Szakmai tanácskozásnak hívjuk, de egyúttal nyílt, baráti beszélgetésnek is nevezhetjük a diófák alatti találkozót, amit idén már tizedik éve szervezett meg a Magyar Népfőiskolai Társaság.

A találkozó létrehozásának gondolata a Magyar Népfőiskolai Társaság  egykori elnöke, Szigeti Tóth Jánosnak a nevéhez fűződik. 

Több minden motiválta őt erre. Az egyik motiváció a magyar kultúrtörténetben fellelhető hagyománya az ilyen típusú találkozóknak. Például az 1943-ban, vagyis 80 éve először megvalósult Szárszói találkozó, amelynek ma már komoly történeti értéke van, és ahol a résztvevők a nemzet sorskérdéseivel foglalkoztak.

Tisztázandó, hogy volt egy másik, ugyancsak szárszóinak nevezett találkozó, 1993-tól. De ezt hamar kisajátította és eluralta az aktuálpolitika és annak különböző figurái – ez a találkozó  felejthető, és megközelítőleg sem mondhat magáénak olyan értékeket, mint az 1943-as összejövetel és annak utóélete.

Azonban nem ezek az előzmények voltak elsősorban a fő motivációs tényezők Szigeti Tóth János számára.

Újszászy Kálmán adta a legfőbb útmutatást, aki teológus, református lelkész, könyvtáros volt, és a két háború között működő, virágzó magyar népfőiskolák egyik megalapítója és vezéralakja. 

Sárospatakon élt és a népfőiskolák bedarálása után, a sok szinten pusztító 50-es években Újszászy Kálmán mélyen elrejtve megőrizte mind a fizikai, mind a szellemi örökségét a népfőiskoláknak. Ő kezdte el később sárospataki udvarának öreg diófája alatt szervezni nyaranként a beszélgetéseket. 

Fontos, az emberek mindennapi életét befolyásoló kérdésekről vitatkoztak jeles értelmiségiek ott, az öreg diófa alatt. És persze közöttük volt az első pillanattól kezdve Szigeti Tóth János is. Meghatározóak voltak sokunk számára a pataki találkozók, de Kálmán bácsi távozásával elmaradtak ezek is. 

Aki korábban ott Patakon a segítségére volt a szervezésekben, vihette volna tovább a lángot, de ő inkább az egyéni politikai és az egyéni gazdasági karriert választotta, és a térség vezető, az aktuális hatalomhoz kötődő politikusaként már elfeledkezett ezeknek az értékeknek az ápolásáról – mint ahogy lehetséges „lángvivőként” néhányan tették ezt nemcsak Sárospatakon, de szerte másutt is az országban.

Tíz évvel ezelőtt, 2014-ben úgy láttuk, hogy egyre több olyan közéleti probléma kerül a felszínre, amiről beszélni kell nyilvánosan és közösen – így és ezért indítottuk el, Újszászy Kálmán példáját követve a diófák alatti találkozókat. Bőven kínált és kínál témát a közélet, mindig volt, és van sajnos ma is, amiről beszélgetnünk kell. Egy népfőiskolának pedig az is dolga, hogy erre ne csak lehetőséget kínáljon, hanem adjon is lehetőséget. 

 

Az ez évi  találkozónkon többek javaslatára a közösségek létével, helyzetével, lehetséges szerepének megvitatásával foglalkoztunk, mert általános a vélekedés, hogy ma nagyon sok baj, probléma van e területen is. De megemlékeztünk a Magyar Népfőiskolai Társaság éppen 35 évvel ezelőtti alapításáról, és feltérképeztük (Varga Gyula moderálásával) a népfőiskolák mai magyarországi helyzetét, kiállítást rendeztünk az emlékházban  a szervezet lapja megjelenésének 30 éves évfordulója alkalmából – és tisztelegtünk Szigeti Tóth János sírjánál halálának (2019. június 25.) negyedik évfordulóján. 

Többször hallani, olvasni és tapasztalni, hogy a tanácstalanság, kiábrándultság, tehetetlenség, elmagányosodás és az apátia korában élünk. Hogy az értelmiség, aki a szellemi vezetője kellene legyen egy nemzetnek – sehol nincs. Akik pedig vannak, léteznek, szinte semmilyen befolyással nem rendelkeznek sem a közéletre, sem az emberekre. 

Persze van politikai és van gazdasági elitünk. Nekik azonban semmiféle értelmiségi kötődésük nincs. 

S mindemellett még kimondani is szomorú, de a műveltség mint eszmény, egyszerűen halálra van ítélve ma Magyarországon.  

Mi van helyette? A magas technikai színvonalú műveletlenség időszaka.

Nos, ha mindezt tudjuk, akkor még nagyobb a felelősségünk, esetünkben a népfőiskolák felelőssége is abban, hogy mentsük, ami menthető – amihez azonban valóban működő közösségek kellenek. 

Miközben azt lehet látni, érzékelni – különösen az elmúlt több mint egy évtizedben –, hogy egyre inkább fogyóban vannak, eltűnnek a különböző közösségek. 

Akik pedig – a civilek és a különböző önkéntes szerveződések számára különösen nehéz időszakban – megmaradtak, azok között sincs, vagy alig van együttműködés, sőt igény arra, hogy közösen gondolkodjanak és tegyenek valamit. 

Ellenkezőleg: gyakran látni, tapasztalni a kiszorítósdit egymás (és valamennyiünk)  kárára – ami persze ezen a szinten is jó a mindenkori politikai hatalomnak, amely saját hatalmi érdeke szerint ad vagy nem ad támogatást, vagy lehetetlenít el még működő  szervezeteket.  

A közösségek, az emberek pedig mintha elfelejtették volna, hogy felelősek egymásért.

Nincs ez másképpen a kultúra területén létező/megmaradt közösségek esetében sem. 

Itt-ott egy kis szigetet, kivételt jelentenek ez alól például a népfőiskolák – a valóban népfőiskolaként működő szervezetek. Mert nyíltan szólni kell arról, hogy ugyan ma jónéhányan nevezik magukat népfőiskolának, de a tevékenyégükkel valójában nem sok közük van a Grundtvig-i elvek alapján és a két háború között működő  magyar népfőiskolák eszmeiségéhez – jó részük inkább politikai háttérrel létrehozott  kreálmány. Koncoknak nevezhető, kiszámíthatatlan támogatásokkal pedig elkábították és vakká teszik őket a helyzet valós felismerésével szemben.

A diófák alatti beszélgetésünk tudatosan nem nagy létszámú tömegrendezvény volt most sem. Nem olyan, ahol megbújva az előtte ülő háta mögött, arctalanná válik a résztvevő, és ahol csak néhány előadó szónokol, aki beszéde után gyorsan távozik.

Erdély, Felvidék és a Délvidék is képviseltette magát a résztvevők körében, akik valamennyien igen aktívak voltak a diskurzusban. A közös beszélgetésünk során szerettünk volna rávilágítani arra, hogy a közösség nemcsak erőt, felelősséget adhat, de értelmet is az emberi életnek – s hogy ez mennyire sikerült, az a beszélgetés záró, értékelő, a résztvevők által megfogalmazott gondolatok tanúsítják:

 „Ez az a hely, ahol ki lehet mondani amit gondolunk, amit érzünk korunk és nemzetünk problémáiról.”

„A szellem szabadsága velünk volt, és most már marad is, …vannak pillanatok, amikor lépni kell. Ezt a pillanatot kell megtalálni, és hinnünk kell abban, hogy amit képviselünk, az jó irány.”

Pezsgő és a véleményüket nyíltan felvállaló, szókimondó beszélgetések voltak a találkozón, aminek kialakulását előadóink is nagyban segítették: Jeszenszky Géza, Németh Balázs, Farkas Éva, Dáné Tibor Kálmán – emberi, szakmai hitelességük és mondanivalójuk komoly útravalót adtak a résztvevőknek.

Csak néhány gondolatot kiragadva az előadásokból:

• „ Az állampolgári tudatosságra és felelősségérzetre nevelés fontos összetevője a külpolitikai tájékozottság, ismerni, mi jelenlegi helyünk a világban, hogyan vélekedik rólunk a külvilág. Az elmúlt 150 év magyar történelme súlyos megrázkódtatásaiban meghatározó szerepe volt a külpolitikának, a magyar társadalom külpolitikai tájékozatlanságának és az ebből eredő rossz helyzetértékeléseknek, döntéseknek. Ma – számomra úgy tűnik – e tekintetben a korábbiaknál is rosszabbul állunk. Az írott sajtó eltűnőben, és ezzel megszűnt a külvilágról való rendszeres értesülés. A közmédia félretájékoztat, hamis képet nyújt a társadalom számára. Mi az, amit állampolgáraink jelentős része nem, vagy tévesen érzékel, mik azok a fenyegető, külső veszélyek, amelyekkel szembe kell néznünk? (Jeszenszky Géza)
• „A magasabb képzettség az egyik legjobb eszköz a szegénység kockázatának csökkentésére is. A szegénység komplex probléma, amely több tényezőre vezethető vissza, de az egyik legfőbb kiváltó oka az alacsony iskolai végzettség, ezáltal a foglalkoztathatóság és foglalkoztatottság alacsony szintje. Fontos tisztázni, hogy a szegénység nemcsak jövedelmi szegénységet, hanem a társadalmi javakból történő teljes kirekesztődést is jelent” (Farkas Éva).
• „Politikai tőkét viszont nem hídverésből, hanem ékverésből lehetett kovácsolni az elmúlt harminc évben Magyarországon és általában a volt kommunista rendszer országaiban. Sajnos nem a Bibó István vagy az Sz.Tóth János gondolkodású hídemberek alakíthatták a térség társadalmait, mert akkor ma közelebb lehetnénk a demokratikus világhoz és virágozhatna a népfőiskola intézménye is.”(Dáné Tibor Kálmán)

A kétnapos, lendületes maratoni tanácskozás bizonyította: elemi igény mutatkozik a felelős gondolkodásra, közbeszédre és a felelős cselekedetre. Miközben a mai közélet hivatalos, fizetett képviselőinek intézményeiben – tisztelet a kivételnek – burjánzik a sekélyes sárdobálás és a gyűlöletkeltés minden formája. 

A felelős párbeszédre fogékony civil közöségek pedig ezzel már torkig vannak.

 

Szerző:

Mihályfi Márta magyar nyelv- és irodalomszakos tanár, okleveles könyvtáros. A Magyar  Népfőiskolai Társaság alapító tagja, 1993-tól főtitkára, a Népfőiskola Intézet vezetőjeként számos hazai és nemzetközi program kidolgozója, illetve koordinátora volt. A Művelődés – Népfőiskola – Társadalom című lap főszerkesztője.