„Az Egész és a Rész viszonyáról”

címmel lezajlott gondolatindító beszélgetésben, a közösségfejlesztés helyzetének egy átfogóbb megvitatását ajánlottam, arról, hogyan is áll ma a közösségfejlesztés „szénája”?
(Ehhez, a Parola c. folyóiratunk 2022/1. számában is megjelent[1] tanulmányom gondolati ívét foglaltam röviden össze, amelyben a közösségfejlesztésnek a felépülési és/vagy beépülési esélyeit igyekeztem számba venni – mérlegelni.)
A felvezető előadásban történetileg mutattam be, hogy Magyarországon a közösségfejlesztés kialakulásának a 70-es évektől milyen főbb lépcsőit, tendenciáit tapasztalhattuk: az első 45-50 évnek a szakmai felépülésben történt lépések, a kialakuló „csomósodási pontok” és ezekkel párhuzamosan a társadalmi viszonyoknak milyen markáns változásai voltak a meghatározói.

Így, az első időszakban a közművelődési mozgalmakból egy szakmai műhely, főként a kulturális- és településfejlesztés kérdései kapcsán találkozott és jutott el idehaza a közösségfejlesztés gondolatához és gyakorlati megalapozásához. Ez a csapat alakította meg 1989-ben a Közösségfejlesztők Egyesületét.
A rendszerváltás részben az igazi önkormányzatiság esélyét villantotta fel és az akkori „civil bumm” (főként a nonprofit egyesületek és alapítványok ugrásszerű megalakítása), települési szinteken az öntevékenység kapcsán bomlott ki igazi mozgalommá. Ez a helyzet szinte közösségfejlesztésért kiáltott[2]
A 80-as, 90-es évek a rendszerváltással a „jó kormányzás” szándékát emelték napirenddé: azaz hogyan lehet minél hatékonyabban szétosztani – szétteríteni a társadalom széles rendszerében a hatalmi szerepeket, a felelősségeket, a kormányzási funkciókat. Ez már a helyi döntések erősödő esélyét: a civil társadalomnak a döntésekbe való fokozott bevonását, a részvétel előtérbe kerülését jelentette.

Nagy lendületet adott a szakmai változásoknak a közösségi munkával kapcsolatos képzések megjelenésének széleskörű folyamata: a felsőoktatásban, a civilek felkészítésében és szakmai képzésekben is mind markánsabban eredményezte a közösségfejlesztés megjelenését és erősödését.

A 90-es, de főként a 2000-es éveket a szakmai hálózatok kialakulása – kibontakozása jellemezte. Szélesedett és egyre tudatosabbá vált az országban a közösségi alapú fejlesztőmunka, a nemzetközi támogatások mellett jelentős hazai – közöttük kormányzati – források megjelenése erősítette ezeket a trendeket. Ezeknek a segítségével a megerősödő helyi és térségi szakmai fejlesztő szervezetekre helyeződik át fokozatosan a helyi gyakorlati és terepmunka a közösségfejlesztésben.

Már ebben az évtizedben, de különösen a 2010-es években az EU-s programok és támogatások válnak meghatározóvá – ezekben az uniós programokban a közösségfejlesztés (részvétel, bevonás, öntevékenységként) közvetve, vagy megnevezve követelményként is megjelenik. Ettől a projekt alapú működés egyre széleskörűbbé válása történik. Ám ez a jelenség új veszélyeket jelentett az öntevékenységre, a szabad helyi cselekvésekre, új kitettségeket: az erősödő bürokratizálódást és a növekvő politikai függőségeket.
Ehhez kapcsolódott idehaza a „jó kormányzás” elvének visszavétele – a központi kormányzat önmaga akarja a döntési rendszereket, főként az elosztást működtetni, kézben tartani. Erősödik a központit meghaladó akaratok, kezdeményezések, általában a civilek iránti bizalmatlanság a kormányzati körökben.
Ennek az évtizednek a meghatározója, hogy nagy Európai Uniós forrásokkal, egyre szélesedő körben országos programok indulnak. Ekkor megjelenik a közösségfejlesztésben a tömegesítés (egyszerre nagyon sok települési program indul) és ennek a formalizálása és a sematizálása is. A másik tényező, hogy mivel ezek a külföldi forrásból szerveződő programok kormányzati rendszeren keresztüli elosztással működtek, ettől a programban nagyon erőssé válik a politikai befolyás – azaz a támogatási elosztásban a politikai lojalitás lesz az egyik meghatározó jellemző.

De van e korszaknak a kormányzat által irányított hálózati rendszeren kívüli, attól független területen egy másik, fontos és erősödő trendje is: sokféle ágon mind széleskörűbbé válik a szakmaköziség folyamata. Az eddigi településfejlesztési, kulturális és markáns helyi civil közösségi programok mellett, vagy azokhoz szorosan kapcsolódva: többek között a szociális terület, szegényügyi- és felzárkóztató programok, a vidékfejlesztés, az ökológia -környezetvédelem és az urbanisztika.
Erre vonatkozik a címben előbb használt felépülés, majd a beépülés más társadalmi változásokat patronáló közösségi programokba.

E nagy léptékekben levezetett történeti alakulás összefoglalásának a célja az volt, hogy felvesse, vajon milyen esélyei, irányai vannak és lehetnek a következő időszakokban a közösségfejlesztésnek, azaz merre tart ez a szaktevékenység ebben az évtizedben?

A diverzifikáció első jelzése, ahogy a fenti sorok kifutása mutatja, a szakmaköziség előtérbe kerülése. De mennyire oldhatók meg a közösségi fejlesztő programok „pusztán” az önerőre építéssel és mennyire okozhat függéseket a szükségessé váló külső erőforrások keresése és befogadása?

A bevezető végére ezért a következő állításokat, majd még inkább kérdéseket ajánlottam föl közös megoldáskeresésre, párbeszédre: Egyre határozottabbá válik ezekben az években (különösen a politikai választások kampányainak ürügyén), hogy a kormány a politikai kommunikációjában minden – a saját akaratától eltérő – opciót, a normális kritikákat, közösségi alternatívákat, párbeszédek kezdeményezését ellenzéki jelzővel keretez és eszerint viszonyul, kommunikál ezekről. A többnyire helyi változásokat eredményező közösségi programok pedig hamar ebbe a mezőbe sorolódhatnak.
A felvetett kérdések tehát:

– Lehet-e egy a társadalom egészére irányuló szakmai munkát az ellenzéki politikai erőtérbe sodorva, oda ‚beállva’ végezni?
– De lehet-e hátat fordítani, a nagy központi szakmai forrásokat teljesen negligálni, esetenként a ‚fősodorból’ tudatosan kimaradni (amilyenek például a mostani számban is érintett Magyar Falu, vagy a másutt igen sikeres Leader programok) egy olyan szakterületen, amely mindenféle rendszerben nyilvánvaló állami és más központi, illetve külső forrásokra (is) kell épüljön?
– Lehet-e a fentieket kalkulálva, mégis belemenni pontosan ki nem számítható követelmények, kényszerek közé a szakmai esélyek megteremtése – tehát tágabb missziók vállalása érdekében?

Ezek végig gondolását, s persze (a közösségfejlesztői Nyári Egyetemen kívül is) igazi szakmai párbeszédeket ajánlanék azoknak, akik fontosnak tartják a helyi cselekvéseket, a részvételt célzó szabad kezdeményezéseket és persze így a társadalom és a közösség felelősségének kérdését firtatják.

 

A szerző:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett. Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.

 

[1] Az az írás eredetileg a Szociálpedagógia 18/2021 számában megjelent

[2] Balipap Ferenc használta a történelmi helyzetre ezt a kifejezést egy korabeli tanulmányában