Egyházfinanszírozás – tévhitek, lehetőségek, elhívás és kötelesség címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést a Kovász Közösség. Az online alkalmon Szilágyi Bernadett jogász, a Debreceni Egyetem kutatója; Kelemen Anna, az Evangélikus Diakónia osztályvezetője; Laborczi Géza, a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálat intézményvezetője; és Nagy Károly Zsolt, a Sárospataki Református Teológia docense, a Kovász teológiai munkacsoportjának vezetője Neulinger Ágnes moderálása mellett arra keresték a választ, milyen összetevői lehetnek az egyházfinanszírozás kérdéseinek, illetve ezek miként kapcsolódnak az egyház küldetéséhez.

Szilágyi Bernadett, az egyházfinanszírozás kutatója a beszélgetés kezdetén jogi és jogszabályi fogalmak segítségével vázolta fel az egyházfinanszírozás szerteágazó területét. Mint mondta, ha arra keressük a választ, kinek és miért kell finanszíroznia az egyház működését, először az alkotmányjogi alapokat érdemes megvizsgálni: a legtöbb államban az alkotmány deklarálja az állam és az egyház működését, majd ezt árnyalják tovább a különböző jogszabályok. Emellett a finanszírozás működése az, amely valós képet fest az adott egyházak és az állam viszonyáról, mivel minden államban létezik valamiféle egyházfinanszírozási modell. „Maga a magyar modell is többéle elemből áll össze, többcsatornás a finanszírozási rendszer. Az Alaptörvény 7. cikkelye szabályozza az állam és a vallási közösségek elválasztott működését, de ez szól arról is, hogy a közösségi célok elérése érdekében mégis van együttműködés” – magyarázta a jogász. Erről az együttműködésről hazánkban az országgyűlés dönt, a részletszabályozást sarkalatos törvények tartalmazzák.

Ezek mellett kiemelkedően fontos megállapodás az úgynevezett Vatikáni megállapodás, amelyet a magyar állam 1997-ben kötött az apostoli szentszékkel. Ez a megállapodás lényegében egy konkordátum, olyan nemzetközi szerződés, amely a katolikus egyházra vonatkozóan tartalmazza a finanszírozási kérdéseket, és bár a felek kapcsolatát nem részletezi teljes egészében, a közszolgálati és hitéleti tevékenységek támogatását, az adójogi kérdéseket, és az állami feladatok átvállalása esetén keletkező támogatások rendszerét érinti. Mivel ez a megállapodás nemzetközi jellegéből fakadóan a jogforrási hierarchia csúcsán áll, ezzel ellentétes szabályozás nem születhet a magyar jogrendszerben.

Ezzel párhuzamosan, szintén 1997-ben állították fel az egyházi finanszírozás struktúráját, a magyar állam azóta is ennek alapján szabályozza az egyházi ingatlanok kérdését, a közszolgálati tevékenységek ellátásra vonatkozó kiegészítő támogatások rendszerét, az állami hozzájárulást a hitoktatáshoz, valamint azt is, hogy hogy az egyházi szervek önálló vagyonra tehetnek. Mindezt tovább bővítik a különböző ágazatok saját törvényei, az adójogszabályok, a számviteli törvény és az egyházi jogi személyek működéséről szóló kormányrendelet.

Szilágyi Bernadett hozzátette: az utóbbi évtizedekben a kormány további megállapodásokat kötött a Magyarországi Evangélikus Egyházzal, a Magyarországi Református Egyházzal, a Magyar Baptista Egyházzal, a zsidó hitközségekkel, valamint a Budai Szerb Ortodox Egyházmegyével. Ezek a megállapodások vagyoni és nem anyagi kérdéseket is tisztáznak, illetve a Vatikáni megállapodás mintájára készültek, de az egyházak jellegéből fakadóan nem nemzetközi szerződések. Ezek alapján is látható, hogy az egyházak bevételei egyrészt származhatnak például vállalkozási tevékenységből, adományokból, hitélettel összefüggő szolgáltatásból, másrészt pedig az állami költségvetésből, normatív és kiegészítő támogatásból, adó egyszázalékból, a lelkipásztorok jövedelempótlékából, illetve céltámogatásból.

Új logikára lenne szükség

A tisztán finanszírozási kereteket Nagy Károly Zsolt, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia (SRTA) docense árnyalta tovább a protestáns alapelvek segítségével. A lelkipásztor felhívta a figyelmet, hogy ez egyház nem tekinthető kizárólag társadalmi tényezőként, a hitéleti és közfeladatok ellátása során sem választható el szakrális mivoltától – ez elválaszthatatlanul összefügg Krisztus kettős természetével is. „Az egyház közfeladatai is hitben gyökereznek, ennek kiemelt területei a szociális szféra és az oktatás – folytatta. – A szociális tevékenységre a diakónia kifejezést használjuk, de ez a szó mást is jelent: a szabadítás evangéliumának meghirdetését.” A protestáns értelmezés szerint az egyház szociális tevékenységében valósággá válik az, amikor Krisztus úgy fogalmazott, a legkisebbekben ő jön el.

Az egyházfinanszírozás kérdésében fontos beszélni a sáfárság gondolatáról is, amely a más anyagi javairól való gondoskodást jelenti. Ennek egyházi értelmezésében a keresztyén ember vagy szervezet azért kapja a gazdagságot, hogy azzal segítsen. Ebből fakad az Isten dicsőségére való adakozás, amikor a hívő ember tudatosítja, hogy mindent Istentől kapott, ezért hálából tesz felajánlást. Ez fontos alapját képezte évszázadokon keresztül a protestáns egyházfinanszírozásnak, mint az áldozaton alapuló közösségi finanszírozás.

Az oktatás területe különbözik a szociális szférától, Nagy Károly Zsolt arra is emlékeztetett, hogy az oktatás lényege Isten kijelentésének megismertetése – erre alapul a protestáns iskolarendszer. Ennek gyökere az az életeszmény, hogy a keresztyén ember Isten dicsőségére él, az ő akaratát szeretné megismerni és megismertetni, valamint hirdetni az evangéliumot, bizonyos esetekben az ítéletet. Ezekből nőttek ki az olyan „másodlagos programok”, mint a társadalom felemelése.

„Sokáig ott voltak intézmények, ahol erőforrás is, amely néha a fejedelmektől érkezett, de leggyakrabban a hívek támogatásából. Ez a helyzet drasztikusan megváltozott az 1945-öt követő társadalmi átrendeződés következtében, onnantól az egyház létezésének legitimációjához vált szükségessé a szociális területen való megjelenés” – tette hozzá Nagy Károly Zsolt. A diktatúra a templom falai közé szorította a vallási életet, ezért az egyházszervezet az oktatás és a szociális terepen tudott látható maradni. Az önkéntes egyházfenntartói járulék lehetősége ugyan megmaradt a hívek számára, de közülük sokan a téeszesítés áldozataivá váltak, így nem volt miből adakozniuk.

1948-tól államsegélyt biztosítottak az egyházaknak, amellyel eredetileg 1968-ig tartották volna „pórázon” ezeket a közösségeket, de végül tovább is érvényben maradt: az állam úgynevezett kongruát biztosított a lelkészeknek, valamint támogatást az egyházi iskoláknak és intézményeknek, de ez leginkább a függőségi viszonyt erősítette. Ilyen helyzetben érte a rendszerváltás az egyházakat, amelyek a földjeiket nem tudták visszaigényelni, az állam nem támogatta a független egyházak létrejöttét, és maguk az egyházak is komoly kihívással néztek szembe, mert nem tudták megszólítani a már nem vallásos miliőben felnőtt generációkat.

Az SRTA docense hangsúlyozta, hogy a hazai körülmények között nehéz elképzelni egy állami támogatás nélkül működő egyházat, ugyanakkor a diktatúrából megmaradt logikát fontos lenne megszakítani: „Az állam ezeket a funkciókat társadalmi vagy kulturális jelentőégük miatt támogassa, ne azért, hogy az egyház e tevekénységeken túl ideológiailag támogassa az államot.” Ez ugyanis zsarolás, mert a hatalom tudja, hogy az egyház nem fog lemondani szolgálatairól, ezeket küldetéseként éli meg. Hozzátette: azzal nincs gond, ha az egyház saját értékrendjével és küldetésével harmóniában álló szolgálatot vállal át az államtól, de ez ne váljon megbonthatatlan egységgé. Nagy Károly Zsolt összefoglalásul elmondta, hogy az egyház társadalmi súlya nem az egyháztagok és az intézmények számától függ, „hanem az egyháztagok Krisztushoz való hűségétől”. Jézus sem azt ígérte, hogy többségben lesznek a tanítványai, és nem is a többség megnyerésére küldött el, hanem olyan közösségekbe, amelyek a közös leszármazás tudatából merítik erejüket és ebből a tudatból lesznek szolidárisak. „Az ilyen közösségek megnyerése és építése az a cél, ami felé érdemes lehet elindulnunk” – zárta gondolatait a teológus.

 

A kiegészítő támogatás valósága

Kelemen Anna, az Evangélikus Diakónia osztályvezetője az intézményes szociális ellátás területével kapcsolódott be a beszélgetésbe. Röviden összefoglalta, hogy a bevett egyházak az önkormányzati és állami fenntartókkal azonos támogatást kell kapjanak az azonos feladatok ellátása során – így normatív alapon jár a kiegészítés is. Ennek a folyamata bonyolult, de lényege, hogy az alapnormatíva felett a költségek átszámolása alapján kapnak korrekciót az egyházak – amely a tárgyévet követően érkezik meg. Az egyházi fenntartóknak ez nem plusz pénzt jelent, sőt, bizonyos esetben visszafizetést is eredményezhet.

Az alapnormatívát teljes egészében az adott intézmény célfeladataira kell fordítani, az egyházi kiegészítő támogatás azonban nem ennyire konkrét, szabály szerint a fenntartó a saját humán forrásaira kell költse. Ez ad bizonyos fokú szabadságot és ennek felhasználásában lehetnek különbségek az egyházak között. „A Magyarországi Evangélikus Egyház a szociális- és gyermekjóléti intézmények esetében diakóniai alapot hozott létre. Az egyházi kiegészítő támogatás tíz százaléka kerül ebbe az alapba, amiből például fejlesztésre lehet pályázni” – számolt be az osztályvezető a jó gyakorlatról. Mint mondta, a fenntartó arra törekszik, hogy ez az alap lényegében üres legyen, az intézmények pedig helyben használják fel a támogatást és helyben takarékoskodjanak is. Ehhez az intézményvezetők nagyfokú szabadságot kapnak, amely lehetőségeket és felelősséget is jelent.

Kelemen Anna hozzátette: az intézményátvételek kérdése jelenleg nehezíti a helyzetet, az állam arra törekszik, hogy a kevesebb kötöttségű egyházi fenntartók minél több intézménnyel rendelkezzenek, ugyanakkor ezeket az intézményeket sok esetben már nem sikerül fejleszteni, nincs elegendő forrás a felújításra.

Megszólító üzenetek

„Luther Márton is arra hívta fel a figyelmet, hogy Isten két mandátummal van jelen a világban: a világi hatalom az, amely kormányoz, az egyház pedig hirdeti a szeretet hatalmát. Ez az alapja az állam és az egyház modern kori szétválasztásának is, amely a funkciók alapján választ el, és így egyik terület sem kerekedik a másik fölé” – emlékeztetett Laborczi Géza evangélikus lelkipásztor, a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálat intézményvezetője. Mint mondta, ha abból indulunk ki, hogy az egyház feladata más, mint az államé, akkor könnyebb megérteni, hogy az egyháznak vannak sajátos feladatai. Efelől nézve egy gyülekezet nem mondhat le arról, hogy önfenntartó legyen, ez egy átháríthatatlan feladat.

Az intézményvezető jó gyakorlatként megemlítette, hogy az evangélikus egyház zsinata programot indított, és egy munkacsoportot bízott meg arra, hogy kidolgozzák az önfenntartó gyülekezetek modelljét. Hozzátette: saját tapasztalatból is ismeri a helyzet nehézségét, látta, hogy Nyíregyháza környékén a hívek a nehézségek ellenére is mennyire fontosnak tartották az egyházfenntartást, azonban ez a lelkesedés csökkent a generációváltással. „Jelenleg krízisben van az egyház, ezért nélkülözhetetlen megtalálnunk a megszólító üzeneteket” – fogalmazott Laborczi Géza.

Meghívás a gyógyító közösségbe

A beszélgetés résztvevői arra a kérdésre is megpróbáltak választ keresni, előfordulhat-e, hogy az egyház egy idő után csak intézményfenntartó lesz és a vallásos élet háttérbe szorul. Nagy Károly Zsolt szerint ez nem várható, ha a 2012 előtti intézményfenntartói tendenciát nézzük, a református közösségekben jellemzően a régi hódoltság területén vették át a legtöbb intézményt – ott, ahol kihívást jelentett reformátusnak lenni és emiatt szerették volna felmutatni a társadalmi felelősségvállalást.

Kelemen Anna az evangélikus egyház gyakorlatát ismertette: ez alapján ott vesznek át intézményt, ahol már van evangélikus közösség, de megvizsgálják azt is, hogy az intézménye átvétele fel tudja-e lendíteni a közösség életét – ez már a közösségszervezés területét is érinti. „Nem attól lesz egy intézmény evangélikus, hogy rákerül a Luther-rózsa – tette hozzá Laborczi Géza. – Mi a saját területünkön az intézménytől a legmagasabb szakmai szolgáltatást várjuk el, de emögött lelkileg ott áll a gyülekezeti közösség. A legfontosabb a közösségi integráció: elérünk olyan embereket is, akikkel egyébként nem találkoznánk, így őket is meghívjuk a közösségünkbe. Élhetnek ezzel a lehetőséggel, de a szolgáltatást természetesen akkor is megkapják, ha nem jönnek el. Azonban éppen az a többlet, hogy nem csak szolgáltatást kapnak, hanem gyógyító közösségbe hívjuk őket.”

A beszélgetés teljes terjedelmében megtekinthető itt:

https://www.facebook.com/kovaszkozosseg/videos/957364181588152/

 

Lejegyezte: Farkas Zsuzsanna

Szerző:

Szilágyi Bernadett jogász, a Debreceni Egyetem kutatója; Kelemen Anna, az Evangélikus Diakónia osztályvezetője; Laborczi Géza, a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálat intézményvezetője; Nagy Károly Zsolt, a Sárospataki Református Teológia docense, Neulinger Ágnes, a Kovász teológiai munkacsoportjának vezetője