Szívesen vállaltam a Parola felkérésére e cikk megírását, ám csak az írás megkezdésekor ismertem fel a feladat nehézségi fokát. Évtizedek közösségi, sokszereplős tevékenységének szakszerűségeiből leválasztani és kiemelni egyet – képzés –, s annak is egyetlen válfaját – közösségi képzés –, s azt belefoglalni egy összefoglaló jellegű és lehetőleg élvezettel olvasható cikkbe. Nem könnyű feladat ez, még akkor sem, ha a közösségi képzés két évtizedig kedvenc képzési formám és gyakorlatom volt. Szakmai életemet két nagy „találmány” határozta meg: a közösségfejlesztés és a képzés, s mindkettőről számos cikket, tanulmányt írtam, továbbá három felsőoktatási tankönyvet is erős képzési vonatkozásokkal. Igaz, nem szenteltem külön figyelmet a közösségi képzésre, ezért is érdemes most szembenéznem vele – köszönöm a lehetőséget a Szerkesztőnek. 

Az itt következők tehát főként a közösségi képzésről szólnak, az önkénteseknek és leendő szakembereknek szervezett közösségfejlesztői és közösségszervezői képzési területek összefoglalói társaimtól fognak megjelenni e számban.

A már tudatosan közösségi képzések előzményei a ’70 – ’80-as évekre tehetők („Nyitott ház – Nyitott tevékenység” képzés), s a közösségi képzés az 1990-es és 2000-es évek első évtizedében járatódott csúcsra.

1. Az előzmény: népművelői nyitás a közösségfejlesztés felé: A „Nyitott ház” képzés népművelőknek. 

 

Forrás: https://www.antikvarium.hu/konyv/nyitott-haz-nyitott-tevekenyseg-kepzes-186242-0

 

Az előszóban Varga A. Tamás kiemeli, hogy „valójában nem kísérletről volt itt szó, hanem a (művelődési otthoni, V.I.) tevékenységrendszer szisztematikus fejlesztéséről”. E rész címe azonos a hivatkozott kötetével, melynek Bevezetője kiemeli a népművelői munka kétféle értelmezését: a terjesztő és a fejlesztő szerepfelfogásét. A fejlesztő típusú népművelés egy, a ’70-es évektől jelentkező szerepfelfogás. „A fejlesztő népművelő az alulról induló társadalmi, közösségi folyamatok mozgatója, aki az irányított művelődés helyébe fokozatosan az öntevékeny lakossági szervezést és a politikai részvételt állítja. A fejlesztő népművelő azért kezdeményez, hogy mások kezdeményezzenek. Ő már nem a „művekben tárgyiasult kultúra” igazságos elosztója, terjesztője, feladata ennél jóval bonyolultabb: felismerni azt, hogy az elsajátításnak ki milyen fokán áll, és hogyan lehet erről az alapról továbblépni. A fejlesztő funkcionálisan értelmezi a kultúrát, és az emberek mindennapi élettevékenységében és életmódjában szüntelenül reprodukált kultúraszint meghaladásához keres „belépési” lehetőségeket. A fejlesztő népművelő nem a mának való megfelelést, hanem a „mai” állapot meghaladását, megváltoztathatóságát vallja.”

A fejlesztői felfogás megjelenésének és terjedésének szakmai bázisa a nyitott ház elnevezésű kísérlet helyszíneinek tevékenysége volt, közülük is leginkább a következő 11 településen: Hajós, Dombóvár, Jászkisér, Kazincbarcika, Debrecen-Csapókert, Kazincbarcika, Magyarnándor, Jászszentlászló, Budapest-Újpalota, Százhalombatta, Jászalsószentgyörgy, Zalaszentgrót. E tevékenység irányítója a Népművelési Intézet Művelődési Otthon és Klub Osztálya, finanszírozója – a saját erőket kiegészítve –  az Országos Közművelődési Tanács volt. A közös munkát, tanulási-tanítási folyamatot mindvégig továbbképzés jellegű szakmai konzultációk, tapasztalatcsere jellegű körutak, szakirodalmi tájékozódás kísérte. 

Már az első években megalakult a kezdeményezők között Kollégiumnak nevezett fórum, a kísérletre vállalkozó népművelők együttműködése. Tagjai: Alföldi Albert, a hajósi Művelődési Ház igazgatója; Balipap Ferenc, a dombóvári Városi Művelődési Központ és Könyvtár igazgatója; Beke Pál, a Népművelési Intézet Művelődési Otthon és Klub Osztályának vezetője; Bodnár Mihály, a salgótarjáni Megyei Művelődési Központ előadója; Hazag Mihály, a kazincbarcikai Művelődési Központ igazgatója; dr. Kecskeméthyné Sedivi Lilla, a magyarnándori Művelődési Ház igazgatója; Kígyós Sándor szobrászművész, a Pécsi Tanárképző Főiskola adjunktusa; Kováts Flórián, a zalaegerszegi Városi Művelődési Központ igazgatója; Köles Sándor, a Népművelési Intézet Művelődési és Klub Osztályának munkatársa; Markolt Endre, a jászszentlászlói Művelődési Ház igazgatója; Péterfi Ferenc, a budapesti Újpalotai Szabadidő Központ vezetője; Sass István, a jászberényi Művelődési Központ igazgatóhelyettese; Szentpéteri Zoltán, a Népművelési Intézet Művelődési Otthon és Klub Osztályának munkatársa; Takács Péter, a százhalombattai Művelődési Központ igazgatója; Varga A. Tamás, a Népművelési Intézet Művelődési Otthon és Klub Osztályának helyettes vezetője; Varsányi Gyula, a Magyar Rádió munkatársa; Vattay Dénes, a zalaszentgróti Művelődési Központ igazgatója. Ők azok, akik a képzés szellemi hátterét biztosították, akik a „tanári kar” szerepét töltötték be. 

Hárman a Nyitott Ház program Kollégiumából

 

És még néhányan a „tanári karból”:

Köles Sándor, Kováts Flórián, Péterfi Ferenc, Beke Pál, Alföldi Albert, Hazag Mihály, Vattay Dénes

 

A képzés résztvevői olyan népművelők voltak, akik a különböző szakmai fórumokon, tapasztalatcseréken érdeklődést, együttműködési kedvet tanúsítottak, illetve OKT-támogatásra pályáztak a nyitott tevékenység feltételeinek megteremtése érdekében. A képzés így meghívásos jellegű lehetett, 34 fő vett rajta részt.

A képzés négy szakaszból állt, ezek egyéves időszakot foglaltak össze: kétnapos együttlét, egyhetes tábor, csoportmunkák, s befejezésül ismét egy egyhetes tábor.

A nyitott házas képzés résztvevőjeként én is részt vettem a képzés-zárónak indult, közösségfejlesztés-kezdőnek bizonyult egyhetes táborban 1983. szeptember 19-23-ig a Bakonyoszlophoz tartozó Sövénykúton. Napokig interjúztunk három bakonyi falu, a székhelyközség Bakonyszentkirály és két társközsége, Bakonyoszlop és Csesznek véleményformáló, népszerű, helybeliek által ajánlott lakosaival, s ezáltal a nyitott házas tapasztalatok magától értetődő szervesülését jelentették a közösségfejlesztésnek. A záróképzés tehát lényegében az első közösségfejlesztési kísérlet kezdete volt.

Varga A. Tamás

 

Tamás kész interjú-kérdésekkel érkezett Sövénykútra. „Mit jelent az Ön számára itt élni?” „Min kellene változtatni és hogyan?” „Ön mivel járulna hozzá a változáshoz?” E három bevált, ma már klasszikusnak nevezhető kérdés a bakonyi falvakban s utána a képzésen résztvevők és kapcsolataik jóvoltából húsz-harminc településen is bevezetésre és alkalmazásra került, mindenütt jó eredménnyel, az interjúkat követő közösségi beszélgetéssel együtt. E kérdések a bakonyi 3 faluban és azt követően mindenütt beindították a közösségi kezdeményezések és cselekvések sorát. Hatalmas emberi és szakmai élmény volt ez számunkra. Nem sejtettem akkor még, hogy az elkövetkező éveimet bakonyi közösségfejlesztőként élem majd, s azután életprogramom lesz számos más településen. 

A nyitott házas képzés után pár nappal Varga Tamás és én már közösségfejlesztőkként ismerkedtünk a helyi emberekkel – Szentpéteri Zoli is velünk dolgozott egy darabig, fiatalon bekövetkezett haláláig. Folytattuk az interjúk készítését, majd Tamással közösségi beszélgetéseket vezettünk. Tettük, amit az együttlétek megmutattak tennünk. 

Szükségtelen most ismertetnem a hosszú, évekig tartó fejlesztési folyamatot, hiszen ezt már megtettük többször és másutt is, amelyek megismeréséhez, az előző lábjegyzetben szereplő műveken kívül, figyelembe ajánlhatom a teljes Forrásjegyzéket, amely számos további publikációhoz kalauzolja az érdeklődőket. 

Most leginkább a közösségi fejlesztő folyamat képzések szükségességét igazoló részével foglalkozunk. Úgy találtuk, hogy a falvak belső világa meglehetősen zárt. A helyi embereknek nincs kilátásuk-rálátásuk a világban zajló folyamatokra (kivéve a háborút viselt férfiakat…), sőt, még a járási-megyei-országos folyamatokra is csak részlegesen. Az 1984-es megjelenésre közösségi módon létrehozott első bakonyi közösségi kalendárium tankatalógusa például számos eladdig nem ismert, rejtett képességet hozott felszínre, például helytörténet, versírás, régészet – régi mesterségek, kertészkedés – metszés, sárkányépítés, japán kultúra, antennarendszer kiépítése stb.

Éreztük, hogy a közösségfejlesztés részévé lehet és kell is tenni a közösségi képzés valamely válfaját, amely majd ösztönzi az együttműködéseket (melyekből azután több szakkör, klub, tanulókör és tartós barátság jött létre). Olyan képzésben gondolkodtunk, amelyben az emberek nem előadóktól, hanem egymástól tanulnak és egymást tanítják saját és közös gyakorlatuk, tapasztalataik, véleményeik mozgósítása talaján. Ebből a felismerésből született a bakonyi Tanítana-tanulna tankatalógus is. 

Számos tapasztalás és a kapcsolatépítés mellett lényegében a képzési gyakorlat erősített minket alakuló elképzeléseinkben: például „látó utak” (tanulmányutak) szervezése a nyitott házas népművelőkhöz, egy franciaországi cserekapcsolat életre hívása, s ezek összeadódása hozta létre bennünk a felismerést: képzésre márpedig szükség van. Mi sem igazolja ezt a felismerést jobban, mint hogy mindjárt a nyitott házas képzés után közösségi képzések indultak be kollégáink településein. Nem is feltétlenül nevezték még őket képzésnek, amikor például az arra vállalkozó helyi lakosokat felkészítették az interjúzásra, vagy amikor valamennyi interjúalanyt összehívták egy közösségi beszélgetésre, amit a végén együtt elemeztek-értékeltek – pedig ezek az első közösségi képzések voltak.

Hamar megerősítésre került Tamás másik elképzelése is, az országos hatókörű, bentlakásos képzési központ létrehozásának szükségessége.

2. A Civil Kollégium létrehozása

Tamás 1993 körül kezdte mondogatni, amikor a közösségfejlesztési folyamat már rátapintott bizonyos társadalomismereti hiányokra (pl. miért fontos a közösség, mi a szomszédság, az egyesület, az alapítvány?), és a külső kapcsolatépítés számos olyan új megoldást is tartalmazott – gyökérteres szennyvíztisztítás, a régi horgásztavak revitalizációja, a Hangya-szövetkezet újrafelfedezése és szükségessége stb. –, hogy kellene a közösségfejlesztésnek egy képzési központ is az egyenletesen gyarapodó helyi fejlesztések szakmai támogatására és a „mit és hogyan” sokasodó példáinak cseréjére. E hasznossági szempont mellett Tamás még fontosabbnak találta azt, hogy a közös tanulásért mozduljanak ki otthonról az emberek, utazzanak el sosem látott helyekre és dolgozzanak együtt eladdig ismeretlenekkel egy-egy hétvégén. Szerezzenek új tapasztalatokat, legyenek új kapcsolataik. Szükségesnek gondolta, hogy a helyi cselekvők időnként távolodjanak el hétköznapjaiktól, kilépve saját világukból, s egy másikban megmerítkezve lássanak rá saját valóságukra és önmagukra. Meg fogod látni – magyarázta nekem –, hogy ez teljesen más nézőpontot fog a számukra biztosítani. Amikor külföldre megyünk például, hihetetlenül másképp érzékeljük magunkat, a magyarságunkat és azt a valóságot, amiből átmenetileg kiszakadtunk – persze minden zsigerünkben visszük magunkkal saját valóságunkat is, mégis, ott a külföld tükrében látunk rá önmagunkra.

Ilyen és hasonló beszélgetések érlelték meg bennünk az elhatározást: építünk egy képzési központot. A Kunszentmiklós-Kunbábonyban, az egykori tanyabokor 20 éve használaton kívül álló, romos iskolaépületére esett a választásunk. A történet, s benne a Felső-Kiskunság 5 településén, ún. mikrotérségében1997-ben megkezdett közösségfejlesztési folyamat például itt olvasható.

Kunbábonyi képzési központ

Azt találta ki továbbá Tamás, hogy ne egyetlen közösségből jöjjenek össze tanulni emberek, hanem legalább három, minél távolabbi részéből az országnak, és akkor még izgalmasabb lesz egymástól tanulniuk, saját példáikkal egymást tanítani s ráébredni arra, hogy a problémák egyfelől közösek vagy hasonlók, ugyanakkor mégis mások, specifikusak. (És valóban: ebből új ismeretségek, barátságok, együttműködések születtek.) Így vált a felnőttképzés egyre fontosabb alkotórészévé a közösségfejlesztési folyamatnak.

Ma már tudjuk, hogy a közösségfejlesztői folyamat lényegében a képessé tétel – képesé válás (empowerment) folyamatáról szól. 2014-ben Molnár Arankával és Peták Péterrel együtt moderáltunk egy országos képzést mélyszegénységben élőkkel foglalkozó társainkkal. Felállt egy férfi és azt mondta, hogy akikkel ő együtt dolgozik, azoknak fogalmuk sincs önmagukról, arról tehát, hogy kik is ők…! Ez szerintem döbbenetes felismerés. Itt kezdődnek a nagy dolgok. Ki vagyok? Mi dolgom van ezen a világon? Milyen életlehetőségeim vannak? Mit várhatok el a társadalomtól? És a közösségemtől? És én mit tudok adni? Tudatos-e bennem a helyzet, amiben élek? Vagy ebbe a helyzetbe a környezetem erői kényszerítettek, és én csupán alárendeltem magam ezeknek az erőknek …? Vagy mégsem? Nekem is lett közben elképzelésem a saját sorsomról…? 

A képessé válás ott kezdődik, amikor az ember képes önmagáról, közösségeiről és társadalmáról gondolkodni. Táguló körökben. Ehhez az önmagukkal „gazdálkodáshoz” kell a közösségek életébe felkérésre beavatkozóknak, katalizátoroknak, tanároknak eljuttatniuk másokat, akik még nem néztek szembe önmaguk és közösségük alapkérdéseivel.

 A közösségfejlesztő tanulási szempontból úgy működik, hogy kezdeményezése révén felkelti az igényt valamilyen tevékenységre, mozgásra, cselekvésre, változásra és figyeli, hogy annak milyen képzési szükségletei vannak és ezeket az ismeret-tartalmakat becsatlakoztatja a közösségi folyamatba. Amikor azt tapasztalja, hogy a közösség már maga is tovább tudja vinni saját fejlesztését, s benne tanulási folyamatait, kiszáll.
Nem a közösségfejlesztő teszi képessé az embereket, hanem a közösségi kezdeményezés és cselekvés sokrétű részvételi-tanulási folyamata, melynek során a résztvevők válnak képessé mind bonyolultabb társadalmi-közösségi folyamatok kezelésére, megoldására.

3. Közösségi képzések

A közösségi képzések képzői számára a felkészülés fontos éve 1991 volt, amikor is a Közösségfejlesztők Egyesülete 1 éves képzők képzője programot szervezett 2×10 napos bentlakásos formában, évközbeni egyéni tanulással és konzultációkkal. Az önálló tanulást a Közösségfejlesztők Egyesülete által kidolgozott szakképzési tematika és bőséges irodalomjegyzéke segítette. A képzés dolgozatírással zárult – ki-ki összefoglalta és értékelte munkáját. 

Ettől kezdve képzéseinkről összefoglalókat, értékeléseket és módszertani leírásokat készítettünk, s a legfontosabb tanulságokat és kifejlesztett módszereket később tanáraink felkészítésében és a továbbképzésben alkalmaztuk. E munka szolgált alapul a Közösségfejlesztők Egyesülete és a Civil Kollégium Alapítvány felnőttképzési akkreditációhoz is. 

Néhány éve tehát folyt már a képzési munka, miközben 1994-ben megalapítottuk a Civil Kollégium Alapítványt és megkezdtük közösségi-képzési központjának felújítását és korszerűsítését egy régi tanyaközponti iskolaépületben, Kunszentmiklós-Kunbábonyban. Ez a ház lett a közösségi képzések fő, de nem kizárólagos helyszíne. 

A megnyitó ünnepség 1997. június 27-én déli 12 órakor kezdődött a kunszentmiklósi zeneiskola harsonásainak üdvözlésével. Felelevenítettük a létrehozás történetét és elmondtuk, hogy a Ház egy közösségi és önkormányzati összefogással létrejött, és pénzügyileg holland támogatásból épült közösségi és felnőttképzési központ. Fontos megjegyzés, hogy néhány év múlva az ebben a képzési központban tanult, a mi tanáraink-tanította 16 fős helyi szövetkezet vette át a központ üzemeltetését helyi szövetkezetként, Mészáros Zsuzsa vezetésével.

Az Alapítvány elnöke: Huszerl József, igazgatója: Varga A. Tamás, képzési igazgatója: Vercseg Ilona, tanárai: Balázsi Károly, Bihariné Asbóth Emőke, Boldoczki Éva, Cser Annamária, Farkas Éva, Fekete Szilárd, Groskáné Piránszki Irén, Huszerl József, H. Kas Éva, Marsi Péter, Magyar Istvánné, Mészáros Zsuzsa, Péterfi Ferenc, Pocsajiné Fábián Magdolna, Pósfay Péter, Schmidt Melinda, Varga A. Tamás és Vercseg Ilona voltak. 

Közösségi képzések nem csak Kunbábonyban, de az ország számos pontján is szerveződtek, mindezek megismeréséhez bőséges információval szolgálnak a Forrásjegyzék szócikkei. A helyben történő képzések főként a már évek-évtizedek óta összetartó, fejlesztő szerepfelfogású népművelők munkájára támaszkodtak. S képzésen való részvételre ösztönzött például a bemutatandó Helyi Cselekvés Program vagy az évente megrendezésre került nyári egyetemek, a részvétel hetei, közösségi konferenciák, magyar és nemzetközi konferenciák és szemináriumok, a Közösségi Kezdeményezéseket Támogató Szakmai Hálózatba tömörült fejlesztő-népművelők közreműködésével.

A közösségi képzések a résztvevők tapasztalataira, gyakorlatára épülnek, azokat mozgósítják a résztvevők a helyzetükből következő előnyök és hátrányok, sikerek és kudarcok feldolgozásával. Az ismerkedés, élmények feltárása után következik a résztvevők viszonya saját településükhöz, az ott lakó emberekhez, szervezetekhez, intézményekhez. Néhány korcsoport vagy célcsoport is bemutatásra kerülhet ebben a fázisban, s mindezeken keresztül jutnak el a résztvevők az elképzelések, megoldási javaslatok területére s az esedékes/következő időszak tervezéséig. 

Képzés a KÖZTÁMHÁLÓ programban

 

A hazaérkezőkkel való kapcsolattartás utómunkálataiban részt vehetnek a képzők is, de a legjobbnak bizonyult azokra a helyi szakemberekre támaszkodni (helyi/megyei/térségi fejlesztő-népművelők, Közösségi Szolgálat Alapítványok képzői), akik közreműködésével jött létre a képzés. A résztvevők egymással is gazdag kapcsolatot ápoltak: meghívták egymást, „országoltak.” Sajnos ma erre a kiadások miatt csak akkor van lehetőség, ha azokat pályázati úton biztosítani tudják.

4. A Helyi Cselekvés Program

A közösségi képzések sorából példaértékű a Helyi Cselekvés Program. 1999-ben készítette elő a Közösségfejlesztők Egyesülete ezt a programot, melynek fő munkafázisai a következők voltak: egyeztető tárgyalások, partnerek keresése, forrásteremtés, szakértői szolgálat és adományozó bizottság felállítása.

A program megvalósításában partnereink voltak az Autonómia Alapítvány, a Jóléti Szolgálat Alapítvány, az Ökotárs Alapítvány, a Civil Kollégium Alapítvány, a Közösségfejlesztők Békés Megyei Egyesülete, a Köztér Egyesület Baranya megyében, az Élettér Egyesület Komárom megyében és a Vas-megyei Közösségszolgálat. 

2000 szeptemberéig vezettük be a programot, kifejlesztve az első 7 helyi projektet, amelynek megvalósítóit a közösségfejlesztő szakemberi hálózat tagjai tanácsadásban és képzésben részesített. A képzések után utaltuk a támogatásokat. Az első körben 13 beérkezett ötletpályázatból tízet dolgoztak ki pályázatnak a segítők és a helyi önkéntesek, ebből 7 pályázat kapott támogatást.

Az egyesületünk által nyújtott támogatás egyfelől szakmai, tehát egy közösségfejlesztő szakember rendszeres szakmai támogatása és egy hétvégi képzés. Ennek célja a kezdeményezők helyi társadalomban betöltött szerepének felismerése és a helyi projekt kivitelezésének megtervezése volt. A központi program a projekt megvalósításához szükséges anyagi bázis előteremtéséhez is hozzájárult. A helyi csoportok ezt az összeget mindenütt kiegészítették önkéntes munkával, önkormányzati támogatással, s néha sikerült a helyi vállalkozókat is adományozásra bírni.

A támogatásra benyújtott projektek egy előzetes szűrőn mentek át, hiszen a benyújtás feltétele a közösségfejlesztővel való együttműködés volt. Ez eredményezte azt a jó arányt, hogy a benyújtott pályázatoknak mintegy 50%-a nyerte el a kuratórium támogatását. Megjegyzendő, hogy az elutasított pályázók is kaptak bizonyos támogatást, mégpedig konzultációs lehetőséget szakértőnkkel. Ennek következtében reményük lehetett arra, hogy később egy megfelelőbb projektjavaslattal álljanak elő.

 

Eredmények/tervek 1999-2022

A Helyi Cselekvés Program annak a két feltételnek az előteremtéséhez járult hozzá, amely a helyi közösségek szerveződésének és elindulásuknak legfőbb gátja volt (s ma még inkább az). A „kikkel?”, „mit” és „hogyan” kérdéseinek megválaszolása szakember bevonása és anyagi támogatás nélkül már akkor is lehetetlennek bizonyult (ez utóbbi leginkább az utazási és bentlakásos költségek miatt). Jó volt benne az is, hogy a képzés témáját nem központilag írta ki egy pályázati felhívás, hanem kifejezetten a saját településen történő, az ottani adottságoknak megfelelő, „általános” közösségfejlesztési folyamat beindítását szorgalmazta és támogatta. Nem tudtak eredményeket ígérni, mert azok éppen az ilyen részvételi-közösségi folyamatok során megszületendő tevékenységi területeken kezdenek majd kialakulni. Az ilyen „szelíd” programok viszont fenntarthatatlanok, illetve általában időszakosak, rendszeres állami/önkormányzati támogatás és bizalom híján.

Bizonyára ma is vannak közösségi képzések, leginkább nyertes projektekben. A közösségi és civil tudatosság az elmúlt évtizedben kifejezetten erősödött, és valamennyien reméljük, hogy ez kedvező fordulatokkal, változásokkal erősíti tovább a közösségi és civil társadalmat.

 

Szerző:

Vercseg Ilona közösségfejlesztő, szerkesztő, a Közösségfejlesztők Egyesülete tiszteletbeli elnöke