése érdekében. A kulturális intézményekből induló közösségfejlesztési folyamat egy egészen más szemlélettel közelít a helyi közösségekhez, hiszen meglévő erőforrásait arra fordítja, hogy jobban megismerje a helyi közösségeket, detektálja a lehetséges kapcsolódási pontokat és részben beemelje tevékenységébe – optimális esetben működési mechanizmusába is – ezeket a tapasztalatokat. Folyamatban lévő kutatásom során úgy találtam, hogy ezen szemléletbeli különbséget a terepen dolgozó szakemberek igen élesnek látják.

3. A kutatás módszere

Ebben a tanulmányban kutatásom azon kérdése jelenik meg hangsúlyosan, amely a közművelődési intézményrendszer és a közösségfejlesztés viszonyának megismerésével kapcsolatos. Eddig tizenkét félig strukturált szakértői interjút készítettem a közművelődési intézményrendszert jól ismerő, a terepen jelenleg is aktív közösségfejlesztőkkel, tanácsadókkal, törvényalkotókkal és a közművelődési intézményrendszer képviselővel. Az interjúalanyokat három nagy csoportba osztottam az interjúk tapasztalatai alapján: (1) a terepen jelenleg is aktív közösségfejlesztő szakemberek, (2) a közművelődési törvény és a törvénymódosítás alkotói, (3) a közművelődési intézményrendszer képviselői (intézményvezetők, tanácsadók, a Nemzeti Művelődési Intézet szakértői). Fontos megemlíteni, hogy ezeket a csoportokat a kérdésekre adott válaszok alapján alakítottam ki, nem minden esetben a szakértők valós pozícióit, intézményekben betöltött szerepét reprezentálják.

Minden félig strukturált szakértői interjú három nagy kérdésblokkot tartalmazott, melyek – a kutatási kérdésekhez illeszkedve – a közművelődés fogalmát (tartalmát, célját, szerepét), az intézményrendszer és a helyi társadalmi tőke fejlesztésének lehetőségét, valamint a közösségfejlesztés és a közművelődési intézményrendszer viszonyát kívánták feltérképezni. Az interjúalanyok kiválasztása az érintettek kiemelkedő szakértői tapasztalata alapján történt. Bár a kutatás teljes egészében önerőből, saját erőforrásból valósul meg, törekedtem arra, hogy minél változatosabb, a szakma széles spektrumát lefedő interjúk készüljenek. Ennek érdekében ellátogattam több vidéki település közművelődési intézményébe, online formában készítettem interjút az ország távolabbi településein dolgozó szakemberekkel, valamint a Nemzeti Művelődési Intézet több képviselőjével is beszélgettem. A szakértői interjúk feldolgozása és elemzése a legépelt szövegek tematikus áttekintésén alapul.

4. A közösségfejlesztés fogalma a szakértői interjúkban

Az interjúalanyokat két nagy csoportra osztottam a közösségfejlesztés fogalmával, definíciójával kapcsolatos válaszaik alapján. Az első csoportba azon válaszadók tartoznak, akik szerint a közösségfejlesztés a korábbi népművelő szakmából kialakult önálló professzió, amely minden intézmény és település életében jelen van (illetve jelen kellene lennie). Az intézményeken átívelő partneri viszonyok kialakítására törekvő közösségfejlesztők szerint ez a szakma képes rugalmasan reagálni a helyi igényekre, és a helyi erőforrásokra építve lehetőség nyílik a közösség tagjai számára, hogy problémáik megoldását saját kezükbe vegyék.

„Mindenhol [van helye a közösségfejlesztésnek]. Tehát az egész [település] működését áthatja. Egy gondolkodást, egy szemléletet jelenthetne, amiből néha aztán speciális szakmai lépéseket kell tenni […] Nehezen tudok elképzelni olyan helyet, ahol egyáltalán nem lenne szerepe a közösségfejlesztésnek.
(közösségfejlesztő)

„Tulajdonképpen a közösségfejlesztés is a közművelődésen belül indult el, és idővel, egy pár év alatt önálló lett…”
(korábbi törvényalkotó, közművelődési szakember)

Az interjúkból az is kiderül, hogy a közösségfejlesztéssel foglalkozó szakemberek szerint ez az önálló professzió a korábbi népművelő szakmából fejlődött ki, sok más szociális szakmával (szociális munka, szupervízió, rendezvényszervezés stb.) egyetemben. Így tehát a népművelés és a közművelődés szorosan összeforrt az idők során, a közművelődési intézményrendszerben dolgozók közül sokan fordultak a közösségfejlesztés felé már a rendszerváltozás előtt.

Az interjúk alapján úgy tűnik, hogy az idősebb generáció képviselői hajlamosabbak önálló szakmaként tekinteni a közösségfejlesztésre. Érdekes továbbá, hogy a közművelődési intézményrendszer képviselői között is akad olyan válaszadó, aki szerint önálló szakma a közösségfejlesztés, mindazonáltal a közművelődési intézményrendszerben ez a professzió merőben másként jelenik meg. Korábban az volt a jellemző, hogy a közművelődési intézményekben dolgozó népművelők próbálták kitalálni, hogy az intézménynek milyen szolgáltatásokat célszerű kínálnia a közönsége számára. A közösségfejlesztés módszertanának alkalmazásával azonban lehetőség nyílt arra, hogy helyi igényekre reagáló programokat szervezzenek a közösségek tagjainak bevonásával. Mindazonáltal nem mindenki biztos benne, hogy a jelenleg, közművelődési intézményben dolgozó szakemberek képesek lennének egy ilyen deliberatív folyamat megvalósítására. Ennek talán legnagyobb akadálya az, hogy sokan egyirányú szolgáltatásként tekintenek a kulturális intézmények munkájára ahelyett, hogy teret adnának a közös gondolkodásnak, párbeszédnek és az együtt cselekvésnek.

Ez a gondolat már tovább is vezet minket az interjúalanyok második csoportjának meglátásaihoz. A megkérdezettek egy jelentős része úgy véli, hogy a közösségfejlesztés nem tudott önálló szakmává válni Magyarországon az elmúlt 30–40 évben. Ennek okait többek között a magyar társadalom szerkezetében, történelmében és a közművelődési intézményrendszer sajátosságaiban látják. Meglátásuk szerint a közösségfejlesztést, mint módszert szükséges alkalmazni a közművelődési intézményekben. Ebből is következhet, hogy a jelenlegi közművelődésiszakember-képzésben mint egy módszer jelenik meg a közösségfejlesztés, például a rendezvényszervezés mellett.

A közösségfejlesztés nem tudott Magyarországon önálló szakmává válni. Én úgy gondolom, hogy ennek nincs is társadalmi indokoltsága, mivel itt egy rendkívül erős közösségi alapú intézményrendszerként működik a közművelődés, így ezt módszerként jól tudta használni, hasznosítani.”
(a közművelődési intézményrendszer egy képviselője)

A szakértői interjúk alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a jelenlegi közművelődési intézményrendszer úgy tekint a közösségfejlesztésre, amely nem az alulról jövő kezdeményezések elindítására és támogatására szolgál, sokkal inkább a már meglévő közösségeket és kapcsolatokat használja fel az intézmény céljainak elérése érdekében. Úgy látom, hogy viszonylag éles a választóvonal a klasszikus közösségfejlesztés és a kulturális közösségfejlesztés között. Egyes szakértők úgy nyilatkoztak, hogy az intézményekben jelenleg megvalósuló közösségfejlesztési folyamatok távol állnak a helyi érdekérvényesítés segítésétől, sokkal inkább a közművelődési intézmény által megvalósított kulturális programok és az intézmény társadalmiasított működése érdekében használják a módszert. Egy interjúalanyom véleménye szerint a közösségfejlesztés klasszikus módszertana felett eljárt az idő, valamint fontosnak tartja megemlíteni, hogy a közösségfejlesztéssel ellentétben a közművelődési intézmény állandó szakembert tud biztosítani a településen.

Az interjúk során többször is szóba kerültek a közművelődésiszakember-képzés változásai is. Szakértőim megemlítették, hogy bár sokan közülük önálló szakmának tekintik a közösségfejlesztést, mégis érzékelik és értik azt a tendenciát, hogy a közművelődési szakemberek a közösségfejlesztéssel csupán módszerként találkoznak tanulmányaik során. A 120 órás közművelődésiszakember-képzés során találkoznak a leendő szakemberek a közösségfejlesztéssel, más egyéb módszer társaságában. A közösségfejlesztő szakemberek ezt kevésnek gondolják, és a különböző professziók vegyítését sem tartják célravezetőnek. Ezzel szemben a közművelődési intézményrendszer képviselői szerint a közösségfejlesztésre, mint módszerre van szükség, amely a közművelődési szakemberek repertoárjának csupán csak egy részét adja.

„… [A közművelődési szakemberek] eszközként használják [a közösségfejlesztést], hogy társadalmian működjön az intézmény, de nem tudnak közösségfejlesztéses stratégikus aggyal gondolkodni.”
(közösségfejlesztő)

Mindazonáltal van olyan szakértő is az általam megkérdezettek között, aki úgy látja, hogy minden településen más-más szerepe lehet a közművelődési intézményeknek és a közösségfejlesztésnek. Elképzelhető olyan szituáció egy településen vagy intézményben, amikor szükség lehet egy professzionális közösségfejlesztő szakember munkájára és segítségére. Ugyanakkor nem feltétlenül van létjogosultsága annak, hogy a közművelődési intézmény állandó jelleggel közösségfejlesztő tevékenységet valósítson meg.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy két igen szélsőséges állaspontot ismertem meg az interjúk során. A legnagyobb különbséget a hazai közösségfejlesztés megítélésében tapasztaltam, ezen belül is abban, hogy önálló szakmaként tekinthetünk-e rá. Érdemes azonban a közös pontokat is kiemelni: szinte az összes interjúalanyom úgy nyilatkozott, hogy szükség van a közösségfejlesztésre, közösségek építésére és az intézmények társadalmiasított(abb) működésére. A hangsúlyeltolódások a közösségfejlesztés alkalmazásában és feltételeinek megteremtésében vannak. A közösségfejlesztő szakemberek szerint a közművelődési intézmények igen fontos elemei egy sokszereplős folyamatnak, melyben ezen intézmények kiemelt szerepet játszanak a helyi fejlesztések feltételeinek megteremtésében. Ezzel szemben az intézményrendszer képviselői szerint a közösségfejlesztés módszere a közművelődési intézmények szolgálatába állatható eszköz az intézmények céljai elérése érdekében.

5. Nézetkülönbségek – a közművelődési intézményrendszer és a közösségfejlesztés viszonya

Tanulmányom utolsó részében igyekszem rávilágítani azon nézetkülönbségek egy részére, amelyek a közművelődési intézményrendszer és a közösségfejlesztés viszonyában tapasztalhatók. A teljesség igénye nélkül azt mondhatjuk, hogy a klasszikus közösségfejlesztés képviselői nehezen fogadják be a kulturális közösségfejlesztés koncepcióját. Mint arra egyik interjúalanyom is rámutatott, a közösségfejlesztők értetlenül állnak szakmájuk e szűkített értelmezése előtt. Nem vitatják el, hogy a településeken létezik egy közművelődési intézmény, és közös céljuknak tekintik a település fejlesztését, az ott élő közösség tagjainak jobb élete érdekében, ugyanakkor nagyobb szabadságfokkal szeretnének dolgozni a terepen ezekben az intézményekben még akkor is, ha ez más szakértők szerint kevésbé hatékony, mint az intézményekben megvalósuló fejlesztések. Egyes interjúalanyok elmondása alapján, Magyarországon elsősorban nem komplex közösségfejlesztési folyamatok valósulnak meg a településeken, sokkal inkább a kulturális intézmények eszközrendszerén keresztül történik a fejlesztés, kulturális alapokra építve.

„[…] a közösségfejlesztők a közösségfejlesztésnek ezt a szűkített értelmezését nem tudják kezelni, vagy ezt [a közművelődési intézmények által végzett ilyen jellegű tevékenységeket] nem tartják igazából közösségfejlesztésnek.”
(korábbi törvényalkotó, közművelődési szakember)

A szakértők szerint furcsa viszonyban áll egymással a közösségfejlesztés és a közművelődési intézményrendszer. Többen említették, hogy egyre nehezebb kapcsolódási pontokat találni az intézmények és a közösségfejlesztők között. A gyanakvó hangulat azonban egyik fél számára sem előnyös, és az egymás mellett működő két párhuzamos világ sokszor gátolhatja a megvalósuló helyi fejlesztési programok hatékonyságát. Erre a jelenségre hívta fel a figyelmem több szakértő is az interjúk során.

„Szerintem [a közösségfejlesztők és közművelődési intézmények] gyanakvó kapcsolatban állnak egymással, mind a két félben előítéletek és fenntartások vannak. […] Valójában a közösségfejlesztés egy szakmaközi tevékenység.”
(közösségfejlesztő)

Az interjúk alapján azt láthatjuk, hogy a közösségfejlesztők és a közművelődési intézményrendszer képviselői teljesen másképp gondolnak az intézményekre. Előbbiek úgy látják, hogy a közművelődési intézmény csupán tető az együttlét felett. Feladata, hogy kereteket és lehetőséget biztosítson a közösségi tevékenységek számára. Szakmai segítséget nyújt az állampolgári aktivitás és részvétel ösztönzésére, az öntevékeny közösségek kialakítására anélkül, hogy irányítaná, vagy befolyásolná az ott folyó programokat. Az intézmény feladata továbbá, hogy feltárja a helyi erőforrásokat, és azok felhasználásával rugalmasan reagáljon váratlan válsághelyzetekre is. Az intézmény tevékenységeivel képessé teszi az embereket a közös cselekvésre és saját céljaik megvalósítására. Ebben a felfogásban a közművelődési intézmény dolgozik a helyi közösségek érdekében.

A közművelődési intézményrendszer képviselő szerint az intézmények elsődleges feladata művelődő, aktív közösségek létrehozása és szakmai támogatása a lehető legtöbb településen. A közművelődési intézmények saját programjaik támogatásához hívják segítségül a közösségfejlesztést, ezzel a közösségeket állítva az intézmények szolgálatába. A közművelődési szakemberek feladata, hogy megtalálják a közös érdeklődési pontokat és tevékenységeket adjanak a közösségek tagjai számára. Az intézményrendszer biztosítja a közösségi művelődés és a kultúraközvetítés, kultúraátadás feltételeit. Ebben az olvasatban tehát az intézmények feljogosítva érzik magukat arra, hogy a helyi közösségek tevékenységeit tematizálják és szervezzék.

Az alábbi táblázatban foglalom össze a közművelődési intézményrendszer és a közösségfejlesztés fogalmai közötti nézetkülönbségeket.

 

	A közösségfejlesztő szakemberek szerint…	A közművelődési intézményrendszer képviselő szerint…
A közösségfejlesztés	A közösségfejlesztés egy önálló szakma, mely a népművelésből alakult ki, képviselői szabadon mozognak a közművelődési intézményekben (is), használják azok infrastruktúráját és kapcsolati hálóját a közösségi célok elérése érdekében. Erre a szaktevékenységre mindenhol szükség van, a közösségek maguk alakítják ki és tartják fent az érdeklődésüknek megfelelő társadalmi intézményeket.	A közösségfejlesztés egy módszer, amelyet a közművelődési szakemberek alkalmaznak az intézményben megvalósuló programok sikeressége érdekében (például: közösségi felmérés, tankatalógus). A közművelődési intézményekben általában kulturális közösségfejlesztés valósul meg, amely a helyi identitásra és széles értelemben vett kultúrára épül. Az intézményrendszer ezen közösségi események lebonyolítását segíti.
A közművelődési intézményrendszer	A közművelődési intézmény csupán tető az együttlét felett. Feladata, hogy kereteket és lehetőséget biztosítson a közösségi tevékenység számára. Szakmai segítséget nyújt az állampolgári aktivitás és részvétel ösztönzésére, az öntevékeny közösségek kialakítására. Feltárja a helyi erőforrásokat és azok felhasználásával rugalmasan reagál váratlan válsághelyzetekre is. Képessé teszi az embereket a közös cselekvésre és saját céljaik megvalósítására.	A közművelődési intézményrendszer elsődleges feladata művelődő, aktív közösségek létrehozása és szakmai támogatása a lehető legtöbb településen. A közművelődési intézmények saját programjaik támogatására hívják segítségük a közösségfejlesztést. A közművelődési szakemberek feladata, hogy megtalálják a közös érdeklődési pontokat, és tevékenységeket adjanak a közösségek tagjai számára. Az intézményrendszer biztosítja a közösségi művelődés és a kultúraközvetítés, kultúraátadás feltételeit.

2. táblázat. A közművelődési intézményrendszer és a közösségfejlesztés fogalmai közötti nézetkülönbségek a szakértői interjúk alapján. (Forrás: saját szerkesztés)

 

6. Összefoglalás

Tanulmányomban a doktori kutatásomhoz kapcsolódó legfontosabb elméleti fogalmak tisztázása, a kutatási kérdések és a módszertan egy részének bemutatása után elemeztem a szakértői interjúkat a közművelődési intézményrendszer és a közösségfejlesztés viszonyának feltárása érdekében. Összességében elmondható, hogy a közösségfejlesztő szakemberek inkább tekintenek önálló szakmaként a közösségfejlesztésre, mint az intézményrendszer képviselői. Érdekes továbbá – hogy meglátásom szerint – jelen van egy olyan tendencia, mely szerint a közösségfejlesztés egy módszerként, szakmai készség szintjén jelenik meg közművelődési intézményrendszerben és a közművelődésiszakember-képzésben. A szakértői interjúk alapján úgy látom, hogy a közösségfejlesztés szerepéről sincs teljes egyetértés a megkérdezettek között. Egyesek egy átfogó, intézményközi szemléletet látnak benne, amelyre mindenhol szükség van, míg mások inkább közösségi események lebonyolításának és az intézmények társadalmiasított működésmódjának módszereként tekintenek rá.

Hasonló ellentmondást tapasztaltam a közművelődési intézmények szerepével kapcsolatban. A közösségfejlesztő szakemberek szerint a közművelődési intézmény „csupán” egy tető az együttlét felett, infrastruktúrájával segíti a helyi közösségek fejlődését, rugalmasan reagál a helyi igényekre. Az intézményrendszer képviselői szerint azonban inkább a kultúraközvetítés és a kultúra mentén szerveződő helyi közösségek támogatása az intézményrendszer célja. E cél elérése érdekében pedig az intézményekben dolgozó közművelődési szakemberek sok esetben alkalmazzák a közösségfejlesztés módszerét.

 

Felhasznált irodalom

Arapovics, M. (2016). A közösségfejlesztés alapfogalmai és a kulturális közösségfejlesztés paradigmái. Kulturális Szemle, 2016/2., 36–54.

Arapovics, M., Ponyi, L., & Bódog, A. (Szerk.). (2019). Kulturális közösségfejlesztési folyamatok vizsgálatai Magyarország településein. Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ; NMI Művelődési Intézet Nonprofit Közhasznú Kft.; Országos Széchényi Könyvtár;

Bourdieu, P. (1986). The Forms of Capital. In A társadalmi rétegződés komponensei (o. 122–138). Új Mandátum Könyvkiadó.

Coleman, J. S. . (1988). Social Capital in the creation of Human Capital. The American Journal of Sociology, 94, 95–120.

Csányi, V. (2005). Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan. Népszabadság.

Farkas Z. (2013). A társadalmi tőke fogalma és típusai. Szellem és tudomány, 2013/2, 106–133.

Granovetter, M. (1982). The Strength of Weak Ties. A Network Theory Revisited. Social Structure and Network Analysis. Sage Publications.

Putnam, R. D. (1995). Tuning In, Tuning Out: The Strange Disappearance of Social Capital in America. PS: Political Science and Politics, 1995/4, 664–683.

Rothman, J. (2002). A közösségi intervenció megközelítései. Közösségfejlesztők Egyesülete.

Vercseg, I. (2005). A részvétel mint közösségfejlesztési alapelv. Parola, 2005/3-4., 23.

Vercseg, I., & Varga, A. T. (1998). Közösségfejlesztés. Magyar Művelődési Intézet.

 

A szerző:

Dudok Dávid az ELTE Szociológia Doktori Iskola doktorandusza, kutatási területe a közművelődési intézmények társadalmiasított működésmódja. Folyamatban lévő kutatása során tanulmányozza a téma hazai és nemzetközi szakirodalmát, valamint szakértői interjúkat készít a közművelődési intézményrendszer képviselővel és közösségfejlesztőkkel. A Parola szerkesztőbizottságának tagja, jelenleg aktív oktató az ELTE Közösségi és civil tanulmányok mesterképzésén.

[1] Saját fordítás.