A PET Kupa a Tiszán – és mára egyre több mellékfolyóján – egy 2013 óta működő folyótakarító akció, verseny.  Ez a folyamat civil összefogásban és egyre komplettebb program keretében valósul meg. A munkálatok időjárástól függetlenül a folyón vagy az ártérben történnek, ami igen nehéz terep, nagy kihívás mindenkinek. A Tisza minden árhulláma újabb adag hulladékot hoz Ukrajnából, részben Romániából, melyeknek nagy része műanyag (ahogy ezt nevezik: PET) palack. Az egyre inkább mozgalommá „terebélyesedő” rendezvény az idők során részlegesen intézményesült: egyesületi keretbe szerveződve mára számos új támogatóval rendelkezik, de a mozgató erő ma is az önkéntesség. Egy kezdeményezésekre, együttműködésekre, összefogásokra épülő igazi közösségi folyamat.

Jórészt a saját tagjaik számára, ennek a mozgalomnak az összefoglalására született egy kis kézikönyv. Ebből idézzük az alábbi utószót, amelyet a szervezők hozzájárulásával tesszük mi is közzé.

Kedves Olvasó!

A PET Kupa Kódex, röviden a PKKDX jóllehet nem egy igazi könyv, mégis szükségesnek láttam utószót adni hozzá, több okból. Ezek közül a legfontosabb, hogy valamelyest enyhüljön az a berzenkedés, ami bármiféle házirendre, szabályzatra elfogja az épeszű embert. Hiszen minek olvasni egy használati utasítást, mikor úgyis tudom, hogy működik a masina? Fogom a hűtőt, beállítom a sarokba, bekapcsolom. A hűtő hűt, a fecni mehet a kukába! És így is van ez egészen addig, amíg nem jön közbe valami. Ha beütött a gond, akkor már jól jönne a számla, a pecsét, a garancia, a használati utasítás, a szerelő száma meg a névjegye.

A PKKDX pont ezzel a céllal íródott. Hogy legyen valami kapaszkodónk akkor, amikor beüt valami baj. Legyen mihez viszonyítási pont nézeteltérés, vita esetén. Hogy ez így lesz-e, az eldől majd idővel. Ami biztos, hogy egy ilyen dokumentum nem jön csak úgy magától. Sok tényező hat az efféle sokoldalas szövegek megszületése ellen. Az első ok, ami eszembe jut, az a feleslegesség. Nem mindenkinek kell írni és nem minden szövegnek kell megszületni. A kódex, vagyis a PKKDX esetében is volt ilyen fenntartásom, kell-e ez? Miért dolgozzak egy ilyen szövegen, mikor annyi más feladat van? Remélem, a következő oldalakon minden kétség eloszlik majd. Mentségemre legyen mondva, munka közben senki sem mondta, hogy ne írjak. Viszont aki csak tudott segített, javított, hozzáírt. Én a magam részéről a javításokat és konstruktív javaslatokat afféle közvetett biztatásnak vettem. Írtam tehát, nagyjából október közepétől január közepéig, közben sokan segítettek javaslataikkal, kommentjeikkel, szerkesztéssel. Így jöhetett létre a hangzatos PET Kupa Kódex, vagyis a PKKDX.

Íratlan szabályok. Félszavak, biccentések, mosolyok. Így indult, és éveken keresztül így is működött a PET Kupa. Pardon, szokás szerint kicsit túloztam, egy kis szabályzat azért nulladik naptól létezett, amit 2013 elején írtam, az első PET Kupa előtt. Ekkor születtek meg a ma is érvényben lévő petkalóz, pethajó, petákolás fogalmak (igaz, a petákolást akkor még kupakolásnak hívtuk). Ha jobban belegondolok, ez az első szabályzat inkább forgatókönyv volt, mint szabályzat (később kicsit át lett pofozva, került bele adatvédelem, felelősségvállalás, de a lényeg nem változott). Nem is kellett ezen a nyúlfarknyi szövegen kívül más, tudtuk a dolgunkat. Palackokat gyűjtöttünk, hajókat gyúrtunk belőlük, tisztítottuk a folyót. Mehetett volna ez még sokáig, de az élet úgy hozta, hogy a pethajózás mellett idővel más dolgok is fontosak lettek. Kicsit méltatlan dolog ez, beismerem, mert hát a pethajózással lettünk mi híresek (idehaza legalábbis). Igazán maradhattunk volna a kaptafánál. Ki tudja, ha ma is csak petkalózok lennénk, talán tudnánk írott szabályok nélkül, simán paraszti ésszel elműködni. A folyami szennyezés elvégre önmagában nem akkora probléma, mint sokan gondolják. Neki kell menni, csinálni kell és kész. “Fejben dől el minden”, mondta egy öreg természetfotós az ezredfordulón. Terepen kell lenni, takarítani. Mi valamiért a folyótakarítás mellett mégis elkezdtünk oktatni, tanítani, kiállítani, kutatni, cikkeket írni, ismeretet terjeszteni. Mentségünkre mondom, nemcsak önmegvalósítás volt és van ebben, hanem az a felismerés is, hogy próbáltunk jóhiszeműen a szennyezés forrására, eredetére hatni.

Jól is ment minden. Az egyesület csillaga felívelt, és egyre többen gondoltuk úgy, hogy egy évtizeden belül van esély látványos eredményekre, és legfeljebb húsz éven belül egy műanyagmentes Tiszára. De aztán ahogy szokott, beütött a baj. Nem a Covid-19 volt, azt a kihívást a PET Kupa elég jól vette. Alapból irodátlan kis egyesületünk home officeban ott folytatta, ahol kezdte, szinte nem is éreztük a változást. Sőt, mintha még előnyünkre is vált volna a digitális csend, a kijárási tilalom. Nagyon jó pályázatokat írtunk (pl. 5 ország 1 folyó), és online képzéseket indítottunk (pl. folyómentő tanfolyam), és szembe menve a többi bedőlő rendezvénnyel és fesztivállal, újra nekivágtunk a Tiszának, Bodrognak. Nem hinném, hogy elbíztuk magunkat, de valahogy volt ebben valami sebezhetetlenség érzés. Mintha a Sztüxbe mártottak volna minket: szemtelenül jól mentek a dolgaink. Nagy EU-s projekteket nyertünk, és tovább fejlődtünk. Szóval a vírussal nem volt nagy baj. Ami utána jött, az volt az igazi gond. Az első igazi pikkelyes szörny, amivel a PET Kupa szembetalálta magát, a háború volt. Ukrajna orosz megtámadása úgy hatott ránk, mint a katonásan felállított dominókra egy pöccintés. Látszólag távoli eseményként kezdődött, de aztán mégis döntött mindent, ami az útjába került. A háborúnak két fontos következménye lett. Az egyik a szennyezés, pontosabban az új lendület, amit a szennyezés vett. Pont akkor, amikor végre sikerült jó partnereket találni a határon túl. Mikor végre sikerült a szennyezés forrásánál mozgósítani, amikor éppen elkezdtük a begyűjtést, a visszagyűjtést – pont ekkor jött ez a háború. Egy ekkora katasztrófa nagyon rossz hír nemcsak az emberiségnek, de a természetnek is. A háború éppen a Folyómentő Teherautó bemutatójának hetén tört ki, és azóta is tart. Ahogy ezeket a sorokat írom, alig néhány órája tudom, hogy Bélát, a film főszereplőjét elvitték katonának. A PET Kupa önkéntesei saját szemükkel látták és látják nap mint nap, hogy térnek vissza a szennyezési hullámok, hogy önti el a megtisztított partokat újra a műanyag, hogy hagyják el a palackok Kiskörét és vágtatnak tovább Szolnok és Szeged felé. A szennyezés szörnyű, de ez csak az érem egyik oldala. A másik oldalon ott vannak az érzések, a lelkiállapotunk, hogyan érezzük magunkat. Hogy vannak a petkalózok? Kösz a kérdést, jól. Bővebben? Most tényleg?

A háború borzalom még akkor is, ha a szomszédban megy. Nem a mi hibánk, mégis mi fizetünk érte. Bárhol éljünk is, a háború egyenlő feszültség, bizonytalanság, menekültek, elvándorlás, áremelkedés, infláció, újabb fegyveres konfliktusok, szélsőségek a közéletben, a politikában, az időjárásban. A legnagyobb cégeket is alapjaiban rázzák meg ezek a dolgok. Hát még egy kicsi nonprofit szervezetet, főleg, ha az magyar! Hogy egyelőre megvagyunk, azt főként a közösség erejének köszönhetjük. Szerintem a PET Kupa lényege a közösség, és azért létezünk ma is, mert a PET Kupánál az irányítás nem egyszemélyes döntéseken múlik, hanem közösségi munkában, co-workingben, konszenzusos alapon valósul meg. Az Admiralitás (így nevezi a szerző a vezetői csapatot – a szerk.), ez a kicsike, de nagyon összetartó csapat tíz éve a common wisdom, a közös tudás segítségével kormányozza a petkalózhajót. Az Admi segítette a PET Kupát abban, hogy megőrizze és öregbítse a petkalózok hírnevét. Az Admi döntései vannak amögött, hogy a petkalózokon kívül lettek folyómentők, hogy lett egy Mümü (Műanyag Műhely), több folyómentő központ, horgonyhely, Folyómentő Teherautó és Tiszta Tisza Team. Az Admi egy különleges, csodálatos valami, ahol kiváltság dolgozni. Egy olyan csoport, ami bátorítja és segíti más csoportok munkáját. Az Admi már évek óta kiadja a gyűlések jegyzőkönyvét egy nagyobb csoportnak, amit Tiszta Tisza Teamnek hívunk. Jók és fontosak ezek a jegyzőkönyvek, de olyan történések nehezen bontakoznak ki belőlük, amelyek hosszabb idő, több hónap vagy évek alatt mennek végbe. Ezek közül egyről szeretnék most részletesebben írni. A PET Kupa admirálisai, ez a maroknyi ember még a háború kitörése előtt elindított egy folyamatot. Az egész félig ösztönösen, félig tudatosan indult 2020-ban. Az első lépés a folyómentő képzés volt, ami később azzal folytatódott, hogy az admirálisok elkezdték megosztani a tudásukat, kiképezni az utánpótlást. Megkezdődött a stafétaátadás. Kívülről nézve ez a folyamat nem igazán látszik nagy jelentőségűnek. Könnyű elsiklani felette, vagy azt gondolni, hogy ez magától értetődik. Hát, nem értetődik magától. Nagy munka, önfeláldozás és sok idő van benne. Szóval szép lassan egyre nagyobb feladatok kerültek a nálunk fiatalabbak vállára. Az Admi is kicsit rugalmasabb lett, kicsit bővült, kicsit kinyílt, kicsit követhetőbb és átláthatóbb lett. Úgy éreztük, jó irányba megyünk, de reformok ide vagy oda, telt az idő, és közben egyre gyűltek a gondok a PET Kupa háza táján.

Könnyű lenne másokra hárítani a felelősséget (nemzetközi helyzet), a legtöbb gondot azért mégiscsak mi magunk okoztuk saját magunknak. Igen, a PET Kupának házon belüli gondjaink voltak és vannak, minden erőfeszítés ellenére. Főleg a PET Kupa veterán önkéntesei vették észre, hogy ami kezdetben működött, később kezdett befuccsolni. Hogy a menedzsment jószándékú ugyan, de ekkora feladatok ellátásához már nem elég jó. Hogy azok a reflexek, amik működtek egy tucat embernél, nem igazán váltak be 100 embernél. Hogy azok a táblázatok, amik jól kezelték az évi pár százezret vagy néhány milliót, megnyekkentek a nagy nemzetközi projektek költségvetésében. Hogy azok a reformok, amik elindultak, nem mennek végbe elég gyorsan. Éreztük, hogy jön a szar, de most nem a folyón, hanem a szervezet életében. Tudtuk, hogy el kell kezdeni beszélni a bajokról és közösen gondolkozni. Meg sem álltunk egészen Dunaföldvárig.

Akik ott voltak azon az eseményen, tudják, hogy elindult egy terápiás folyamat. Talán nem pont idejében, de semmiképpen sem elkésve. Tényfeltárás, problémakezelés, szervezetfejlesztés következett. Dunaföldváron olyan alapokat tettünk le, amikre lehetett építeni. Ezután kicsit szűkebb körben folytatódott ez a munka, mindig az előző találkozók tapasztalataira építve. Először a Tiszta Tisza Team és az Admirality, aztán a szűkebb admiralitás részvételével jött két újabb átvilágítás, csoportdinamika-vizsgálat és ezek eredménye, aztán két nagyon precíz szervezetfejlesztési jelentés. Haladtunk. Igaz, hogy olyasmi sebességgel, mint az Entek Tanácsa, de ne feledjük, közben nem hagytuk el napi dolgainkat, folytak a projektek, tettük a kötelességünket. És a terápia amúgy is fájdalmas, fárasztó, időigényes, nehéz. Ennél gyorsabban nem ment. Ha nem fokozódik a nemzetközi helyzet, szerintem ez a sebesség épp elegendő is lett volna ahhoz, hogy sikerrel járjunk. De sajnos a világ még gyorsabban változott, mint mi.

Aki Dunaföldvár óta nem vett részt a terápiában, joggal gondolhatta, ezeknek annyi, itt nem lesz semmi. Kellettek volna eredmények, de hónapokon át pár színes PDF-be és sok száz Post-it cetlibe volt kódolva, amit mondani és amit tenni akartunk. A sebezhetetlenség érzése, az a buborék, ami eddig körbevett minket, kipukkadt. Először csak pár önkéntes vágta be a durcát. Utána kényszerszabik és betegségek jöttek az admiralitásban. Hónapos leállások egyes projektekben. Tudtuk, hogy milyen nagy a probléma, ezért nem adtuk fel, dolgoztunk tovább. 2023 januárjában előálltunk egy új csoportszerkezettel, 2023 októberében pedig a csoportok egyszerűsítésével és a csoportok együttműködését összehangoló szabályzat ötletével. Ez mind nagyon szép, de nem lehetne mindezt egyszerűbben, gyorsabban, hatékonyabban? Hiszen a probléma nyilvánvaló: a PET Kupa admiralitása túl sok mindent csinál, túl régóta, túl kevés emberrel. A problémát mi is hamar átláttuk, a megoldás viszont már nem volt ilyen egyszerű. Mi a teendő akkor, amikor a szennyezés egyre nő, mikor egyre több a feladat, a pályázat és a kötelezettség? Térjünk vissza a kaptafához, foglalkozzunk mostantól megint csak a folyótisztítással? Egyszerűbb lenne minden. Elhagyni az ismeretterjesztést, bezárni a Műanyag Műhelyt, feladni a citizen science kutatásokat és a Tisztatiszatérkép ötletét, elengedni a webshopot, a Folyómentő termékeket. Fájdalmas lenne, de valószínű ezt kellene tenni akkor, ha nem készültünk volna arra, ami ezután jön. Hogy fel vagyunk-e készülve teljesen, azt még nem tudjuk. Ami viszont biztos, hogy mi, a PET Kupa felelős vezetői évek óta készülünk erre a kihívásra. Három éve rendszeresen dolgozunk azon, hogy bevegyük ezt a kanyart a PET Kupa történetében. Hogy felnőjünk a több száz önkénteshez, a sok nemzetközi programhoz, a nagyobb büdzsékhez. Három éve nemcsak a folyót ápoljuk, védjük és tisztítjuk, de próbáljuk ugyanezt tenni a közösségünkkel is. Mint azt egy tanult petkalóz a legutóbbi folyómentő avatás előtt félig spiccesen megjegyezte, “a Tisza a kanyarban a legszebb”.

Remélem, hogy majd ez a kanyar is megszépül, de most, a kanyar közepén elég sok az örvény, és nem tudni pontosan, mi vár ránk. Az admiralitásban mindenesetre az a konszenzusos gondolat alakult ki, hogy szükség van egy írásos dokumentumra, ami részletesebb, mint egy rendezvény házirendje. Ami lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy megtudja vagy nagy vonalakban megértse, hogy működik a PET Kupa. Ami feketén-fehéren leírja, hogy mit tud nyújtani a közösség az egyénnek és fordítva: az egyén a közösségnek. Ami biztosítja, hogy a szennyezéssel ne ötletszerűen, ad hoc módon, megbántódva vagy másokat megbántva, hanem szervezetten, hatékonyan és jókedvűen foglalkozzunk. És itt kanyarodok vissza az admiralitáshoz és a stafétaátadás témájához. Elnézést, ha az ebből következő a gondolatfüzér kicsit személyesebbre sikerül az ideálisnál, de Béla besorozása, és a sebesség, amivel a dolgok változnak körülöttünk, megvisel. Általában is kevés a folyómentő, de Ukrajnában meg különösen az, és most eggyel kevesebben vagyunk. Szerintem ezért van értelme a stafétaátadásnak. Van, aki kiesik a sorból, van, aki elfárad. Ha van friss, pihent futó, át kell adni a stafétát. Ez nem dezertálás vagy fedélzetelhagyás. Az Admi tagjai azért adnak át feladatokat, hogy a PET Kupa hajója jobban állja a viharokat. És amikor eljön az ideje, előfordulhat, hogy a régiek ismét visszakapják a stafétát. De addig is, ami a jelenlegi helyzetet illeti – sok folyamkilométer, sok ezer órányi meeting van az Admiralitás tagjaiban –, jólesik, ha van kire számítani. És szerencsére a PET Kupa közösségében vannak ilyen emberek. Nekik köszönhető, hogy ma már több admirális jól megérdemelt pihenőjét töltheti, újratöltekezhet, tud tanulni, inspirálódni, vagy esetleg nagyobb odafigyelést igénylő, kreatív munkáknak szentelheti az idejét. Csak találgatni tudom, mennyi munka, milyen érzés lehetett annak idején egy petprofnak, egy önkéntes koordinátornak, egy csapatépítőket összefogó admirálisnak kiadni a kezéből a gyeplőt. Amit én tudok, az az, hogy milyen érzés volt átadni a petkalóz flotta zászlóshajójának a kormányát. Persze hogy egyszerűbb lett volna ragaszkodni a kapitányi hídhoz, ott maradni a kakasülőn, felülről nézni a dolgokat tovább. De nekem a többi admirális példát adott hátralépésből és mások iránti bizalomból.

Mikor éreztem, hogy nekem is itt az idő, követtem őket. 2022 végén a PETii és a PETÉNYI új kapitányokat, új legénységet és leányságot kapott, és 2023 elejétől sátrat vertem a petkalózok között. A PET Kupa közösségben sokan kapitányként ismertek meg, természetesnek vették, hogy ott a kormány a kezemben. Megütköztek rajtam, amikor a parton láttak. Igyekeztem megnyugtatni mindenkit, hogy minden rendben, annak idején is így kezdtem. Petkalózként, pár pillepalackon, a családommal és a kutyánkkal a fedélzeten küzdöttünk a többi csapattal, vetélkedtünk a Kupáért. Nemcsak petkalóz, de PET Kupa hordozó is voltam már, aztán önkéntes, majd folyómentő, csapatkapitány, csoportvezető. Hogy megjártam a teljes szamárlétrát. Biztos vagyok benne, hogy emiatt is érdemeltem ki az admirálisi tisztséget. Hogy soha nem adtam ki olyan feladatot, amit én magam ne csináltam volna meg korábban százszor, ezerszer. Az, hogy elvegyültem a petkalózok között, nem új szerep volt nekem, hanem ellenkezőleg: egy jól ismert, régi köntös. Újra felvettem hát, és elkezdtem figyelni. A PET Kupa se mai gyerek (lassan kamasz), én meg 48 éves vagyok.

Mindig szabadúszó voltam, voltam sokat beosztott, dolgoztam másoknak, és voltam főnök is eleget. Szakmai karrierem nagy részében természettudományos filmeket készítettem, ezek egyikéből nőtt ki a PET Kupa. 1996-ban a hozzám legközelebb álló emberekkel alapítottam meg azt a társadalmi szervezetet, amit ma PET Kupa Egyesületnek hívnak. Több évtizeden át voltam filmes, és ebben a munkában mindig nagyon fontos volt a megfigyelés. De nemcsak az állatokat és növényeket figyeltem meg. Az embereket is. Az Antarktisztól Amazóniáig sok expedíción, filmforgatáson vettem részt. Láttam jó példákat, de sok rosszat is. Szemtanúja voltam, hogy ugranak okos, művelt és intelligens szakemberek fura okokból egymás torkának. Első sorból néztem, hogy veszi el a kompetíció[1], a versengés a teret és lehetőséget a kooperációtól, az együttműködéstől. Láttam összeomlani tehetségeket, összedőlni ígéretes alkotóműhelyeket, semmivé foszlani szuper csapatokat. Ahol ez történt, ott mindig az egó aratott győzelmet a közösség felett. De mikor a füst eloszlott, nem voltak győztesek. A PET Kupa egyik alapítója vagyok, és kezdettől fogva azon voltam, hogy a PET Kupa ne jusson ugyanerre a sorsra.

2023-ban egy régi álmunk valósult meg. A PET Kupa új folyókat, új generációkat hódított meg, a tiszai-, tiszatavi és bodrogi futamok mellett nyitottunk a Maros (I. Marosi PK) és a fiatalok felé (IPK). Sokkal többet dolgoztunk, mint eddig bármikor. Az álomnak az a része, hogy az új rendezvények nem terhelik még tovább az amúgy is megfáradt Admit, nem sikerült. Majd megmakkantunk. Aki engem kérdez, szerintem azért, mert nem bíztunk eléggé magunkban és másokban. De erről ennyi elég is. Ami a PKKDX szempontjából fontos, hogy ez az öt rendezvény, amit félig meddig inkognitóban végigjártam, tovább öregbítette a hírnevünket, és ami talán még fontosabb: teli volt tanulsággal. Ha az ember munkája az, hogy problémákra vadászik, sátrazzon be nyugodtan a kalózok közé, evezzen tőlük hallótávolságra, és lesz munkája bőven. Ezeket a tapasztalatokat persze nem tartottam meg magamnak, beszélgettem róluk az adott események főszervezőivel, de hamar kiderült, hogy ez csepp a tengerben. Hiába írok össze mindent egy füzetben, hiába beszélem meg azt egy emberrel. Ha a tanulságok csak kettőnk között maradnak, többnyire az egész ugyanannyit ér, mint a szervezetfejlesztéseken készült PDF-ek és színes filcekkel összeírkált Post-it-cetlik. Fontosak, de a külvilág számára nem láthatók, nehezen értelmezhetőek. Hozzáláttam tehát, hogy a sok év tanulságait papírra vessem. A petkalóz etikettel kezdtem (PKKDX, II. fejezet – a szerk.), mert 2013-ban ehhez írtam először szabályzatot. Mikor kiderült, milyen hosszú lett ez az egyetlen fejezet, megijedtem, mert azóta a PET Kupa sokat fejlődött, és ma már nemcsak petkalózaink vannak, de önkénteseink, folyómentőink, fizetett alkalmazottaink – ez pedig azt jelentette, hogy további fejezeteket kell írni. De akkor milyen hosszú lesz az egész kódex? El fogja ezt egyáltalán valaki olvasni? Megkönnyebbülést jelentett, amikor rájöttem, hogy egyik fejezet a másikra épül. A petkalóz, ha már tudja, hogy működik a PET Kupa, hamarabb belejön az önkéntességbe. A sokat tapasztalt önkéntes pedig könnyen lehet folyómentő vagy a PET Kupa megbízottja. Ahogy ezek a fázisok egymásra épülnek, úgy következik a PKKDX egyik fejezete a másikból. A másik kapaszkodót írás közben az jelentette, hogy ezt a kódexet csak a csoportvezetőknek és admirálisoknak kell végigolvasni. A többieknek elegendő, ha a rájuk vonatkozó részt, fejezetet ismerik.

Ezen felbátorodva folytattam az írást. Persze voltak mélypontok, de mindig kisegített az, hogy vannak, akik kíváncsiak a szövegre, és sokat javítottak rajta. A másik, ami erőt adott, az a rendkívüli munka volt, amit a PET Kupa közössége 2023-ban elvégzett. Az öt rendezvény csak a jéghegy csúcsa volt. A folyótisztítási akciók közben volt sok kiállítás, konferencia, MÜMÜ turné, újonnan megírt és elnyert pályázatok. Hatalmasat fejlődött az Olaszliszkai Bodrogi Folyómentő Központ, a Kiskörei Folyómentő Központ, a Nagykörűi Horgonyhely. Hosszú előkészítés után az egyesület végre hivatalosan is felvette a PET Kupa nevet. A székhelyünk is megváltozott, 2023 szeptemberétől a Tisza fővárosában, Szolnokon van a központunk. Új levelező rendszerünk lett, fejlődött a stúdiónk, kialakult a Folyómentő brand, elkészült egy webshop, 4 új tankönyvet jelentettünk meg 5 nyelven, új pénzügyi vezetésünk lett, új alapokra helyezkedett a Tiszta Tisza Térkép, elindult a tisztatisza.eu. Ezek adtak erőt a szöveg tovább írásához, és ezek adnak erőt most is, amikor munkatársaimmal az utolsó fejezeteken dolgozunk. Óriási eredménynek gondolom, hogy nem hagytuk pihenni, beporosodni a szervezetfejlesztési workshopok tanulságait. Nagyon örülök a 2023 januári és októberi kreatív tanácskozásoknak, és annak, hogy mindenki elkötelezett a folytatás mellett. Mint a bevezetésből kiderült, a PKKDX első öt fejezete van 2024 januárjában érvényben, és remélem, hogy az utolsó néhány fejezet is hamarosan végső formát kap. Biztos vagyok benne, hogy a kódexnek sok hibája van, de abban még biztosabb, hogy ez már egy életképes, alkalmazható szellemi termék. Egy olyan szöveg, ami segíteni fog tiszta viszonyokat teremteni a Tisza megtisztításához.

Molnár Attila Dávid, egyesületi elnök, PET Kupa

2024. január

 

Szerző:

Molnár Attila Dávid, a PET Kupa Egyesület elnöke, a Pet Kupa ötletgazdája, a Természetfilm.hu társalapítója

 

Végjegyzetek:

[1] Kompetíció, magyarul versengés alatt a más szervezet számára is fontos környezeti tényező (táplálékforrás, víz, fény) elvonását, illetve hasznosítását értjük akkor is, ha ez felismerhető agresszivitás nélkül történik. (ld. wikipedia.org – a szerk.)