Beszélgetés Pataki György ökológiai közgazdásszal a Deep Adaptation (Mélyalkalmazkodás) mozgalomról

2022/4

Pataki néhány idézettel kezdi a beszélgetést[1], rávilágítva a klímaválság súlyosságára. Az ENSZ jelentése szerint a klímaválság globális mutatói rekordokat döntöttek 2021-ben az óceánok vízszint-emelkedésétől a légkör szennyezettségéig. Ez egy lehangoló indikátora annak, hogy az emberiség kudarcot vallott a klímaváltozás kezelésében. A meteorológiai világszervezet főtitkára szerint sem jobb a helyzet, sőt a hosszútávú előrejelzések szerint egyre többen élnek majd vízhiányban. A szélsőséges időjárás közvetlen hatással van mindennapi életünkre, az országok által vállalt célkitűzésekhez képest az előrelépés elégtelen. Az éghajlati válság mérséklésére csak a társadalmak gyors átalakítása az egyetlen mód. Gyökeres, nagy léptékű változásra van szükség a gazdaság és az élet minden területén. Ha elfelejteném, hogy miben élek, ezek segítenek abban, hogy ismét eszembe jusson. – szúrja közbe a kutató. A koronavírus-válság után a károsanyag-kibocsátás a járványt megelőző szintre ugrott vissza, ez azt jelenti, hogy az emberiség egy nagy lehetőséget szalasztott el a gazdaság újraindítása közben. Európa több, mint kétszer olyan gyorsan melegedett az elmúlt 3 évtizedben, mint a világ többi része, ennél csak a sarkkörök melegednek gyorsabban – írja a meteorológiai világszervezet. A felmelegedés gazdasági kára évente több 10 milliárd euróra rúg, mindemellett a kritikus ellátási rendszerek (például a víz-, gáz-, elektromos hálózatok) egyike sincs biztoságban, mindegyikben van olyan gyenge láncszem, aminek a meghibásodása súlyos üzemzavarokhoz vezethet.

A Deep Adaptation mozgalom pont ebből indul ki, hogy lejárt az idő, elkéstünk, nincs visszaút. A klímaváltozást gyors átállással nem lehet megoldani, hatását az arcunkba fogjuk kapni a mindennapi életünkben. A kiindulópont az, hogy nézzünk szembe az elkerülhetetlen összeomlással. Pataki kiemeli, hogy korábban az ENSZ-nél dolgozott, kormányoknak adott ajánlásokat a klímaváltozás mérséklésével kapcsolatban. Ezek a kezdeményezések azonban megbuktak, nem indítottak el olyan változásokat, amelyek előrevetítenék, hogy most végre a világ vezetői belátják a helyzetet. A társadalom össze fog omlani, ezzel azonban majdnem lehetetlen szembe nézni. Azok az apró-cseprő dolgok, hogy csökkentjük a hulladékot és többet gyalogolunk autózás helyett teljesen hatástalanok. Pataki jobban szereti azt, ha szembe nézünk a valósággal, és nem áltatjuk magunkat. Ettől még lehet, hogy tévedünk… de sok helyen ez már bekövetkezett. És akkor mi a teendő? Mit lehet tenni egyáltalán?

Nem tudjuk például mi fog történni akkor, amikor majd nem folyik a csapból a víz. Fel vagyunk-e készülve erre? Mi történik, ha megszakad az élelmiszer-ellátási lánc? Ezek nagyon letargikusnak hangzanak, de ezek mégsem letargiába taszítanak engem – teszi hozzá Pataki. A Mélyalkalmazkodás elmélete előtérbe helyezi a konfrontációs paradigmát, és kidobja az ablakon azokat a megközelítéseket, amelyek hisznek a tudományos megoldási lehetőségekben. Sőt a makroszintű beavatkozások hatékonyságát is kétségbe vonja. Az országos szintű politika sem fogékony az összeomlás elméletére, mert erre nem lehet politikai programot építeni. A járvány alatt már megtapasztalhattuk, hogyan omlottak össze globális ellátási láncok: a pandémia idején csak azok az emberek tudtak mindig élelmiszerhez jutni, akik közvetlen kapcsolatban álltak a termelőkkel. Megmutatkozott a legmodernebb társadalmak sérülékenysége.

A Mélyalkalmazkodás elmélete szerint nem reménytelen a helyzet, lehetőségeket is kínál az összeomlás válságának kezelésére. Elsősorban közösségi, kollektív megoldás szükséges. Át kell vinnünk az összeomlás utánra azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartunk, és ebből az egyik a kooperáció. Az ember felemelkedése is ennek köszönhető, még akkor is, ha emellett létrehoztunk egy olyan társadalmi rendszert, ami szélsőségesen a versenyre épül. De a Deep Adaptation arról szól – és ez remekül illik a közösségfejlesztéshez –, hogy le kell ülni kollektíven beszélgetni arról, hogy hogyan tartjuk meg, ami értékes. Alapvetően négy kérdésre kell válaszolnunk. Hogyan visszük át azt, ami értékes és megőrzendő (ami nem pusztít sem társadalmilag sem környezetileg)? Mit kell elengednünk (vágyak, szükségletek)? Mit kell visszahoznunk ahhoz, hogy a nagy ellátási rendszerek összeomlása után is élhessünk (a természetben fontos tudás)? Hogyan tudunk szembenézni a várható veszteségekkel (hogyan kezeljük a klímaszorongást)? Tehát a Deep Adaptation a megőrzés, az elengedés, a visszahozás és a megbékélés eszközeivel akar dolgozni – összegzi gondolatait Pataki.

És van még egy kulcsfogalom, amivel a Mélyalkalmazkodás dolgozik, ez pedig a radical hope (radikális remény). Ők azt mondják, hogy az igazi remény nem az a felszínes bizakodás, amit például az EU zöldpolitikája vetít előre, amely abban hisz, hogy ez a rendszer még megmenthető. Kutatóként Pataki úgy gondolja, hogy ennek a kultúrának rengeteg eleme pusztító. A radikális remény – mely csak akkor fog megszületni, ha ez a szembenézés megtörténik – egy aktív remény abban, hogy van mit továbbvinni, lesznek, akik továbbviszik, meg tudunk békélni a következményekkel, és tudunk kreatívan adaptálódni a kialakult helyzethez. Ez nem a kétségbeesés és a cselekvőképtelenség irodalma – folytatja Pataki –, hanem pontosan a cselekvőképességünk kerete. Ebben a nagy bizonytalanságban mégiscsak hiszünk abban, hogy valami jó fog születni. A mai társadalmakban a marginális gyakorlatok azok, amelyek a reményt adják. Ezeken most még nevetünk, de ezen kezdeményezések azok, amelyek segíteni fogják a túlélést és az újrakezdést. Pataki szerint minden reményt ezek a teljesen alulról jövő közösségi kezdeményezések jelentik, hasonlóan az őslakos kultúrákban megjelenő megoldásokhoz. Példaként a teljesen szétvert amerikai őslakos kultúra túlélési stratégiáját és alkalmazkodási képességét említi.

Ha értékként megőrizzük a kooperációt – szól a moderátor kérdése –, akkor ezek a kisebb csoportok később valamilyen formában együtt tudnak-e majd működni egymással? Hiszen nem a nulláról kell újrakezdeni. Mi történik most, ami ebbe az irányba mutat?

Közgazdászként nagyon sokan afelé fordultak, hogy a piacgazdaság vagy az állam által dominált közszolgáltatások nem segítik elő a bizalmat és az együttműködést. Viszont a szolidáris gazdaság pont ilyen és sosem szűnt meg igazából, ott van például a kaláka (amelyet most éppen tiltanak és üldöznek) – válaszol Pataki. A rövid ellátási láncok például segítenek abban, hogy ne egy piaci logikájú gazdaság, hanem egy társadalmilag felelős gazdálkodás épüljön ki. Az állam elosztási logikája hasonlóan kizsákmányoló jellegű. Így tehát a közösségek lehetnek a kulcsai a méltányosabb fogyasztásnak és elosztásnak. Példaként egy Baranya megyei permakulturális közösségi kertészet létrehozását említi Pataki, amelyet többek között a tudás közös birtoklása és a szolidaritás tart egyben.

A makroszintű rendszerek továbbra is folytatják a kizsákmányoló hozzáállást, amelynek a következményeit a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk például aszály formájában. A Duna alacsony vízállása, valamint a paksi bővítés kapcsán a bonyolult rendszerekbe kódolt emberi hibákra hívja fel a figyelmet Pataki az atomerőműveket hozva példaként. Ezen rendszerek összetettsége akkora kockázatot hordoz magában, ami önmagában indokolja azok felszámolását – idéz egy 1980-as évekbeli tanulmányt a kutató. És akkor még nem esett szó a mesterséges intelligenciáról. A Mélyalkalmazkodás ezeket a vívmányokat nem vinné magával az összeomlás utánra. Az energiaválság következtében újra elindított erőművek példája is mutatja a rendszer rezilienciájának hiányát.

Újabb kérdés érkezik a közönség soraiból: mi a helyzet a pénzzel? Elképzelhető egy olyan rendszer, amelyben nincs pénz? Jelenleg még nem tud kibontakozni egy ilyen kezdeményezés, hiszen minden más rendszer még pénzben gondolkodik.

Igen, sokan nem tudják elképzelni, hogy pénz nélkül jobb lenne – kezdi válaszát Pataki. Vannak olyan marginális kezdeményezések, amelyek például helyi pénzekkel operálnak, de nem tudnak jelentős teret nyerni. A szakirodalom szerint lehetséges, hogy egyszerűen a képzelőerőnk nem elég jó, ez az egyik akadálya annak, hogy alkalmazkodjunk. Nagyon nehéz kijönni abból, ami van és elképzelni, hogyan lehetne máshogy, mi lehetne az alternatívája a jelenlegi rendszernek. A válasz a Deep Adaptation és az elengedés. A korábbi összeomlások alkalmával is kidolgoztak stratégiákat az emberek arra, hogyan élik túl a válságokat. Mi szerencsés helyzetben voltunk eddig, mert nem volt erre szükségünk, de most tudatosabban készülhetnénk az összeomlás utáni újrakezdésre a fent említett 4 kérdés megválaszolásával.

Vajon ezek a szolidáris együttműködő közösségek mekkorák lehetnek?

A gyors válasz az, hogy nem lehet tudni. Valahol ott érhet véget a szorosabb közösség, ahol már nem tudjuk néven nevezni egymást. Minimum ez összeköt minket. Engem egyszer nagyon kigúnyoltak – folytatja Pataki – amikor úgy beszéltem a bálnákról, mint a testvéreimről. Pedig ez egy másik kultúrában teljesen természetes, nálunk pedig anomália. Ez is korlátot jelenthet a változásban. A szorosabb, élőbb kapcsolat egymással és a természettel elősegíthetné a megoldáskeresést és az összeomlás utáni újrakezdést – zárta gondolatait Pataki György.

Végjegyzetek:

[1] A 2022. november 4-i beszélgetés átiratát Dudok Dávid készítette.

[2] Forrás: http://humanokologia.tatk.elte.hu/?page_id=137

Meghívott előadó:

Pataki György – Közgazdászként, azaz társadalomkutatóként az ökológiai közgazdaságtan problémavezérelt, transzdiszciplináris és poszt-normál kutatási irányát követem. Érdeklődéssel figyelem, kritikailag elemzem és segítem megvalósulni azokat a kezdeményezéseket, amelyek az ökológiai fenntarthatóság és a társadalmi igazságosság jegyében születnek a gazdasági értékteremtés szándékával. A tudomány, a szakpolitika és a társadalom párbeszédének, az akciókutatásnak és akciótanulásnak, valamint a részvételi demokráciának elkötelezett híve vagyok.[2]

Szerző:

Dudok Dávid, az ELTE Szociológia Doktori Iskola doktorandusza, a Parola szerkesztőbizottságának tagja. Közel 15 évvel ezelőtt egy esztergomi középiskola színjátszó körében próbálta ki magát először a színpadon. Az évek teltek, de a színdarabok és a versmondás iránti szenvedélye kitartott, így barátaival 2020-ban meglapították az Esztergomi Színjátszókör egyesületet. A kis civil szervezet versműsorokkal és rövid előadásokkal színesíti Esztergom és környéke önszerveződő kulturális életét. Büszke tagja ennek a valóban önkéntes alapon szerveződő, emberi léptékű helyi közösségnek.