Lehet-e igaz képet festeni arról a településről, ahol az egykori munkásőr, a volt határőrlaktanya-parancsnok, az Elepre kitelepítettek rokonai, a padláslesöpréseket elkerülendő az élelmet kutakba rejtő gazdák fiai, az ukrán és orosz katonák elől kazlakba bújtatott lányok leszármazottai szomszédok.

Ma a házak egyetlen utcában sorakoznak.

A térségben egykor központi szerepet betöltő falu (nagyközség) 800-900 fős lakossága mára 180 főre apadt. Itt ért véget a II. világháború Magyarországon 1945. április 12-13-án (a pontos dátumról vita folyik). Megszűnt az egykori vasút (Körmend-Németújvár), határátlépési engedély kellett hazajönni az elszármazottaknak, rokonoknak, dolgozóknak. A téeszesítés hatalmas károkat okozott mind a föld, mind az eszközök, mind a gazdálkodás minősége, mind a (munka)morál tekintetében. A közösségi létezés tekintetében is. „A közös az enyém, az enyém viszont nem közös sohasem, a közösből elvihető bármi, hozni semmit sem kell”. Ennek ellenére a falu még az átkosban is gyakorolta katolikus vallását. Embersége és az élet tisztelete megmaradt a legapróbb növénytől, az állatokon át embertársainkig.  A fegyverek árnyékában élés félelme vagy a bezártság „csak magunk tudjuk megoldani, csak egymásnak vagyunk” hozománya miatt-e, nem tudom… A több mint 140 éves tűzoltó egyesület megőrizte védőhálóját, és a történelem viharait túlélve egyetlen civil szervezetként ma is példaértékűen vigyázza a falut, a közösséget. Teszi a dolgát önzetlenül.

Az ajtókat, kapukat sohasem zárták, mindenkit ellenőriztek, ki-be, be-ki. A lőlapnak használt Mária-szobrot mégis meg kellett menteni. Napjainkban nincs élelmiszerbolt, iskola, óvoda, plébánia. Van közösségi színtér, kocsma ímmel-ámmal nyitva, dohánybolt. Csatorna nincs, közlekedés gyér vagy egyáltalán nincs (hétvége). Autó hordja a postát, krumplit, kenyeret, húst, gázpalackot, fagyit emelt áron. A helybéliek másik lehetősége beautózni Körmendre (9 km) vagy a megyeszékhelyre (30 km). Ausztriába átugrani nem probléma: a lakosság nagy része ott dolgozik, beszélik a nyelvet (amennyire szükséges), elvégzik azt a munkát, amit más a határ túloldalán már nem akar. Házaik takarosak, otthonosak. Anyagi problémáik nincsenek.  Ezzel csupán egy-két idősnél vagy itthon dolgozó nagyobb családnál találkozunk, de ez is elhanyagolható más térségekhez képest. Vágy és tettvágy keveredik: csodáljuk Ausztriát, a rendet, tisztaságot, ugyanakkor kizsákmányolónak tekintjük őket (kihasználható, lenézhető, olcsó munkaerő vagyunk mi). Igyekszünk megteremteni azt a küllemet, ami odaát fogad. Az emberek átjárnak (2004 óta csupán), nem akarnak végleg elköltözni vagy elmenni, inkább hasonlítani szeretnének sógorainkra bizonyos szempontokból. A szó szoros értelmében is sógoraink, Trianon után lett Nagysároslak – Moschendorf, Németújvár – Güssing stb. A határ túloldalán rekedt településeken élnek rokonok. Persze minden történelmi eseményt meg kell(ene) vizsgálni szigorú szemmel…

Az életre adott válasz: igen. A humán erőforrás (nem szeretem ezt a szót, pontosítok: műveltséggel és szaktudással rendelkező, irányítani képes és felelősségteljes, szociálisan érzékeny) fők létszáma fogy. Nincs saját orvos, jegyző, tanító, pap, kocsmáros. Akad bátor, agrármérnök polgármester, akinek irányításával a képviselőtestület (anyagi juttatásáról lemondva, mindannyian civil munkából élve) felújította az egykori határőrlaktanyát pályázati forrásból. Ebben található ma a könyvtár, a közösségi színtér, két vendégszoba, a Pinka-p’ART Galéria, foglalkoztató. Felújította az egykori kultúrházat, amit színház- és moziteremként és nagyrendezvényeinkre használunk (Tűzoltó bál, farsang, Pinkávézó március 14-én, agrárkonferencia, idősek napja, Mikulás-váró). Itt rendel hetente egyszer a doktornő, innen indul s ide érkezik a falubusszal a falugondnok, aki gyermekeket szállít, ebédet hord (szociális étkezés), az időseknek bevásárol, patikába megy. A laktanya a faluszéli búzatáblában bújik meg. Ez nem túl szerencsés, de falun belül nincs leküzdhetetlen távolság.

Azt is bevállalták, hogy alkalmaztak egy szakembert, amire nem volt keret.

2014-ben második otthonom lett egy felújított, wifivel rendelkező épület, amit a lakosság rendezett be (függöny, szőnyeg, bútor stb.) Papíron mindenféle funkciót betöltöttem (tűzoltó, közösségszervező, kulturális szakember stb.), de mindvégig művelődésszervező maradtam. Az utóbbi években gyakorlatilag megpályáztam a saját fizetésemet is. Egyetlen dolgot kértek tőlem: próbáljam meg a falut felrázni, nem szólnak bele, miként teszem. Pénz nincs, de támogatnak ötleteim megvalósításában, pályázatok megírásában.

Első tanúságtétel:

A (pályázati) lehetőségek és a szükségletek nem fedik egymást.
Okát az egyirányú kommunikációban látom, illetve abban, hogy a döntéshozókig a mai napig nem jut el valós helyzetkép. Nyilván ez egyszerre több kérdést vet fel:

1) Kinek kéne feltérképezni a társadalmi és gazdasági helyzetet, kinek kéne azt elemezni, majd megoldási javaslatokat tenni, ki tudná ezt finanszírozni? Mindezt milyen módszerekkel?
A mai kérdőívek, legyenek azok egyetemi dolgozathoz szükségesek vagy valamely programhoz kapcsolódók, nem használhatók semmire, tele vannak nem releváns kérdésekkel, önigazoló maszatolásokkal. Differenciálatlanok. Nem veszik figyelembe sem a célközönséget, sem a térségi specifikációkat. Ráadásul nem kapjuk vissza az ezekből készített anyagokat.

2) A pályázat kiírója az általa (és csakis általa) hasznosnak és jónak ítélt programokat, beruházásokat, humán erőforrást támogatja. Ez adott esetben találkozik a település igényével (pl. falubusz), de sokszor nem (30 éve csatornát szeretnénk, de emlékművet építünk). Degradálódik az eredeti szándék szerinti érték, ami sok esetben a kultúrát tépázza meg a legjobban.

3) A település kötelezően ellátandó feladatára adott normatíva a mi esetünkben sem szakemberre, sem programokra nem elegendő, így forrásokat kell keresni.

Második tanúságtétel:

1) Hipotézis alapú támogatási rendszerek működnek (Déryné Program, aSZakkör, DJP, KSZR).
Nézzünk meg egyet konkrétan!
Szándék: Magyarországon minden településre jusson el színházi előadás. Egyetértünk.
Megvizsgálta-e valaki, valaha a szórványtelepüléseken, hogy járnak-e színházba ma az emberek, s ha igen, hová, mivel, miért? Ha nem, akkor miért nem? Volt-e hagyománya ezeken a településeken az amatőr színjátszásnak, saját csoportok léteztek-e, s ha igen, milyen formában, és milyen viszonyban voltak a professzionális közeggel? Áldoztak-e rá, s ma áldoznának-e rá? Egyáltalán: mit várnak egy színházi előadástól?

2) Szándék: a kínálatba kerülő előadásokkal erősíteni identitást, nemzettudatot stb. Lehet.
Ezeket önmagában a színházi előadások nem teremtik meg (a Teremtés a Jóisten dolga), csupán erősítik azokban, akik otthonról, az iskolából és helyi közösségeikből hozzák magukkal. Az előadások előtt és/vagy utána tartott beszélgetések nyithatnak kaput a fiataloknak, ám nem követjük nyomon, hogy átmennek-e rajta. Meg kéne vizsgálni, milyen módszerrel, szakemberekkel tudunk lendületet adni, és ehhez milyen forrás rendelhető. Ebben az esetben már komplex folyamatról beszélnénk. Hagyományt, értéket nem lehet teremteni. A hagyományt ápolni, őrizni, formálni tartozunk, az érték az emberek véleménye, elfogadása által válik azzá.

3) Kínálat: országos merítés. Nem igazán átlátható, miért pont azok a színházak, miért pont azok az előadások. Sejtéseink vannak.
A településeket megkérdezte-e valaki, hogy milyen típusú előadásokat (tartalom, forma, előadásmód, előadók) néznének szívesen? (Nem feltétlen a polgármestert, hanem ténylegesen az ottlakókat). Lehet, hogy rácsodálkozunk a válaszra, de tudomásul kell venni, sem a társadalmi rétegződés szerinti színházi élet (céhek báljai, előadásai), sem a nemzeti identitást erősítő (vándor) színház, sem a brigádnaplóba ragasztható színházjegyek világa nem létezik. Ilyen-olyan nyomot hagytak. Mint minden másban, ebben is kiüresedés érezhető, sok esetben az idősebb korosztály „én ezt már nem értem” magatartása hasonlít a technikai eszközök működtetésétől való viszolygásra. A színház elvesztette közönségét.

4) Együttműködés. Nem. Együttes működés.
Rubrika alapú önigazolási kényszerpályák. Magát a programot akarja az életre hívója igazolni, nem pedig tartalmának létjogosultságát és produktivitását. Pedig van. És ezért kár. Tapasztalatom szerint (a program indulása óta résztvevője vagyok) a színházak és a települések 10 perc egyeztetés után mindent megvalósítanak (nyilván, ha akarnak). A program adatbázisa (technikai feltételek, darabok) rugalmatlan, és elzár minden kreatív lehetőséget az akadályok leküzdésére. A Beregszászi Színház volt vendégünk a Szent Flórián fesztivál és búcsú napján. A rendszer természetesen elutasította az előadást a bázisban szereplő méretek és technikai feltételek miatt. Telefonon beszéltem a technikussal, s két percen belül megfordult a terem, s egy önkéntes villanyszerelő segítségével minden megoldódott. Az előadásokért hálás volt a látogató, megkérdezte, hol kell fizetni, és mikor lesz legközelebb.

5) Nézőszám: sok vagy kevés? Kinek a dolga a közönségszervezés? Mindenkié! A Déryné konferencián elhangzott, hogy egy-egy helyen több településről kell nézőt hívni. Ebben az esetben szükség lenne a szervezők segítségére is (nem interneten és telefonon, hanem személyesen). Külön elemzést lehet készíteni arról, hogy ebben az esetben milyen erők feszülnek egymásnak (melyik település legyen, meg kell egyezni a darabban, az időpontban, s ugyanúgy problémát okoz a közlekedés, mintha a vármegyeszékhelyi színházba mennénk stb.). A fesztiválon 60 fő teltházat jelentett. A nézők közt volt, aki először látott ilyen előadást, felnőtt s gyermek egyaránt.

6) Minőség és garancia: ki választja ki az előadást? Sokaknál nehézséget okoz a választás. Miért?

A) nincs jártasság a színházi világban, nem ismerik sem a műveket (drámákat), sem az előadásokat, nem tudják megítélni, milyen a jó előadás, nincs hozzáférhető, hiteles kritika, csupán a darabok tartalmának leírása! Lehet az interneten böngészni, de egyrészt ez időigényes, másrészt a sokszor megtalálható kommentek nem relevánsak, egyenesen szubjektív, félrevezető, politikai értékítélettel telített firkák. Sajnos találkoztunk a programban haknival is, ami szintén degradálja az egész ügyet.

B) ha valakinek van is némi jártassága (jómagam is ilyen volnék mint amatőr színjátszó és rendező), nem látja a darabokat. Zsákbamacska, ha ismeretlenül választ. Ahhoz, hogy esetleg megnézhessem, az ország másik feléig kéne utaznom, meg kéne vennem a jegyet, ki kellene fizetnem az útiköltséget. Márpediglen így lenne az igazi. De opció lehet a felvételről való megtekintés, esetleg szakmai jegyek kibocsájtása, közlekedési támogatással.

7) Alkalmazkodás: a település a színházhoz. S a másik irány?
Szintén a konferencián hangzott el, hogy az egyik színház csütörtökön és vasárnap tud tájolni. Ráadásul messze vannak, sokan vannak, sok technikával, és a színészeknek gond a helyszínhez való alkalmazkodás. Hát, ez baj. Ne tájoljon, vagy ha tájolni akar, akkor állítson színpadra könnyen mozgatható, mobil díszletes előadást a közönség szabadidejéhez alkalmazkodó időbeosztással, és cserélje le a színészeit. Van, akinek sikerül (pl. Csavar Színház, Soltis Lajos Színház, Tér 12 Kulturális Egyesület, Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház), hálás köszönet érte!

8) Összetett hatások: Pinkamindszenten szeretik a Déryné Programot (is). Kínálunk (csak korábban látott) profi előadást, amatőr előadást. Helyit és az ország más pontjáról érkezőt. A nézőszám nem a belépőjegyen múlik. Dolgozunk azon, hogy a helyben élő gyermekek is kaphassanak fellépési lehetőséget, tanulunk közösen dalokat, verseket. Összetett programokat igényel ez is. Nehezen birkózunk meg a térségi együttműködéssel.

Jó kapcsolatot ápolunk a vármegyeszékhelyek színházaival (Weöres Sándor Színház, Hevesi Sándor Színház). Felmerült bennem a gondolat, létrehozható-e ezekben a színházakban külön részleg a Déryné Program szellemisége jegyében. A távolság csökkenne, a technikai feltételek pár perc alatt személyesen áttekinthetők lennének, sokkal több alkalom lenne személyes párbeszédre az alkotók, a befogadók és a közönség között. Az előadásokat meg lehetne nézni előre kis befektetéssel. A szórványtelepüléses szerkezet lehetőséget adna egy-egy előadást sokszor játszani, mindenkihez eljuttatni, megérné színpadra állítani. Talán el lehetne jutni addig, hogy éves szinten két-három előadás önmagáért valósuljon meg (ne csak a falunapokat, nemzeti ünnepeket, projekt alapon működő fesztiválokat szolgálja ki finanszírozási előnyeinél fogva), s a közönség ezen kívül színházlátogatóvá váljék a kőszínházakban is (jelenleg valamelyest konkurencia, hiszen akihez házhoz viszik az előadást, már nem indul el…). A struktúra kiépítése átgondolt tervezést és forrást igényel, de lehetőséget teremthet a színházak működésének bővítésére, fiatal színészek és technikusok foglalkoztatására, akik gyakorlatra tennének szert a játékban, ember- (figura) ismeretük gyarapodna. Lehetne kísérletezni is.

9) Lélek és hitvallás: szívügyem a színház. Azon dolgozom, hogy a Déryné Program (a neve és módszertana mindegy) örökké éljen, szeretném, ha egy-egy előadás 100-szor menne, ha beszélgethetnénk róluk, ha…

Harmadik tanúságtétel:

Egyedül sokan. Egyedül felelek a könyvtárért, szálláshelyért, közösségi színtérért, rendezvényekért. Nincs munkatársam, nincs miből. De nem vagyok egyedül.

Rendszeres foglalkozásként gyógytorna, angol klub, nyugdíjasklub, szakkör működik. Táboroztatok (Tavaszköszöntő, Pinkalandor, Pinkavarka) vegyes korosztállyal, működik a Pinka-p’ART Galéria (helyi, amatőr és profi alkotókkal, gyermek alkotópályázattal), nyaranta a Pinka-p’ART Művésztelep (profikkal), éves szinten 10 nagy rendezvényt tartunk – hagyományőrző és nemzeti ünnephez kötődő, illetve civilekkel közös és saját (Agrárkonferencia), működik a könyvtár KSZR programokkal és könyvtármozival, a DJP Pont. Határtalan Hírmondó névvel negyedéves helyi folyóiratot szerkesztek, honlapot működtetünk. Külső rendezvényeknek helyet adunk, kiszolgáljuk (ez bevételt jelent a szálláshoz hasonlóan). Pályázatokat írok (HUNG, NKA, NEA, Magyar Falu, KKETTKK). Megannyi (sokszor felesleges) papírmunka, hiába tűnik kevésnek a látogatólétszám/program, minden egyes elemet ugyanúgy meg kell csinálni. Ez sokszor okoz problémát (határidők betartása) még akkor is, ha segítő kezek vesznek körül. Technikai eszközeinket pályázati forrásból vásároltuk. Helyben készítjük a meghívókat, plakátokat, az újságot, esetenként külső munkát is elvállalunk.

A következőkben szeretnék bemutatni egy helyi (pinkamindszenti) specialitást, egy komplex program-sorozatot, amelynek elemei ezer szállal kötődnek egymáshoz, de különálló egységként is működnek. A finanszírozás pedig nem függ külső forrásoktól. Ha van, bővebb és színesebb, ha nincs, akkor is megtartható. Nyilván sok-sok ötletünk van arra, mitől lehetne még sokkal színesebb és a szereplőket közösségként mozgató projekt.

Szinergia – agrárkaland a Pinka mentén, a 2019-es agrárkonferenciánkon elhangzott, vetítéssel egybekötött előadás kibővített változata

Tartalom

• Egész napos program a gyermekeknek
• Aktív, élmény alapú tanulás (megismerés, feldolgozás, rögzítés)
• A nagyüzemi és a háztáji gazdálkodás megtekintése
• A háztáji állatok megismerése
• Vetélkedők (írás, rajzolás, nótázás a szekéren)
• Mozgás

Sajt- és tejkóstoló (házi termékek népszerűsítése, egészséges életmódra nevelés)

Együttműködés, avagy kinek, miért jó?

A gyermeknek élmény

A tanárnak könnyebb a tananyag elsajátíttatása (élménypedagógia)

A faluban élőkben erősíti a helyi identitást

A gazdálkodó munkaerőt nyerhet a jövőben (akár diáksegítőket, akár dolgozókat)

Az önkormányzatnak újabb érv a lakosok helyben tartására

A közösségi házban pedig igazi közösségi összefogás jön létre

Hogyan kezdődött?

• Szándék – ingyenes
• Beszélgetés és tervezés – egy kávé
• Szakemberek felkérése – önkéntesség
• Jóindulat (az iskola elengedte az osztályt, a kft. a munkatársát, az önkormányzat a szervezőjét, plusz adta az infrastruktúrát)
• A kész programmal már pályázatot lehetett nyerni: NKA – Ismeretterjesztő Kollégium, HUNG
• Magyar Falu Program

Fejlődés

Párhuzamosok:

A településen élők közül jó pár embernek munkát ad az egykori TSZ utódja, a Pinkamenti Agrár Kft.

Vezetője Csiszár István agrármérnök, egyben Pinkamindszent polgármestere szeretett volna szakmai fórumot szervezni. Az elsőt 2015-ben tartottuk egy tucatnyi ember részvételével. Mára országos konferenciává nőtte ki magát, mintegy 70 ember, 11-12 megye és 30-nál is több település részvételével. A Nemzeti Agrárkamara creditpontot ad a részvételért, állandó sajtópartnerünk lett a Magyar Mezőgazdaság (szakmai elismerés).  Az agrárkalandok tapasztalata és a tapasztalható munkaerőhiány hívta életre a középiskolás korosztály beépítését a konferencia hallgatóságába.

Leágazások:

A Pinka-p’ART Művésztelep festőművészei témát találtak a telepen, a településen, a háztájiban és a nagyüzemiben. Így született a „kakasos sorozat”, de a kft. irodájában is két olajfestmény fogadja az arra járót. Gazdasági szereplő és művész találkozási pontja lett Pinkamindszent. Igyekeztünk az alkotásokra vevőt is találni az agrár szakemberekben, ez csak többé-kevésbé sikerült. Támogatót viszont találtunk a szektorban.  Így stabilabb anyagi hátteret tudtunk biztosítani a telep működéséhez. Az önkormányzat biztosítja a szállást, a támogatók az étkezést, általában pályázati forrás az anyagot.

Az agrárkalandon járt gyermekek közül sokan táboraink résztvevői és a gyermek-alkotópályázat nevezői is lettek. Ez utóbbinak – melyen idén 85 fiatal vett részt – zsűrije természetesen a művésztelep festőművészei és az iskolák pedagógusai közül került ki. Az alkotópályázat díjnyertes munkái egy hónapon keresztül a KIRAKAT Galériában láthatók Körmend és a térség üzleteiben.

Kulcs:

A szándék, a segítők személye, a módszer kidolgozása, fenntartás.

A szándék helyi igényre reflektált. Az agrárkaland esetében az oktatásra, az Pinka-menti Agrár Konferencia esetében szakmai kihívásokra (klímahelyzet, állategészségügy, takarmányozás), majd az oktatásra.

Akinek köszönhetők a programok és a fenntarthatóság: a településen élő, Körmenden tanító tanárnő, aki járatos busszal elhozza a gyermekeket, megszervezi a hazautat, tartja a szülőkkel, kollégákkal is a kapcsolatot, szükség esetén bevonja őket a programba. A kft. dolgozói, akik bemutatják a telepet, együttműködnek a tanárnővel a feladatok kitalálásában, segítenek a gyermekek szállításában. A helyi családok, akiknél háztájit lehet nézni, akik jó szívvel kóstoltatnak. Polgármester úr, aki hitt abban, hogy egy ekkora településen lehet konferenciát szervezni, s aki a gyermekeknek is igyekszik minden feltételt biztosítani. A szervező személye, aki a gyermekek egész napos programjának technikai, utazási, étkezési feltételeit biztosítja, igyekszik a módszereket fejleszteni, nyomon követi az eredményeket. A konferencia teljes kommunikációját és a rendezvény lebonyolítását biztosítja. Az előadók, akik sok esetben térítésmentesen is vállalják a feladatot. A helyi asszonyok, akik sütnek-főznek. A művésztelep vezetője, akinek fontos volt a „genius loci”.

Minden program elsősorban az önkormányzat és az agrár kft. támogatásával kelt életre. Később pályázati források bevonásával (elsősorban NKA) lehetőségünk nyílt nagyobb szabású rendezvényt létrehozni. De minden program működik önköltséges alapon is. A gyermekeknél a szülők befizetéséből és osztálypénzből, a konferenciánál elsősorban az agrárszektor támogatásával (értsd: több cég is hajlandó áldozni rá, mivel a legfrissebb tudományos ismereteket közvetítjük), a telep a művészek hozzájárulásával. Az alkotópályázat díjazása 3 iskola, egy önkormányzat és üzletek finanszírozásával történik.

Az igazsághoz: a művelődésszervező elsősorban katalizátor. 2023-ban egy piciny településen minőségi munkát akkor tud végezni, ha nincs egyedül és megbecsülik. Azt a munkát kéne folytatni, amit elkezdtem, de ilyen minőségben és mennyiségben – az önkéntes segítők (közösségi szolgálatosok, diákmunkások, civilek) – ellenére sem lehet hosszú távon. Szeretem a hivatásom, még ha néha Don Quijote-i szélmalomharcnak tűnik is. Ebben a többfunkciós épületben legalább még két embernek kéne dolgozni (egy takarító-gondnok és egy minimum középfokú szakképesítéssel rendelkező szakember) teljes állásban. Mivel a forrásteremtéstől az utolsó pad elpakolásáig mindent egy maroknyi ember végez, sokszor juttatás nélkül, elfogy az energia. Legtöbbször marketingmunkára vagy az igazi, emberek közötti figyelésre nem jut idő. Nagyobb településeken ennyi feladatot csapatok látnak el.

Az anyagi forrásoknak kellene egy bugyor, amiben a felhasználható támogatás helyi igényekre reflektál (szabadon felhasználható keret, amit a település mond meg előzetesen, mire szeretné költeni), az ő fontossági sorrendjüket tartja szem előtt.  Tudomásul kell venni, hogy befektetés nélkül nem lesz jövője az aprófalvaknak (hiába kínálnak „helyi érték” forrást, ha az egykori paplakot kéne hasznosítani, ami egyébként bevételt is jelenthetne, hiába kínálnak „emlékmű-keretet”, ha járda és csatorna kéne. Ha azt kéne megoldani, gyermekeink eljussanak zeneiskolába, színházba, sportolni nehezített közlekedési pályán is. (Azt sem értjük, miért jár , 40 fős dízelautóbusz a térségben 4-5 utassal. A mi térségünkben elektromos kisbuszokkal többször bejárható lenne a 46 település, közvetlen összeköttetés kéne a vármegyeszékhellyel stb.). Szakemberek kellenének a helytörténeti kutatásokhoz, szociometriai felmérésekhez, településtervezéshez. Ezt a szegmenst is össze kellene kapcsolni az egyetemekkel, nem csak a gazdasági szférát. Gazdasági haszna lehetne. Folyamatokban (közép- és hosszú távon) kellene gondolkozni, figyelembe véve a helyi, térségi igényeket aszerint, miként tekintjük őket: lakóhely, otthon, turisztikai helyszín, egy letűnt kor élő múzeuma stb.

 

Jelenleg a jószándék, a kreativitás, a humorérzék és a helyi identitás tartja életben a falut.

Az a közösségi erő, amit megőrzött a „Zendülő Szurdok” ölelésében, mert hisszük:

„Nem attól kell félnünk, hogy kimondjuk az igazságot, még ha ez néha kellemetlen is, hanem attól, hogy ezt szeretet nélkül, szív nélkül tegyük.” (Ferenc pápa, 2023. május 12.)

A fent leírtakban ez vezérelt.

 

Szerző:

Rajner Ágota, dr. Kiss Gyula-díjas művelődésszervező. „Pályámat gyakornokként a Petőfi Csarnokban kezdtem, majd a Rákoscsabai Közösségi Házban dolgoztam Budapesten pályakezdőként. 2001-2011 között a Nagy Gáspár Kulturális Központban dolgoztam Vasváron.  „A szegény művelődésszervező panaszai” megírásakor Pinkamindszenten dolgozom. Körmenden élek. Amatőr színjátszó és rendező vagyok, az „Üss a hasadra!” Színpad vezetője. Éltem a fővárosban, munkám során bepillanthattam város és falu életébe egyaránt. Vallom, hogy a feladat mindig akkora lesz, amit a képzelet rajzol, a kéz elbír és a barátok hozzátesznek.
Mások, más korból, máshonnan más tanúságokat írnának le. A fenti írás szubjektív, elsősorban érzelmi megközelítés, nem elemző munka, még ha nyomokban azt is tartalmaz.”