A közösségiség megértéshez számomra idő kellett. Sőt, talán túlzás is azt állítanom, hogy megértettem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy elkezdtem megoldásként értelmezni a társadalmi problémák kapcsán. Elidegenedés, magányosodás, kirekesztettség – mind a mai társadalom szülte népbetegségek, melyekkel több milliárd ember küzd. Amennyiben a depressziót a világ egyik fő betegségeként határozzuk meg, méltán mellette emlegethetjük az elmagányosodást is, a kirekesztettségről nem is beszélve. Megérteni a közösségiséget tehát csak a magam korlátai mentén tudom, amihez jócskán hozzájárul a magyar társadalom eddigi története, hagyománya, és az én személyes történetem is. Mégis, jelentőségének felismerését már bátran fel merem vállalni. A tiszta, ideológiamentes közösségiség számomra a teljes emberi létforma egyik megnyilvánulása.

Mielőtt azonban arról mesélnék,miként jutottam el a közösségiség mint gyógyír koncepciómhoz, megosztom pár momentumát annak, hogyan ismertem meg a Közösségfejlesztők Egyesületét. Sokkal valósághűbb a szülinapos érdemeként bemutatni mindezt, hiszen harminc év lenyomata tükröződik az én személyes megérkezésemben is.

A közösségfejlesztés lényegét, még inkább jelentőségét az egyetem alatt, utólag belátom, nem igazán értettem. Nem is csoda, hiszen egészen a végéig vártam, hogy egy valódi közösségfejlesztési gyakorlatba belekóstoljak. A közösségi munkához tehát a Közösségi és civil tanulmányok mesterképzés utolsó szemeszterében kerültem közelebb, mikor is némi nyomasztásra eldöntöttem, hogy a Közösségfejlesztők Egyesületénél végzem szakmai gyakorlatomat. A történet szépsége, hogy akkoriban ez nem volt a terveim között. Így a nyomasztást, ezen a ponton, utólag is megköszönném. Olyannyira nem terveztem, hogy bár lehetőségem adódhatott volna a képzés korábbi szakaszaiban is, egészen addig egyetlen közösségfejlesztői terepgyakorlaton sem vettem részt. Egyszerűen nem éreztem a kapcsolatot. Úgy gondoltam, ez nem az én műfajom. Mai távlatból persze ez egészen vicces színezetet ad a történetnek.

Miért választottam mégis ezt a mesterképzést? Akkoriban csak a civilség vonzott. Gyógypedagógus hallgatóként a Down Alapítvány foglalkoztatójában önkénteskedtem, és éreztem, hogy ha végzek, a civil szférában szeretnék elhelyezkedni. Ekkorra már eléggé kiábrándultam a speciális iskolák, az inkluzív oktatás nyújtotta lehetőségekből, korlátokból, így leginkább a civil példák ösztönöztek. No, de elérkezett a mesterképzés gyakorlati ideje, ahol is olyan nagyravágyó terveim voltak, hogy a Down Alapítvány egyik lakóotthonában végzek majd közösségi munkát. Igen ám, azonban ott ehhez se kísérő tanárom, se gyakorlati tapasztalatom nem akadt, így kénytelen voltam, egy csekély tanári ráhatással belátni, hogy érdemes lenne megismernem egy közösségfejlesztői folyamatot ahhoz, hogy alkalmazni tudjam a jövőben, lakóotthoni közegben. Így jutottam el a Pongrác lakótelepre, első közösségfejlesztői gyakorlatom helyszínére. Mélyvíz volt a javából. Nem is maga a gyakorlat, hanem az azt követő folytatás… A gyakorlatból ugyanis munka lett, a munkából több hónapos izlandi ösztöndíj, hazaérve az ösztöndíjhoz kapcsolódó munkaterv megvalósítása, abból pedig teljes jogú tagság a Közösségfejlesztők Egyesületénél. Azóta szerencsére összeért a gyógypedagógia és a közösségfejlesztés metszete: a közösségi alapú szociális szolgáltatások vonatkozásában, de ehhez kellett még néhány csavar a történetben.

Viszonyom az Egyesülethez tehát korántsem nevezhető magától értetődőnek. Nem mondanám puszta munkahelynek, mert nem az. Nevezhetném családnak, de nyilván ekkor sokan azt gondolnátok, túl sokat jártam pszichoterápiára. Amiben lehet akár igazság is. De talán e kettő között van a megoldás: a KÖFE számomra egy családi vállalkozás. Első pillanatra érezni, bármely rendezvényünkre is látogat az ember, hogy itt nagyon egyben van a csapat. Aminek nyilván van előnye és hátránya is. Minthogy minden családi vállalkozásnak is megvannak a maga szépségei, és apró bosszúságai is.  Ami mégis hihetetlen nagy előnye, az a generációkon átívelő erős szolidáris kapcsolat. A KÖFE ezáltal egy olyan támogató közeget nyújt, mely egyfajta biztonságérzést kölcsönöz a még esetlen, szárnypróbálgató ifjaknak is. Ilyen ez a többgenerációs műfaj.

De hogyan jut el az ember egy egyszerű szakmai gyakorlatból oda, hogy már családtagnak érzi magát? Ez a fordulat nálam viszonylag hamar bekövetkezett, mikor is egy Közösség konferencián megjegyezték, hogy mennyire hasonlítok az anyukámra. Ezt én is, és az „anyukám” is nagy csodálkozással fogadta, hiszen ezen az eseményen ismertük meg egymást. Hasonlóság ide-vagy oda, hamar beláttuk, hogy bár valódi rokoni szál nem, de bizony rengeteg kapcsolat van köztünk. Így kezdett összefonódni nálam a szakmai munka a családi vonatkozásokkal. Hogy a KÖFE mindenkinek effajta dinamikákat ébreszt-e a lelkében, persze nem tudom, ám ha közelebbről megismeri valaki ezt a szervezetet, hamar felismerheti, hogy nagyon erős szolidaritás mozgatja a tagjait. Ez a fajta szolidaritás ágyazott meg annak, hogy szakmailag is egy biztonságos közegben tudtam fejlődni, megkapva azt a támogatást, amely kirajzolta az utamat. Ahhoz pedig, hogy ez ki tudjon alakulni, szükség volt mindarra a szabadságra, amelyet az Egyesület légköre a fejlődéshez biztosít. A képessé tétel nem csupán a közösségfejlesztésben alkalmazott furán magyarosított szakkifejezés, de az Egyesület működésére is alapvetően igaz: azáltal, hogy a kreatív alkotóenergia teljesen szabadon tud áramolni, megteremti a teret a szakmai fejlődésre. Így nekem is esélyt adott arra, hogy végül felnőjek a kezdeti, nagyravágyó célomhoz, s évek után munkámban valóban összeérjen a közösségi munka és a gyógypedagógia gyakorlata.

A közösségi alapú szociális szolgáltatások szervezet által azonosított működésmódja ugyanis egy nagyon fontos szociálpolitikai szükségletet pótol(na), amelynek hazai elfogadtatása nem éppen egyszerű feladat. Még szerencse, hogy az Egyesület mindig is magán hordozott egyfajta újító szerepet, így nem hagyomány nélküliek az e területen vívott csaták sem. Ez a fajta szakmai küzdelem ugyanakkor mindig a méltóság jegyében zajlik. Jelen esetben célja nem más, minthogy a fogyatékossággal élő emberek is méltó lakhatási körülmények között éljenek. A közösségfejlesztés, közösségi munka épp ahhoz járul hozzá, amit a több évtizedes állami szociálpolitika szépen lassan elsorvasztott: a helyi közösségek mint természetes támogatói közegek megerősítéséhez. Persze túlzó lenne mindezt a jóléti állam rovására írni, természetesen nem is erről van szó. Ezek a folyamatok együtt zajlottak, sok összetevős egyenletként, az individualizmus egyfajta mellérendeléseként. A közösségi szintű felelősségvállalás, illetve a közösségiségben rejlő rejtett erőforrások kiaknázásnak hagyománya ugyanis nagyon elsorvadt, s ennek újjáélesztése a célja a közösségi alapú szolgáltatások kialakításának is. Mondhatnám, hogy a jövőképem része mindez, aminek eredményességéről majd a következő harminc év ünneplésekor számolok be, jó szerencsével, várhatóan akkor már nagymamai minőségemben…