Bogárd és Vidéke – egy kistérségi hetilap 33 éve

2023/1

Magánvállalkozásként – de rokonszenvező ismerősök, jóbarátok, egyre bővülő önkéntes segítők, majd a teljes család állt Hargitai Lajos körül a Sárbogárdon megjelenő ÚJSÁG működtetésében.

Befolyást kerestek náluk a helyi pártok, a hatalmi központok, tehetős vállalkozások képviselői támogatásuk ígéretének fejében, de ez csupán egy másik “vállalkozói csoportnak”: a város és környékéből verbuválódott olvasói közösségnek adatott meg. Mert ők tartották el, kontrolálták és éltették a LAPOT, s ebbe nem fért bele semmiféle megalkuvás.

Minden csütörtökön délelőtt elindult a terjesztők “hada” barátok, a családtagok és más árusok, hogy szétvigye a környékre a legújabb számot. 33 évig, ám december 22-én – utoljára.

Erről az igazi társadalmi vállalkozásról, a helyi nyilvánosság építésének és erősítésének a jelentőségéről és persze igazi emberi történetekről szól ez a beszélgetés a Civil Rádióban, amelynek vendége a lapalapító Hargitai Lajos.

Péterfi Ferenc interjúja

 

December 22-én otthon álltam, és csörgött a telefonom. Hargitai Lajos barátom hívott, és azt mondta: „Feri, 33 évvel ezelőtt indítottuk el a Bogárd és Vidéke című folyóiratot. Akkor még havi, az utolsó időszakban már hetilap lett, és most ma, ezekben a percekben indul az utolsó lapszám, ezt neked el akarom mondani.”

Az utolsó nyomtatott lap (Forrás: (3) Facebook)

Ugye te valamikor kultúrház-igazgató voltál, és egyszer csak, mikor meghallottad, hogy egy helyi lapot lehet indítani, akkor azt föladtad. Ez egy teljesen szokatlan magatartás, bár te tőled, aki a változásoknak mindig nagyon radikális szereplője vagy elindítója voltál, nem annyira. Föladtad ezt a stabil, nyugdíjasnak mondható állást, és ennek a kiszolgáltatottságnak tetted ki magad, hogy egy helyi újságból meg tudsz-e élni, vagy meg tud-e egy család élni. Egy picit előre szaladnék: ha össze lehetne foglalni, miért lehet fontos egy helyi lap, egy helyi újság? Mi ennek a jelentősége, mi az, ami téged ennyire  megragadott akkor, és ami talán tapasztalatod volt a 33 évben?

Akkoriban a helyi társadalomnak a jelentőségével nagyon sokat foglalkoztunk. Beke Palival meg Makovecz Imrével és másokkal jártuk az ország különböző településeit, és ott ismerkedtünk azokkal a helyi civil kezdeményezésekkel, amiken keresztül rácsodálkoztunk arra, hogy egy helyi közösségnek a megtartásában milyen sokat jelent, hogyha van valami olyan közösségi tér, amin keresztül az emberek tudnak egymással érintkezni.

És akkor ez lett az újság?

Igen. A rendszerváltásba kerültünk bele, és ez egy új lehetőséget adott nekünk. Nekünk mint népművelőknek, „sztálinista találmányoknak” az érvényessége egyébként is kezdett megszűnni. Új utakat kerestünk, ez volt az egyik út, hogy a helyi társadalom felé fordultunk, közösségeket hoztunk létre. Itt Sárbogárdon is, nem tudom, hány egyesületnek, különböző közösségeknek, kórusoknak, népdalköröknek a létrehozásánál bábáskodtam. És aztán jöttek a pártok, hogy akkor mozgalmakat alapítanak, azokon keresztül egy új politikai világ bontakozzon ki. Én pedig úgy láttam, hogy sokkal többet tudunk használni mi – azok, akik ennek a civil világnak voltunk a felelősei. Még akkor is, ha azt mondták ránk, hogy népművelők vagyunk. Legjobb útnak találtam azt, hogy nem polgármesternek lenni, nem országgyűlési képviselőnek lenni, nem elmenni egy nagyvállalkozónak, hanem megteremteni a helyi közösségnek a nyilvánosságát. Az egyetlen olyan önvédelmi fegyver a társadalom kezében az újság, és akkor ez engem nagyon megragadott. Kéri Lászlónak volt ez a mondata annak idején. Föl is került az újságnak a cím oldalára: „
A társadalom egyetlen önvédelmi fegyvere a nyilvánosság”.

Tehát a függetlenség neked mindig is nagyon fontos volt, és ezek szerint te még a pártközpontoktól meg a gazdasági központoktól sem akartál függeni. Emlékszem, hogy ezt sokszor mondtad, és azóta is gyakran a párbeszédünknek része volt. Az elindulásról most elkezdtél beszélni, de azért egy pár szóval említsük még, hogy nem volt ott helyi lap, és akkor te mikor fölvetetted ezt, és belevágtál, hogy újságot fogsz indítani, akkor még először úgy volt, hogy havonta egyszer jelenik meg egy helyi újság, és ezt te magad a baráti köröddel vagy az általad látott aktivisták körével fogjátok írni, csinálni. És aztán hirtelen minthogyha lett volna egy vákuum, mert elutasítottad a pártoknak, a hatalmi szereplőknek a jelentkezését, hogy ők majd szívesen segítenek, de ehhez valamilyen befolyást is rögtön követeltek volna.

Így van. Ebbe mindenféle hatalmi szerv szó szerint megpróbálta beletenni a lábát. A pártok is megpróbáltak orientálni, hogy az ő szócsövük legyen. De volt olyan vállalkozó is, aki azt mondta, hogy adok évi egymillió forintot, hogyha azt fogod hirdetni, amit mi akarunk – és amögött is volt egy érdekcsoport, egy párt.

Ez a függetlenség fenntarthatóvá tud tenni egy újságot? Ha nem jönnek a nagy pénzek ezekről a centrális helyekről, egy erős gazdasági szereplőtől, politikai mozgalmaktól akkor hogyan lehet mégis fenntarthatóvá tenni egy ilyen újságot 33 éven keresztül? A függetlenség a fenntarthatóságnaknak egy fontos eszköze?

Igen, de tulajdonképpen nincs olyan, hogy abszolút függetlenség. Mi azt mondtuk, hogy az olvasó az egyetlen, akitől hajlandók vagyunk függni. És azt hirdettem én meg tulajdonképpen, hogy egy „részvénytársaságot” hozok létre, az újság nevű részvénytársaságot, amiben mindenki részvényes és minden héten egy 10-20-50-100 forintos részvénnyel vásárolja a lapot. Ez tulajdonképpen egy részvénypakett.
Ez a legtöbb, amivel a legnagyobb biztonságot lehet biztosítani, mert hát pártok megszűnnek, megváltoznak az emberek, akiknek a szócsöve lett volna az ember,  meghalnak vagy elköltöznek, vagy az érdekük megváltozik, az újságolvasó viszont mindig állandóan ugyanarra az egy dologra kíváncsi, hogy azok a hírek, amik vannak, azok megjelenjenek, és az ő érdeklődésüket elégítsem ki. Ettől rendkívül mozgalmas, érdekes, izgalmas lesz ez az újság! És szó szerint én is 33 éven keresztül 100 fokon égve tudtam csinálni, és nem csak én, hanem mellém csatlakoztak a helyi szellemi gondolkodók, értelmiségiek, tanárok, orvosok, mindenféle ember, de az egyszerű emberek is hihetetlen lelkesedéssel hozták a híreket. Tulajdonképpen én nem egyedül írtam meg az újságot, hanem az olvasók maguk – azok, akik vették is a lapot, mert ők jöttek azzal, hogy te ezt írd meg. Na, ezzel kéne foglalkozni, vagy azt mondták, hogy ’puha vagy Lajos, miért nem foglalkozol ezzel a témával?’

A konfliktust egyáltalán nem kerülve többször belementél olyan játszmákba vagy olyan harcokba, amelyeknek az elején nem látszott, hogy biztosan sikeresen ki lehet belőlük jönni, akár tönkre is tehetnek. Ezeken is átsegítettek az olvasók?

Igen, az olvasók és a tömeg. Sok ilyen dolog volt egyébként az újság életében, ahol végül is megmozdultak az emberek. Az első ilyen volt, amikor a gázberuházást a térségben csinálták. Ez egy nagy üzlet, a gázberuházásoknál sok millió forog kockán. Mindenki meg akarta magának szerezni. Mindenféle érdekcsoportok jöttek, maga a képviselőtestület is megosztozott ebben, hogy majd közülük egyik vagy másik csinálja meg. Ez nyilvánosságra került az újságon keresztül, és az emberek egyszerűen felháborodtak, odagyülekeztek az önkormányzat elé tüntetni az újságot rázva a kezükben, hogy a gáz robban és nem eladó, igenis szakemberrel kell megcsináltatni, tessék meghirdetni szabályosan. Számtalan ilyen eset volt, a szovjet laktanya épületek eladása körül is volt egy nagy história. Egy nagyvállalkozó Agrobank kölcsönnel, különböző baráti körökön keresztül megpróbálta megszerezni, és az önkormányzatnak a közbenjárását és természetesen a pénzét akarta valahogy megszerezni,. Amikor az újságban megírtuk, hogy Agrobank kölcsön kapott egy potentáton keresztül, meg hogy tönkretette már Szegeden a festékgyárat, akkor az illető eljött a lakásunkra, és kiabált, hogy fizikailag meg fog semmisíteni.

Beszélgetés a Civil Rádióban

A leleplezéseken túl építkezésre, új dolgok közös létrehozására is alkalmas egy újság? Arra, hogy egy gondolat mellé emberek álljanak, hogy valaki kitaláljon valamit, és annak társai legyenek. Vannak-e ilyen példák a történelmetekben?

Számtalan ilyen példa volt. Olyan egyszerű dolgok például, hogy elindult a térségben a hősi emlékművekhez a halottak adatainak az összegyűjtése. Hatalmas mozgalom volt. Minden településen, ahol az újság jelen volt, létrejött II. világháborús emlékmű. Az újságon keresztül az emberek által hozott adatok alapján gyűltek össze a veszteséglisták, ebben aztán partnerünk lett a hadisírgondozó iroda is.

A Bogárd és vidéke egy térségi újság volt, Sárbogárd és környékére, 20 településre jutott el.

Egyszer csak te kiléptél ebből, vagy kijjebb léptél, a család, főleg a fiad és a lányod, fokozatosan beléptek melléd és átvették ezt. Milyen volt ez az elengedés, átadás? Ez nem volt nehézkes?

Hát persze, hogy nehézkes volt. Amikor 63 éves lettem, akkor azt mondtam, na jól van, át kellene adnom a gyerekeknek, akik a kezdetektől velem voltak.

És mondjuk el, hogy a fiad, lányod ilyen szakmát tanult, és aztán nem elment valahova, hanem visszajött a településre, ahol éltetek, és otthon a családi vállalkozásban végezte azt, vagy dolgozott abban, amit megtanult.

A fiam településfejlesztő mérnök lett, a lányom pedig újságíró kommunikációs szakon. Amikor azt mondtam, na jó, a csütörtöki újságterjesztésben már nem veszek részt, hanem csinálják a gyerekek, meg a munkatársak, és otthon maradtam, leültem egy fotelba, és eleredt az orrom vére. és kórházba kerültem, pár liter vérrel meg pár kilóval könnyebb lettem.

Ennyire megviselt ez az elengedés, az átadás, vagy pedig egyszerűen csak egy olyan életfordulóhoz érkeztél, amikor már az egészségedet is veszélyeztette a napi munka?

Hát igen, ez egy életforduló is volt, mert az újságcsinálás egy éjjel-nappali megfeszített tevékenység volt.

Nagyon komoly beágyazottsága lett ennek az újságnak, nyomda, lapkiadó és mindenféle más is lett körülöttetek, fokozatosan, lépésről lépésre kialakítva. Most, az újság nyomdai változata megszűnik, de azért a helyi nyilvánosság valamilyen módon a ti bábáskodásotok vagy segítésetekkel fog tovább működni?

Hát ez még nem alakul ki teljesen. Egyrészt van egy online formátum, ami már régóta működik, amin keresztül a hírek eljutnak az emberekhez. Ezt is szerkeszteni kell, ehhez is kell ember. A fiam, aki végülis a nyomdát, a könyvkiadót viszi, neki az a feladata, azt kell csinálnia. A lányom pedig most éppen keresi a helyét, hogy akkor majd hogyan fogja ezt az egészet csinálni. Ő vette át a főszerkesztői szerepet az újságnál.

Tehát akkor most is van az újságnak valamilyen folytatása, ami nem lebecsülendő, hiszen ma már nagyon sok ember az interneten tájékozódik. És ha jól tudom, akkor vannak nyomdai kiadványok, könyveket jelentettek meg, brosúrákat, amelyek izgalmas kérdéseket vetnek föl. És volt egy olyan tér a ti székhelyeteken, ahol találkozások voltak. Az megmaradt, hogy oda jönnek be az emberek, híreket hoznak, valamit elvisznek, tehát maradt egy ilyen agoraszerű hely?

Igen, ez az agóraszerű hely megmaradt, és azt szeretnénk, hogy a jövőben is maradjon, és ahogy ez a világ változik, abban megtalálja majd a helyét. Mert énnekem az az elképzelésem mindenképpen, hogy a helyi közösségeknek nagy szerepe és jelentősége van a világ életében, és ezeket továbbra is össze kell fogni. Ha csak azt vesszük, hogy ez a nyomda és könyvkiadó több mint 500 könyvet adott ki a 30 év alatt.

Rengeteg ezekből a könyvekből olyan, aminek a szerzői ott a környezetben élnek, kezdve Hargitai nagymama receptjeinél, de egy csomó embernek az emlékiratai, tankönyvek, tehát helyi emberek produktumai. Ez is nagyon fontos hozzájárulás.

Van egy helytörténeti egyesületünk, a Múzeum Egyesület, ennek az egyesületnek a kiadványaként 12 olyan helytörténeti kiadvány jelent meg, amik közül jó párat én magam is szerkesztettem. Kiadtam Sárbogárd 1956-os világának a történetét vagy például Sárbogárd és Hét a címmel egy olyan 600 oldalas helytörténeti munkát, amiben 900 fotó is van, a hátterében pedig több ezer fotó van, ami az újságnak a munkája során gyűlt össze, és a helytörténeti gyűjtemény egyik nagyon fontos alapját képezi. Erre épülve most nyílt meg éppen a helyi múzeum is, amit szintén közös összefogással hoztunk létre.

Lajos, most az átadásról beszéltünk már, meg arról, hogy milyen szerepet vállalnak a családbeliek, de mit csinál Hargitai Lajos most ezekben a napokban? Vagy mit fog csinálni?
Egyrészt a nyomdában bármi munka van, én abban ugyanúgy benne vagyok,
bizonyos régi gépek csak engem ismernek, az újak, a modernek meg engem nem ismernek. És hát most is vannak kiadás alatt lévő helytörténeti munkák, amiket gondozok.

Köszönöm Lajos, és a legjobbakat kívánjuk neked.

 

Szerző:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.