Donatella della Porta 2020-ban publikált művében társadalmi mozgalmak megtartó erejét vizsgálja a demokratikus intézményekben. Kutatásait foglalja össze a kötetben, mely a politikai és gazdasági válság időszakában megragadható széleskörű egyeztetési és döntési alternatívákra, különös tekintettel a képviseleti demokrácia mellett egyre nagyobb hangsúllyal megjelenő, tömeges részvételre és aktivitásra építő deliberatív gyakorlatokra fókuszálnak.

Donatella della Porta: How Social Movements Can Save Democracy – Democratic Innovations from Below. Polity Press, Cambridge. 2020. (p. 205)

A civil társadalom az állam hatalmával szembeni ellensúlyozó funkciója a kortárs társadalomtudományos diskurzus fontos vizsgálati terepe. Az elmúlt évtizedekben a globális recesszióval megingó demokrácia stabilizációs kísérletei mögött újabb empirikus eredmények igazolják az alulról szerveződő mozgalmak szerepét. Donatella della Porta 2020-ban publikált művében társadalmi mozgalmak megtartó erejét vizsgálja a demokratikus intézményekben. A szerző irányítása alatt folyó kutatásnak a firenzei Scuola Normale Superiore Centre of Social Movement Studies (Cosmos) adott helyet. A kutatások a politikai és gazdasági válság időszakában megragadható széleskörű egyeztetési és döntési alternatívákra, különös tekintettel a képviseleti demokrácia mellett egyre nagyobb hangsúllyal megjelenő, tömeges részvételre és aktivitásra építő deliberatív gyakorlatokra fókuszálnak. A Cosmos társadalmi mozgalmak összehasonlító elemzései során európai államokban (Izland, Olaszország, Spanyolország / Katalónia, Skócia) végzett terepmunka eredményei mellett másodlagos elemzésekre is támaszkodik (Írország és Bolívia). Az alkalmazott összehasonlító történeti elemzés módszer célja az ismert tények új értelmezési keretek közé helyezése, melyek interjúkkal egészülnek ki. Della Porta az innovatív alkotmányozó folyamatokat, az alulról kezdeményezett népszavazások, valamint a társadalmi mozgalmak és pártok kapcsolatait önálló fejezetekben tárgyalja.

A szerző a Democratic Innovations and Social Movements című fejezetben a recesszió demokratikus kihívásainak elméleti megközelítéseit szintetizálja. Hangsúlyozza, hogy az intézményi bizalom válságával egyidejűleg a politikai közösség újrateremtéséért való kölcsönös küzdelem és a feszültségeket átmenetileg oldó újszerű cselekvések mellett csak a döntési mechanizmusokban is teret nyerő fokozott állampolgári részvétel nyújthat hosszú távú demokratikus megoldást a válságproblémákra. A társadalmi mozgalmak innovatív tulajdonságaiban a szakértelem és új tudásformák létrehozását, valamint ezek széleskörű terjesztésének és az erőforrásokban gazdag decentralizált hálózatok kiépítésének képességét kiemelve a demokrácia intézményrendszerébe vezető, a kollektív cselekvés számára is nyitott „csatornákat” vizsgálja. A stabil, inkluzív szemléletű demokráciák fontos tulajdonságainak ismérveként kiindulási pont, hogy a politikai hatalmi-döntéshozói szintek alatt képződő javaslatok és a cselekvési alternatívák nyitott, párbeszéd-központú attitűdjének folyamatos beépülése a normarendszerbe egyetlen eszközként kínálkozik a demokratikus értékek megújulásához.

A modern demokráciák már a XX. század végére válság-hatásokat tapasztalhattak. A globalizációs és transznacionális folyamatokat támogató, de szűkebb rétegeknek kedvező neoliberális felfogás mögött a jóléti államok gyengeségei is megmutatkoztak. A könyvben arra kaphatunk választ, hogy milyen intézményi adottságok, feltételek szükségesek a plurális értékek befogadásához és integrációjához a demokratikus rendszereken belül, és kinek a felelőssége a demokrácia védelme, megújítása. A neoliberális válság idején az alárendeltség / alárendelődés valamely aspektusa nem csak a politika nemzetközi terében, hanem a társadalmi szférán belül is egyre több, életminősége beszűkülését tapasztaló csoportot érintett. A piaci és politikai kiszolgáltatottságban a baloldali politikai ágensek is jobbra „tolódtak”, míg a jobboldalon a szélsőségek felerősödtek, vagy populista attitűdöt vettek fel. A hatalmi destabilizáció időbeli dimenziója a társadalom ellenvéleményének szélesedő artikulálódása, a mélyebb rétegekben is detektálható, valamint a számosságukban növekvő konkrét cselekvések mentén vizsgálható.  Összességében a politikai és a társadalmi térben a döntéshozatal „helye” és minősége kerül a problématérképre, a döntési-részvételi alternatívák szükségességében e kettő – egymástól jól elkülönülő – szféra érintkezési pontjainak meghatározására irányul a figyelem.

A szerző a második, Crowd-Souced Constitutionalism: Social Movements in the Constitutional Process című fejezetben az alkotmányozó folyamatok stabilizációs hatását vizsgálja. A „politikai csatorna” fogalmával közelít Izland és Írország részvételi-tanácskozási gyakorlataihoz. A vizsgálatot a politikai hatalom gyakorlására, legitimációjára irányuló fogalmi definíciók és az alkotmányok történelmi fejlődését felidéző szakirodalmi áttekintés előzi meg. A szerző megállapítja, hogy a jogrendiség az állam és a polgárai közötti „szerződés”, mint a kiegyensúlyozott működés kereteit biztosító dokumentum felülvizsgálatának szükségessége éppen a globalizálódott gazdasági és politikai válságok és a transznacionális együttműködések okán válik egyre inkább gyakorlattá. A „dinamikus” alkotmányok képesek gyorsan reflektálni a kihívásokra. (p. 26) Ellentmond a hosszabb időtávot igénylő egyeztetési-tárgyalási folyamatok realitásának, hogy az államok közötti szövetségek, egységes területpolitikai-gazdasági elvek mentén formálódó nemzetközi szabályok is befolyásolhatnak egy-egy alkotmányba foglalt tételt. A közös normarendszer társadalmi és politikai “biztonsága” az igazságszolgáltatás kezében összpontosul, de éppen ezért az alkotmány által konstruált társadalmi egység – különösen a krízisek időszakában – kollektív szimbolikus jelentést is nyer. Della Porta a demokratikus intézményekre vonatkozóan megkülönbözteti a jogi-, valamint az etikai értékekre és identitásra irányuló politikai alkotmányosság fogalmait. A társadalmi csoportok vonatkozásában ezek az elsődlegesen nemzeti-kohéziós értékek a „bizonytalan” időkben megosztóvá is válhatnak.

A közelmúltban több európai ország, így Írország, Izland, Hollandia, Románia és az Egyesült Királyság is tett lépéseket kollaboratív egyeztetésekre. Az új alkotmányozási folyamatok a jurisztokrácia lebontásával fordulnak a közvetlen demokrácia értékei felé, és megállapítást nyer, hogy az alkotmány legitimálása a polgárok szintjén is egyre nagyobb igényként jelenik meg. (p. 28.) A stabilizáció fontos ismérve a kompromisszumkészség, ami polgári alkotmányosság fogalmával a tömegpolitika szintjére emeli az alkotmányozást, és mint társadalmi szerződés kollektív normaként definiálja azt. A szerző elsőként Izland példájával szemlélteti a deliberatív folyamat előzményeit és megvalósulását. (pp. 32-46.) A 2008-as pénzügyi összeomlást követően 2009-2012 között több, mint 22500 állampolgár közvetlen szerepvállalásával, a demokratikus rendet biztosító facilitátorok közreműködésével és teljeskörű nyilvánosság kíséretében készült el az ország új alkotmánya, bár annak parlamenti elfogadására végül a transzformációs eljárások miatt nem került sor. (p. 45.) Ennek ellenére az új, átjárhatóságot és részvételi folyamatokat biztosító eljárás innovatív szemlélete a politikában és az állampolgárok attitűdjében is jelentős változásokat eredményezett, melyet della Porta társadalmi, politikai és kulturális „átalakulási folyamatként” definiál. (p. 52.) Eredményét tekintve hatékonyabb volt Írország, ahol az állampolgárok 2/3-os többsége mellett politikusok és szakértői csoportok is részt vettek az alkotmányozásban. A közvetlen politikai szerepvállalás kollaboratív gyakorlata a kölcsönös bizalom növekedésével a felek kompromisszumkészségét is növeli. A kooperatív gyakorlatok jellemzően alulról kezdeményezett vagy nyomásgyakorlással elért eredményként jelennek meg, de kivétel nélkül magukban hordozzák hatékonyságot növelő inkluzív értékeket, „magas diszkurzív minőséget” és az emancipatív tartalmakat.

Az állampolgárok közvetlen politikai szerepvállalásának vizsgálatát a Referendums from Below: Direct Democracy and Social Movements című fejezetben folytatja della Porta. Az alulról kezdeményezett népszavazások gyakorlatain keresztül a legfontosabb közvetlen részvételt biztosító eszköz a népszavazás intézménye, mely a válság időszakában nagy hangsúlyt kapott számos országban. A referendum szolgálhatja a választói jogon felüli felelősség kiterjesztését, vagy a döntés áthárítását is, ezért megosztottságot vagy legitimáló kohéziót is teremthet, de segítheti a pártok számára „kényelmetlen” politikai napirendek megkerülését is. (p. 63.) A referendum – az alkotmányban foglalt szabályok függvényében államonként eltérően – mind a kormányzó elit, mind a társadalmi mozgalmak számára lehetőséget kínál érdekeik érvényesítésére. Della Porta a népszavazások során megnyilvánuló politikai aktivizmus cselekvési tereire fókuszál, különös tekintettel a mozgalmak kampánytevékenységeire. A demokratikus értékek mentén szervezett konkrét, radikális fordulatokat is felmutató cselekvési folyamatokra Olaszország, Skócia és Katalónia gyakorlatain keresztül kapunk rálátást. A szerző a közvetlen demokrácia „sajátos típusaként” értelmezi a népszavazást, mely a liberális demokráciákban az állampolgárok közvetlen politikai szerepét a számukra különösen fontos döntésekben emeli ki. A szakirodalmi áttekintés rámutat arra, hogy az alulról kezdeményezett népszavazások dinamikusabbak a választási kampányoknál, nagyobb intenzitással zajlanak az információs folyamatok és a kapcsolódó események vitái, nyilvánossága is széles platformokat ölel fel.  Az olaszországi ivóvíz-privatizáció felszámolására irányuló társadalmi mozgalom sikeres kohéziós stratégiájának elemzéséből a közös értékre épülő kollektív cselekvés modelljét és gyakorlatát ismerhetjük meg. (pp. 61-84.) A példa a közösségszervezés minden elemét, a szervezeti struktúrát, az érzelmek, a taktikai elemek, a demonstratív-, kommunikációs-, tanulási- és részvételi terek valamint a hálózatok szerepét (mint a társadalmi tőke kiterjesztésének eredményességét) is szemlélteti. Az ivóvíz-védő mozgalom reprezentálja azt is, hogy a közös érték mellett eredményesebb és hatékonyabb küzdeni, mint valami ellen. A kampányban erős kollektív érzelmi töltetet adott az ügy „átkeretezése”: a víz mint az élet attribútuma helyeződött szembe a neoliberális politikával. (p. 77.)

A népszavazási példák sorát a társadalmi igazságosság után a nemzeti identitás és szuverenitás jegyében zajló skót és katalán „függetlenségi” referendumok összehasonlító elemzésével bővíti szerző. (pp. 84-92.) Az autonómiai kérdésekre irányuló gyakorlatok más megközelítésbe helyezik az alkotmányos alapokon nyugvó referendumok nyújtotta döntési szituációkat, melyek a „nemzetet” katalizáló radikális cselekmények nyomán a politikusok és az állam túlzott hatalmára, befolyásolási képességére és a demokratikus intézmények hibás működésére is rámutatnak. A nemzeti-függetlenségi gyakorlatokban a politikai tanulási folyamat mellett a stratégiai lépések fontossága is megmutatkozik.

A negyedik, Movement Parties in the Great Recession című részben az alulról kezdeményezett politikai térfoglalás folyamatai válnak láthatóvá. A recesszió során a hagyományos baloldali értékeket képviselő pártok elmozdulása teremt hiányt és ezzel mozgásteret a tömegbázison nyugvó megszorításellenes társadalmi mozgalmak képviseletéhez. A „képviselet nélküliek” mozgalmai újabb erőforrásokat nyújthatnak a politikai szereplőknek, ami új pártok létrejöttével a pártendszer átalakulását eredményezi. A neoliberális válság segíti a társadalmi igazságosság értékei mentén egyre szélesebb társadalmi rétegeket felölelő mozgalmak térnyerését és az aktivistáik képviselte választási sikereit. A szerző a bolíviai MAS és a spanyol PODEMOS összehasonlító elemzésével szemlélteti a civil társadalom gyenge önszerveződő képességén nyugvó új politikai erőterek fejlődését. (pp. 105-126.) A kollektív sérelmek és az elégedetlenség által szerveződő tiltakozások a regnáló hatalom politikai hanyatlással párhuzamosan fejlődtek, de a szerző rámutat arra is, hogy az intézményesülés gyengíti az aktivizáló erőt.

Della Porta az ötödik, Progressive Movements and Democratic Innovations: Some Conclusions című részben a progresszív mozgalmak és a demokratikus újítások közötti összefüggések szintetizálására vállalkozik. A civil mozgalmak és a társadalmi rétegek tömegeinek hatalmi súlyát történelmi dimenziókban is felvázolja, etikai, erkölcsi és demokratikus egyensúlyteremtő képességüket hangsúlyozza. Della Porta felhívja figyelmet arra, hogy a válságok időszakában felerősödő kollektív társadalmi szerepvállalás közvetlen hatást gyakorol a demokratikus értékek megőrzésére. „A társadalmi mozgalmak biztosítják a kísérletezés és a társadalmi tanulás állandó folyamatát, a tiltakozási ciklusok pedig állandóan megújuló demokratikus normákat és gyakorlatokat hoznak létre” (p. 143. – saját fordítás) A részvétel a demokrácia minőségi kritériumát növeli, a diszkurzív folyamatok a képviselet ellensúlyozásához elengedhetetlen feltételként jelennek meg. A felülről irányított folyamatokkal szemben az alulról kezdeményezett részvételi metódusok megakadályozzák az elit érdekeinek érvényesülését, mely a normatív polgári értékeket és közéletet erősítik (pl. szerepvállalás, részvétel, tájékozottság, nyilvánosság, információáramlás és vélemény-nyilvánítás).  Az eredményes kollektív cselekvések dinamizálják a látens erőforrásokat is, a személyes elköteleződést alakítják mozgósító erővé. Fontos konklúzió, hogy a megszorítások ellen irányuló fellépések sokkal innovatívabbak, mint a „békeidőkben” szerveződő polgári mozgalmak, ugyanakkor a hatalom kooperatív viszonyulása a polgárokhoz kiegyensúlyozottabb politikát teremt. Az összefoglalóban a működése során deliberatív eszközöket alkalmazó vezetési gyakorlatokra is példákat állít fel a szerző: így a New England-i városok közkiadásairól szóló nyilvános közgyűlések, vagy az Ír népszavazásoknak ötletet adó Oregon állami kezdeményezéseit megelőző tanácskozásokon való sorsolásos részvétel kerül röviden bemutatásra. (pp. 149-151.)

Az innovatív beavatkozások lehetősége a politikai és a társadalmi tér kölcsönhatásában növekedik. Ugyanakkor önmagában a politikai, társadalmi és szakértői álláspontok “ütközései” még nem tekinthetők kiegyensúlyozott, problémamentes átalakulásnak, csak a “felek” közötti deliberatív (egyeztetési-tárgyalási) folyamatokban alakulhat ki konszenzus. A tekintélyelvű politikai gyakorlatok megosztó attitűdjükkel mellőzik a diszkurzív stratégiákat, vagy az uralkodó ideológiát megerősítő konzultatív referendumokkal manipulálnak. A központosított döntéshozatali mechanizmussal sérül az elszámoltathatóság és az igazságszolgáltatás. Az elitista metódusok a polgárok tudását, képességét elnyomva a technokrata megoldásokat részesítik előnyben. Mindezek a kohéziós értékek erodálása mellett a bizalom csökkenését és a növekvő ellenállás esélyét fokozzák. Donatella della Porta a 2008-as nagy recesszió nyomában vizsgálja a politikai legitimációt. A közelmúlt politikai-társadalmi folyamatain keresztül a demokrácia fogalmi és történeti dimenziói-, a képviselet és a döntési jog-, az alkotmányosság-, a bevonás-, az alulról kezdeményezett egyeztetések szerepe-funkciója-, a társadalmi térben hangsúlyos problémák érintettek vagy szimpatizánsok általi „kihangosítása”, és az idővel közvetlen politikai szerepvállalássá fejlődő mozgalmi tevékenységek összefüggéseire mutat rá. A hatalom delegálása és a többségi döntéshozatal formái között kialakult feszültséget hangsúlyozva a részvételi folyamatok, az inkluzív attitűd, a diszkurzív terek, a közjó és a bizalom fogalma, az indentitás, valamint az állampolgárok tudatosságának fejlesztése kerül a vizsgálódások homlokterébe. Kitűnik, hogy korunk politikai és gazdasági kihívásaira a részvételi és deliberatív eszközökkel lehet olyan válaszokat kínálni, melyek a polgárok felelősségének növelése mellett az állam „túlterheltségét”, közvetlen felelősségét csökkenthetik. Della Porta összekapcsolja egymással a társadalmi mozgástanulmányokat és a népképviseleti elméleteket, melyek a részvételi és tanácskozási gyakorlatokat felvonultató demokratikus innovációk együttes elemzéshez adnak támpontokat, s e kontextusba helyezi a progresszív társadalmi mozgalmak által támogatott kezdeményezéseket.

Az alulról szerveződő, tömeges részvételre, aktivitásra építő – intézményesült tevékenységekkel nem, vagy csak korlátozottan rendelkező – mozgalmak a történelem során a regnáló hatalom intézkedéseivel, a társadalom meghatározott rétegét hátrányosan érintő, ám politikailag legitim döntések ellenében olyan közegben szerveződtek, ahol az alkotmányos igazságszolgáltatás intézményei gyengék. Megkülönböztethetők politikai és társadalmi célú megmozdulások, mint az uralkodó politikai folyamatokkal/döntésekkel szembeni általános tiltakozások, vagy a valamely sérelmet szenvedő társadalmi réteg, csoport helyzetének javítása érdekében vállalt cselekvés kollektív stratégiáit. A közösségi mozgalmak egyik legfőbb erénye, hogy pragmatikusak, probléma-központúak, ezért nem a tüneti megoldásokra, hanem a gyökeres változásokra fókuszálnak. (p. 12.) A hangsúly a gyakorlaton, a tapasztalati tudáson és az érzelmi – közvetlen érintettségi viszonyuláson van. Nehéz tehát a kollektív cselekvést elméleti megközelítésben vizsgálni, mivel a változók száma gyakorlatilag meghatározhatatlan, és az adott folyamaton belül is állandóan módosul (erőforrások, eszközök, külső tényezők stb.). Bár a kötet nem foglalkozik a hatalommal szembeni kollektív fellépések gyakorlatából fejlődött, és már a XX. század második felében sok országban intézményesült közösségszervezés szakmai-módszertanával, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a társadalmi mozgalmak empirikus jellegét már a közösségszervezés teoretikusai hangsúlyozták. A kollektív fellépések vizsgálatakor nem kerülhető meg a közösségszervezés elmélete, mely elsők között Saul Alinsky nevéhez köthető. Alinsky az egyéni boldogulást a közösség boldogulásának függvényébe állítja, és a középréteg – mint akiknek lehetősége van a kölcsönös szolidaritás kiépítésére – felelősségét emeli ki a társadalmi igazságosság / jólét cselekvési potentáltjaként. Az érintettek együttműködése során a hatalom fogalmának kiterjesztése, a kompromisszumkészség, a kommunikációs képesség és a nyilvánosság olyan eszköztárak, melyek az elittel szembenálló társadalmi szereplők mozgásterét (és hatalmát) növelik. (Alinsky:1998) Ezen felül Alinsky a kollektív cselekvés mint tanulási tér jelentőségét  hangsúlyozza: „[t]anulási folyamat nélkül egy új szervezet pusztán az egyik hatalmi csoport felváltása a másikkal.” (Alinsky 2016) Marshall Ganz szociológus, az alulról szerveződő mozgalmak aktivistája és teoretikusa szerint „[a] közösségszervezés egy része gyakorlat, ezért kizárólag a cselekvéssel szerzett tapasztalat útján tanulható meg. (…) A közösségszervezésnek természetesen van elméleti oldala is, de más tudományágaktól eltérően itt nem az elmélet elsajátításával kezdjük a munkát, hogy aztán azt a gyakorlatban alkalmazzuk. Az elmélet nem más, mint a valóság leegyszerűsítése bizonyos célok, például egy valószínűsíthető eredmény megjósolása érdekében.” (Ganz 2016: 27)

A hatalmi-döntési folyamatokban való társadalmi részvétel elemzése nem szorítkozhat tisztán politológiai és történelmi dimenziókra, a problémakör interdiszciplináris jellege a szociológiai, szociálpszichológiai, antropológiai és kulturális kontextusokban teljesedik ki. A mozgalmak szervezettségére irányuló közösségszervezés módszertanának központi kérdése a hatalom építése, mely a gazdaság, a politika és a társadalom hármas egységében értelmezhető. (Giczey 2021) A politikai téren kívül helyezkedő társadalmi reakciók az aktuális, olykor csak látens (közvetetten érzékelhető) problémákra, kihívásokra reagálni képes intézményes megoldások hiányára vagy diszfunkciójára reflektálnak. A mozgalmak által kimódolt cselekvési alternatívák és intézményesülésük (új normarendszerré alakításuk) a közösségi munka (Rothman 2001) és a társadalmi hálózatok szerepét, az erős és gyenge kötődések – s ezzel az áthidaló tőke relevanciáját is felveti. (Orbán, Szántó 2005; Fukuyama 1998) Ebben a bonyolult, társadalomtudományokat felölelő vizsgálati térben a kollektív cselekvések szereplői egyéni helyzete, társadalmi-, földrajzi-, kapcsolati viszonyai, egyéni és kollektív tudásának meghatározottságai mellett fontos kritérium az aktorok, közösségi vezetők motivációja, státusza, érintettsége és társadalmi kapcsolatrendszere is. Hasonló súlya van a részvételi folyamatokat strukturáló erőforrások és érdekérvényesülések hatalomelméleti megközelítésének. Ganz a hierarchikus hatalmomban a függőséget és dominanciát, a kapcsolati hatalomban az egymásrautaltságot és kölcsönösséget hangsúlyozza, mely a társadalmi együttműködésben érvényesülő hatalom ereje. A kormányzási szabályok módosulására hatni képes progresszív kollektív fellépések minden esetben túlmutatnak az elit által alkalmazott eljárások kritikáján. Alternatív megoldásokat, szabályrendszereket vonultatnak fel és kényszerítenek ki. A mozgalmak tanácskozási és részvételi gyakorlatokkal gazdagítják a demokratikus értékeket, mely módszerek eredményessége az elitista rendszerekkel szemben bizonyítást nyert. A horizontálisan kiépülő, kooperatív társadalmi tér a demokratikus egyensúly megtartásának feltétele. A közjó érdekében együttműködők fejlesztik a demokratikus színtereket. Ez a gondolatmenet visszavezet az emancipatív értékek napirendjeihez, melyben a társadalmi egyenlőség és a szolidaritás a közösségiség értékrendje áll a középpontban.

A társadalmi mozgalmak – többségi elven – a formális intézményi keretek között erőszakmentesen is képesek nyomást gyakorolni a hatalomra. Az új normák és értékek ugyanakkor alárendelődhetnek a hatalom által irányított intézmények. A politikai és gazdasági válság időszakai az innovatív értékek katalizátoraivá válnak, melyben a társadalmi szükségletek és igények egyszerre artikulálódhatnak. Végül della Porta megkülönbözteti a beavatkozásokat mellőző tiltakozásokkal kapcsolatos kutatások eredményeként a hosszú és rövid ciklusú folyamatokat, és a társadalmi mozgalmak azon sajátosságát, hogy a nagy mozgósítások a rutinfolyamatok megtörésével és új szabályok bevezetésével átalakítják a normarendszereket. A demokráciák ősi alapelve az állampolgári részvétel, mely nem korlátozódhat a hatalom delegálására. Ugyanakkor a hatalom felelőssége, hogy milyen módon és milyen eszközökkel segíti polgárait a stabilitást és legitimációt biztosító közvetlen részvételhez.

 

IRODALOM:

Orbán, Annamária és Szántó, Zoltán: Társadalmi tőke. In: Erdélyi Társadalom 2005/2. 55-70.

Fukuyama, Francis: Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Budapest, 1997, Európa Könyvkiadó

Ganz, Marshall: Közösségszervezés. In: Sebály Bernadett és Vojtonovszki Bálint (szerk.): A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai, 2016, Napvilág Kiadó 25-40.

Giczey, Péter: A hatalom fogalma és értelmezése a közösségszervezésben. In: Parola. 2021. (32) 2. online: https://kofe.hu/parola/parola-folyoirat/a-hatalom-fogalma-es-ertelmezese-a-kozossegszervezesben/ (utolsó letöltés: 2022.01.03.)

Rothman, Jack: A közösségi beavatkozás megközelítése. Közösségfejlesztők Egyesülete. 2001.

Alinsky, Saul D.: A civil szervezkedés ABC-je. Bagolyvár kiadó. 1998.

Alinsky, Saul D.: A hatalom folyamata. In: Sebály Bernadett és Vojtonovszki Bálint (szerk.): A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? 177-184.

Sebály, Bernadett és Vojtonovszki, Bálint (szerk.): A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai. Napvilág Kiadó, 2016.

 

Szerző:

Dóri Éva – 1992 óta vesz részt lakóhelyén önszerveződő civil tevékenységekben, a balatonboglári Helyiérték Egyesület alapító tagja. 2008-2014 között a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus és jogutódja, a Nemzeti Művelődési Intézet, majd 2017-2019 között a Cselekvő közösségek – aktív közösségi szerepvállalás projekt munkatársa volt. 2020 óta a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán a Humán Fejlesztési és Művelődéstudományi Intézet Művelődéstudományi Tanszékének tanársegéde. Kutatási területe a Nyitott ház mozgalom története és emlékezete, a közösségi művelődés társadalomfejlesztői kontextusa; a helyi intézmények település- és közösségfejlesztési folyamatokban vállalt szerepe és aktivitása.