Civil Kollégium Közösségi Ház, Kunbábony

1997/1

A Ház eresze alatt felharsantak a fanfárok. A kunszentmiklósi Zeneiskola igazgatója és tanára köszöntött bennünket hangfennszóval s mi, akik a Házat létrehoztuk – kinéztük, beleöltük csóró kis szervezeteink maradék filléreit, majd szponzoráltattuk (pályáztunk, pályáztunk és pályáztunk), művezettük, s adományokat szerveztünk természetben is (a “hol és ki ad termelői áron tetőt, téglát, radiátort, ágyat, stb.” vesszőfutását ismerik, ugye?), ügyintéztünk, telefonáltunk, leveleztünk, otthonról elvittük a rozoga székeinket, nélkülözhető evőeszközeinket, poharainkat, leselejtezett bútorokra váltottuk régi kollégiális kapcsolatainkat, meghívókat készítettünk és a házról fotókat, terítettünk, díszítettünk, aperitif-sátrat vertünk, mert meghívtuk a partnereket, a szponzorokat, a segítőket és a szimpatizánsokat itthonról és külföldről egyaránt, és hulla fáradtan megérkeztünk velük lerobbant, kölcsönkért autóinkkal délben, a 30 fokos melegben – mondom tehát, mi, akik a Házat létrehoztuk, a harsonák hangjainál döbbentünk rá: igen, a pillanat elérkezett …


Elérkezett a pillanat, amikor a Civil Kollégium Alapítvány megnyitotta bentlakásos képzési központját Kunbábonyban, a Felső-Kiskunság Kunszentmiklóshoz tartozó tanyabokrában, 1997. június 27-én, pénteken déli 12 órakor.
Sikerült. Összejött. Megcsináltuk. Túléltük. Örüljünk. És szedjük össze magunkat, mert a neheze csak most következik… Működtetni, fenntartani, kísérleti képzéseket folytatni és tananyagokat kifejleszteni, tanárokat kiképezni, helyi projektek résztvevőit képzésekre ide- és visszautaztatni, konferenciákat, szemináriumokat szervezni, s minderre adományokat szerezni Nem lesz könnyű… De valahogy mindez már nem olyan hihetetlen. Nehéz és folyamatos küzdelem lesz, az igaz, de ez már közelebb áll a szakmánkhoz, mint egy Házat létrehozni, egy olyan országban, ahol senki nem ad pénzt építkezésre… 400 négyzetméter, 24 ágy (8 szoba, mindegyik fürdőszobával), melegítő konyha, nappali, tanterem, előtér, mellékhelyiségek – ez a mi képzési központunk, amely berendezve mintegy 30 milliót emésztett fel. És hihetetlen, hogy ezt összeszedtük, megszereztük. Pattanásig feszült idegeink most először ernyednek el és most először jutnak eszünkbe pozitív dolgok. Az például, hogy az “átkosban” ez nem történhetett volna meg. Hiába magyaráztuk volna mi mégoly ékesszólóan bármilyen szintű döntéshozónak, hogy a helyi polgároknak, civil szervezeteknek szükségük lenne képzésre és olyan tanárokra, akik az ő élettapasztalataikra építve tanítanak, vagy helyesebben: hozzásegítik őket ahhoz, hogy élményeiket egymásnak átadják és egymást tanítsák, s hogy mindehhez egy házra lenne szükség, egy intim, kedves és egyszerű környezetre, amelyben az egymásra figyelés, az elmélyülés, az otthoni gondokból való kiszakadás az egyetlen programlehetőség, ebben viszont “valaki” nagy segítségükre lesz, s az a körülölelő alföldi puszta, az égbolt, maga a Természet …

Ugye, a Nyájas Olvasó is érti, hogy miért magyaráztuk volna mindezt hiába bármely döntéshozónak…? Nem csak azért, mert akkoriban még nem voltak “helyi” polgárok, civil szervezetek, hanem azért is, mert az ún. alulról jövő kezdeményezések, amelyekhez külön pénz is kellett, a legritkább esetben valósultak meg – én legalábbis nemigen tudok ilyenről. És most nem kellett kérvényeznünk, magyarázkodnunk, “n”-szer átírnunk javaslatokat. Nekiláttunk és megcsináltuk. Lehetőségünk volt rá és mi éltünk vele. S a Közösségfejlesztők Egyesülete, a Közösségszolgálat Alapítvány, a Közösségi Kapcsolat Alapítvány 1984 novemberében megalapította a Civil Kollégium Alapítványt, a közösségfejlesztők képzési szervezetét. A Ház csak egy helyszín, hiszen 1996-ben még nem volt házunk, de már 1600 főt tanítottunk szerte az országban, hétvégeken. Most, hogy a Ház elkészült, már nem kell nekünk való helyet keresni, nem kell hajdan jobb napokat látott, több száz főt befogadó régi KISZ-táborba, vagy tanácsi üdülőbe menni, ahol a tábor egy szegletében meghúzhatjuk magunkat. Megszületett a mi összejöveteli helyünk, közösségfejlesztőké és helyi polgároké, akik az ország különböző részeiből érkeznek egy-egy képzésre, hogy találkozzanak a hozzájuk hasonló problémák megoldásán fáradozókkal, hogy kicseréljék tapasztalataikat, hogy tanuljanak egymástól, hogy bekerüljenek egy országos közösségi mozgalomba, ahonnan segítőket, kapcsolatokat, információkat kapnak a képzés után is.
Vállalkozó barátnőm azt mondta: “lényegében az is vállalkozás, amit ti csináltok!” Az. Közösségi vállalkozás.
Varga A. Tamás megnyitó beszédében egy szellemi és fizikai építkezésről beszélt. Az avatóünnepség csak egy ünnepélyes pillanata volt ennek az építkezési folyamatnak, amelyik tovább tart. Az avatás számunkra azt jelenti, hogy meghívtuk mindazokat, akik ennek az ügynek bármiféle módon a szolgálatában álltak. A kunszentmiklósi polgármestert, Mózes Ernőt, aki szívügyének tekintette, hogy a mintegy 10 éve nem üzemelő kunbábonyi iskola új életre keljen és a kunbábonyiak is használhassák közösségi rendezvényeikre. A képviselőtestület 2,5 millióért adta el az igen rossz állapotban lévő házat, azzal, hogy ugyanennyi értékű szakmunkát fordít vissza – és ez többet jelentett a számunkra, mintha ingyen adták volna a Házat. Szerencsénk volt, mert az építkezés kritikus pillanatában ránktalált az Együttműködő Holland Alapítványok egyik magyarországi kurátora, Bobok Beáta, aki megszerette és felvállalta ügyünket. Segítségükkel mintegy 9 millió forinthoz jutottunk. De képzéseinket és a házat is támogatta a Levi Strauss Foundation, a londoni székhelyű Westminster Alapítvány, a magyarországi Hálózat a Demokráciáért Program, a British Council, a Brit Nagykövetség, de legelsősorban is a Yorkshire-i Barnsley-ban székelő testvérintézményünk, a Northern College, mely a 7 nagy-britanniai felnőttképzési központ egyike. Tanára, John Grayson és a közösségfejlesztő Marion Horton az, aki a tantervi struktúra kialakításában, a tanárok képzésében mindvégig, és a jövőben is a segítségünkre áll. Számunkra talán az ő folyamatos jelenlétük a legfontosabb: mindvégig bíztak bennünk, érdekelte őket, hol tartunk, milyen nehézségeink vannak, velünk örültek, ha volt minek és bíztattak, ha valami nem sikerült. Eljöttek az építkezés során munkatársainkká, barátainkká vált kiskunsági emberek, s azok közül néhányan, akik Bács-Kiskun megye fejlesztéséért sokat tettek – mint pl. Alison Lys, a Munkaügyi Minisztérium tanácsadója, aki már jól beszéli nyelvünket is, s nem szorult annyira a remek, baráttá vált tolmácsra, Juhász Katira, mint mások. És ott volt tv-s barátunk, Wiegmann Alfréd, aki több helyi fejlesztésünkről készített már hűségesen műsort az MTV-ben, vagy a kedves száguldó riporter a BBC-től, aki angol kapcsolatok után kutatott többhetes európai körútján, s akit a nézők telefonjai küldenek egyik helyről a másikra… Kik is még? Édes Istenem, hát építészbarátunk, Csernyus Lőrinc – nekünk Menyus –, aki a házat tervezte, jött el családostul. És a barátok közül néhányan, Beke Pali, Balipap Feri, Vattay Dini, és a Családi Szolgálatok Ligájától Rátai Csaba és munkatársai, s nem utolsó sorban a házon dolgozó munkások, élükön a nagyszerű Siroki Sándorral. A Dunaferr, a Tatai Cserépgyár, az Alföldi Porcelángyár, a Termomax, a Quadriga, a Liget Hotel, a Tungsram képviselői jókívánságaikat küldték el, s mi egy szép, bekeretezett fényképpel köszöntük meg segítségüket.
És Purtzl Andrea, az elképzelést életre keltő Varga A. Tamás jobbkeze, a mindenkivel kapcsolatot tartó és minden ügyet ismerő Andi fotózott. És Péterfi Feri filmezett. Egyszóval: volt felhajtás elég, de volt is miért…

Az Alapítvány elnöke: Huszerl József.
Igazgatója: Varga A. Tamás, képzési igazgatója Vercseg Ilona.
Eddigi tanárai: Balázsi Károly, Bihariné Asbóth Emőke, Boldoczki Éva, Cser Annamária, Farkas Éva, Fekete Szilárd, Groskáné Piránszki Irén, Huszerl József, H. Kas Éva, Marsi Péter, Magyar Istvánné,
Mészáros Zsuzsa, Péterfi Ferenc, Pocsajiné Fábián Magdolna, Pósfai Péter, Schmidt
Melinda, Varga A. Tamás, Vercseg Ilona.

Címünk és telefonszámunk
a Parola szerkesztőségével azonos.