Az idei esztendő tavaszán, pontosabban 2024. május 24-én szervezte meg az Útirány a Bakonyért Alapítvány Csesznek, a festői szépségű bakonyi kis település múltját felölelő és bemutató programot, a „Filléres emlékeim” című helytörténetigyűjtemény-kiállítást.

Azt mondják, az idő mindent megszépít. Talán ezért is, amikor egy régi tárgyra pillantunk, nemcsak az anyagot látjuk, hanem az emlékeket, amelyeket magában hordoz. Egy megsárgult fotó, egy kopott szék, egy régi konyhai eszköz – mind olyan emlékeket idéznek fel bennünk, amelyeket dédelgetünk a szívünkben. Egy-egy pillanatra visszarepítik az embert az időben, hogy újra átélhessük a régmúlt idők hangulatait, ízeit és helyzeteit.

Az Útirány a Bakonyért Alapítványnak fontos a mai kultúra ápolása, felfedezése, bemutatása. Azonban ugyanannyira fontos a múlt emlékeinek őrzése, azok a hagyományok, amelyeket nagyanyáink hagytak ránk. Ebből az indíttatásból kezdtük el szervezni a lakóhelyünkön ezt a kiállítást. Folyamatosan ötletelünk, néha a megélt helyzetek adják az ihletet a következő programunkra. Innen indult ennek a kiállításnak az ötlete. 

A tavalyi év elején egy helyi lakos kezdeményezésére létrejött a Cseszneki Szabadidő Klub. Kéthetente találkoznak, amelynek keretében kis programokat szerveznek. Különböző előadókat hívnak meg, színházba is járnak. Kirándulásokon, túrákon, főzőcskézős délutánokon, nótás-dalos esteken kovácsolódik a közösség. A klub egyik összejövetelére egy múltidéző délutánt szerveztünk. Legfőképpen idős helyi emberek meséltek történeteket, elmondták, mi és hogyan zajlott régen a faluban. Idős emberek fogadtak minket otthonaikban is. Mindezeket kamerával rögzítettük, mert fontos, hogy megőrizzük az utókornak. Az elbeszéléseik alapján rájöttünk, hogy mindannyian őriznek egy-egy olyan tárgyat, ami a gyökereikhez köti őket. Amelyre, ha ránéznek emlékeznek a megélt pillanatokra, a gyermekkorukra, egy-egy szerettükre. Azt gondoltuk, hogy összegyűjtjük, kölcsönkérjük ezeket a tárgyakat, hogy kiállítsuk.

Ilyen kis létszámú közösségben nem jó választás, hangos, fesztivál jellegű programokban gondolkodni. Csesznek egy 456 lelket számláló kis falu, ahol a gyönyörű természeti kincsekkel megáldott táj, a nyugalom megmutatja az utat a lakosság igényeihez. Olyan eseményt szerettünk volna megálmodni, ahol ez a kis kedves közösség lehet a főszereplő. A településen nagyobb számban élnek idősek, akik a régi hagyományok szerint nagy tiszteletnek örvendenek mind a családjukban, mind a faluban. Az itt maradt és betelepülő fiatalabb réteg szívesen ismerkedik Csesznek múltjával. Melyik az az ember, akinek, ha a kezébe akad egy régi tárgy, ne idézné fel a saját múltját, emlékeit. Akkor megáll egy pillanatra ebben a felgyorsult világban. Beszél róla, kapcsolatot teremt egy másik emberrel egy témán keresztül. Azt gondolom, hogy a közösségépítő ereje is hangsúlyos egy ilyen eseménynek. Mert hiába a sok szép infrastrukturális fejlesztés, ha benne a közösség nem tudja jól használni az esetleges belső feszültségek, széthúzás miatt. Ezekre a gondolatokra alapozva választottuk rendezvény jellegét.

Az esemény alapötlete tehát a település fiatal és idős korosztályának összehívása egy közös, meghitt hangulatú délutánra, melyen helyet kap az egymásra figyelés, kellemes beszélgetés. További célja, hogy bemutassa Csesznek település értékeit, a kiállított tárgyakon keresztül a falu egykori népi kultúráját, szokásait. Az esemény sajátosságát az adta, hogy miközben közösséget építünk, tisztelgünk őseink emléke előtt, jótékonykodhatunk is. Kiválasztásra került egy közösség, ahová felajánlottuk a rendezvényen befolyt adományokat. Szeretnénk útravalót adni gyermekeinknek amellett, hogy erősíthetjük a közösséget, növelhetjük a helyi identitást és a közéleti aktivitást.

A programunk célközönsége elsősorban a cseszneki lakosok, illetve a településről elszármazottak voltak. 

A kiállítás berendezése során nem csupán tárgyakat helyeztünk el, hanem hangulatokat és történeteket is életre keltettünk. Ahogy mindent elrendeztük, a szívünk vezetett minket. Minden tárgynak megvolt a maga helye, nemcsak fizikai értelemben, hanem abban a képzeletbeli világban is, amit az emlékekben őrzünk. Nem csupán tárgyi átvétel-átadás történt a gyűjtés során, hanem kedves vagy akár szomorú történeteket is kaptunk a felajánlóktól.

Szerettük volna, hogy ennek a programnak a főszereplői ez a kedves kis közösség legyen.

Egy ma élő idős emberből, aki látja, hogy az ő 60 éves menyasszonyi ruháját is kiállították, ez mély és megható érzéseket vált ki. Az a ruha, amely valaha élete egyik legboldogabb napjához kötődött, most nemcsak egy személyes emlék, hanem egy közösség számára is értékes kincs. Az idős ember számára ez a pillanat egyszerre lehet büszkeséggel és nosztalgiával teli. Látni, hogy a múltja ilyen formában életre kel, és mások számára is fontos, megerősítheti őt abban, hogy élete értékes, és emlékei tovább élnek. Ez az élmény egyfajta elismerés is: annak a szép és tartalmas életútnak a megbecsülése, amelyet megélt. A múlt ezen darabja most mások számára is betekintést nyújt az ő személyes történetébe, ami ahhoz szükséges, hogy a közösség részeként még mindig értékeljék, amit élete során megélt és teremtett.

Az, hogy a katolikus pap megáldotta a kiállítást és a tárgyakat, a helyi református lelkész elmondta gondolatait, mélyebb jelentőséget adott az eseménynek, és szimbolikus üzenetet közvetített a közösség felé. Az áldás szertartása nemcsak vallási hagyomány, hanem egyfajta tiszteletadás is azoknak az embereknek és történeteknek, akik ezeket a tárgyakat használták, és amelyek mögött életek, sorsok, emlékek húzódnak.

Az áldás azt is kifejezte, hogy ezek a tárgyak többek, mint egyszerű emlékek: a múltunk szellemi és lelki örökségét is hordozzák.

Az elszármazottak hazatérése pedig különleges pillanat volt a közösség életében. Azok, akik valaha itt nőttek fel, majd elindultak a világba, most visszatértek. Hazatérni nem csupán fizikai értelemben vett visszatérés; ez egy lelki útra hívás is, ahol újra megtalálhatják azt a kötődést, amit esetleg magukkal hordoztak, de távolról éreztek.

Az ilyen események, mint például a régi tárgyak kiállítása, lehetőséget adnak arra, hogy az elszármazottak visszanyerjék azokat az emlékeket és élményeket, amelyek formálták őket. Látni a kiállításon a múlt darabjait – talán egy rég elfeledett ismerős tárgyat vagy egy régi fényképet – újra összekötheti őket azzal a közösséggel, amelyik valaha az otthonuk volt. Ez az élmény nemcsak nosztalgikus, hanem megerősítő is: emlékeztet arra, honnan jöttek, és milyen mély gyökereik vannak. A hazatérés során újra átélhetik a közös ünnepeket, a régi barátságokat, és megérthetik, hogy bár az élet elsodorta őket, az emlékek és a közösség mindig visszavárja őket.

Fontos volt, hogy megmutassuk a falu egykori kultúráját és szokásait. A kiállításon bemutatott tárgyak ne csak a hétköznapi életet, hanem a közösség összetartó erejét és hagyományait is hűen tükrözzék.

A falubeliek családi ereklyéi, korabeli használati tárgyak, valamint több évtizedes fotók kerültek a közönség elé. Minden darabnak saját története van, amely lehetővé teszi, hogy a látogatók képet kapjanak arról, hogyan éltek, dolgoztak és ünnepeltek az itt élők régen. Minden egy-egy apró darabja annak az életteli mozaiknak, amely a falut egykor összetartotta.

Eszünkbe jutnak az együtt töltött esték a családdal, a nagymama finom főztje, a régi udvar hangulata, ahol gyerekként játszottunk. Ezek a tárgyak nemcsak a múltunk kézzel fogható részei, kapcsok is. Segítenek felidézni a régi érzéseket és pillanatokat, mintha csak tegnap történtek volna. Az idő talán elszáll, de az emlékek megmaradnak – és ezek a régi tárgyak őrzik őket, hogy soha ne felejtsük el, honnan jöttünk. 

Az ember életében a gyökerek fontosak. Az, hogy honnan jövünk, hogyan éltünk, és milyen hagyományok formálták életünket, mélyen meghatározzák azt, kik vagyunk ma. A régi tárgyak, emlékek és történetek ezeknek a gyökereknek a szimbólumai. Egy-egy múltbéli pillanat vagy régi használati eszköz mögött ott rejlik az örökségünk, amely összeköt bennünket az elődeinkkel.

A gyökerek nemcsak azt adják, hogy ismerjük a múltunkat, hanem azt is, hogy erőt meríthessünk belőle. Ahogy a fa is akkor nő, ha mélyen gyökerezik, úgy mi is stabilabbá válunk, ha tisztában vagyunk gyökereinkkel. Ezek a kapcsolódási pontok nem csupán nosztalgiát ébresztenek, hanem támaszt és irányt adnak a jelenben, sőt a jövőnket is alakítják.

Ezekből úgy meríthetünk erőt, hogy tudatosítjuk azokat a hagyományokat, értékeket és történeteket, amiket az elődeink ránk hagytak. Ezek az örökségek nemcsak emlékek, hanem iránymutatások is a mindennapokban. Amikor nehéz helyzetekkel találkozunk, visszatekinthetünk arra, hogyan küzdöttek meg a múlt generációi a saját kihívásaikkal. Az ő kitartásuk, hűségük a családhoz vagy akár hitük a jobb családban példaként is szolgálhat.

Az emlékek, tárgyak és régi történetek emlékeztetnek minket arra, hogy nem vagyunk egyedül. Az elődeink nyomán járva tudjuk, hogy az ő erejük, tapasztalatuk bennünk is ott él. Így egy nehéz döntés meghozatalakor vagy egy nehézséggel szembenézve elég arra gondolni, hogy ők is megküzdöttek, túléltek, és mi is képesek vagyunk erre. Ez a tudat segít minket a bizonytalan időkben, és erőt ad a jelen kihívásaihoz.

Az Útirány.hu által a “Filléres” emlékeim című helytörténeti gyűjtemény kiállításról készített kisfilmje itt érhető el: https://youtu.be/TlQ9fsANBN0?si=ZkgsSHSZcURLwnFn

 

Szerző: 

Sárfi-Kovács Andrea, az Útirány a Bakonyért Alapítvány elnöke, az Útirány.hu szerkesztője-riportere, a BakonyiHírek.hu alapítója.