A Máltai Szimfónia program

2022/4

Mit üzen a rádió?

A Máltai Szimfónia a Máltai Szeretetszolgálat szociális programja, amely a zenét eszközként használja annak érdekében, hogy a hátrányos helyzetű, iskolai problémákkal küzdő gyermekek társadalmi beilleszkedését segítse.

Mikor és miért vágtak bele ebbe az esélyteremtő, felzárkózást segítő programba, mit ad a program a résztvevő gyerekeknek, miért gondolták, hogy a zene a legjobb eszköz a nehéz körülmények között élő gyerekek felzárkóztatásához – ezekről is beszélgetett Péterfi Ferenc Báder Ernővel, a Máltai Szimfónia Program művészeti vezetőjével a Civil Rádió Reggeli című műsorában.[1]

Báder Ernő

Péterfi Ferenc (PF): Bécsben léptek színpadra a Máltai Szimfónia Program növendékei körülbelül egy héttel ezelőtt, és közel egy órás előadásuk volt. Erről kérdezzük Báder Ernőt, a Máltai Szimfónia Program művészeti vezetőjét.
Mi volt a koncert repertoárja, hogyan sikerült – egy pár szót erről szóljon, aztán egy kicsit majd a programról szeretném faggatni.
Báder Ernő (BE): Hát a repertoár gyakorlatilag úgy került összerakásra, hogy a Danubia Zenekarral a Zeneakadémián ebben az évben háromszor is színpadra léphettünk, és ezekből a számokból lett összerakva. Általában úgy választjuk meg a számokat, hogy amit a gyerekeink szeretettel és nagyon nagy büszkeséggel szoktak játszani, azokat egy picit mi áthangszereljük, és gyakorlatilag ezekből tevődött össze a műsorunk. De mivel egy szocializációs, integrációs programról beszélünk, kértem a gyerekektől, hogy tanuljanak meg klasszikus darabokat, vagy éppenséggel játszanak egy tangót. Volt benne népdal is, a Tavaszi szél, A csitári hegyek alatt és különböző magyar, roma és román cigány népdalok is.

PF: Milyen volt a fogadtatás?

BE: Nagyon nagy szeretettel fogadtak minket, és mi is nagyon nagy örömmel mentünk, jókedvvel telt az egész utazás. Számomra nagyon nagy öröm és boldogság volt az egész utazás úgy kompletten, és nem csak a koncert, hanem maga az utazás is a gyerekekkel – öröm velük együtt lenni.

PF: A Civil Rádióban a máltaiak felzárkóztatási programjairól sokszor beszéltünk már, nagyon erősen a mi alapértékeinkhez kapcsolódik, amiket tapasztalunk. És, hogy a zene területén egy ilyen művészeti csoportot, művészeti programot is működtetnek, ez különösen érdekes számunkra. Nézem azt a listát, ahol fölsorolják azokat a településeket, ahonnan a gyerekek jöttek. Tarnabod, Tarnazsadány, Monor, Göncruszka, Nagycserkesz, Pocsaj, Tiszabura, tehát az országnak a leginkább hátrányos helyzetű térségeiből, és azt hiszem, hogy itt vannak a felzárkóztatási programjaik. Hogy épül föl, vagy mi ennek a művészeti programnak az esszenciája?

BE: Mint mondtam, ez egy szocializációs, integrációs program elsősorban, és 10 év alatt eljutottunk oda, hogy ez most már valamilyen szinten tehetséggondozás is. Az én diákjaim között vannak olyanok, akik már a Bartók Béla Konzervatóriumba járnak, és itt kezdtek, a Szimfónia Programban, zeneiskolákba járnak. Mindegyikük szakmát szerzett, gimnáziumba járt.
A mi szakmai részünk úgy néz ki, hogy bemegyünk a gyerekekhez, akkor toborzást, hangszerbemutatót tartunk, és a gyerekek kiválasztják a hangszereket. Aztán elkezdünk velük foglalkozni. Mi színekkel és számokkal dolgozunk.  A zeneelméletet próbáljuk picit más irányba elvinni. Akit jobban érdekel a zene, a későbbiekben tanul majd zeneelméletet. Mi csak a számokkal, színekkel kezdünk el játszani, elneveztük a húrokat is színekkel. Be vannak vonalazva a hangszerek, és tudják azt, hogy melyik ujjukat hová kell rakni. Így nagyon-nagyon hamar élményszerűvé válik a tanulás, zenélés. Magát az élményt még jobban kiteljesíti, hogy zenekarba juthatnak. A Máltai Szimfónia Program mottója is arra utal, hogy a zenekart mint szocializációs eszközt használjuk. De ezt még megelőzi az, hogy a tanárnak bensőséges kapcsolatba kell kerülnie a gyerekkel a zenei órán és a zenén, a hangszeren keresztül.  Nagyon közel kerülünk a gyerekekhez, és aztán integrálódnak egy zenekarba. A zenekar adja azt, hogy nyitottabbak lehetnek a gyerekek, mert más világot, más utakat mutatunk nekik. Teljesen mindegy, hogy a gyerekekben rejlő tehetség milyen területű. Sokkal-sokkal felszabadultabban ki tud belőlük jönni, mert nyitottabbak lesznek az emberek felé és a világ felé.

PF: Ha jól értem, itt a zene kapcsán nem feltétlenül művészeket akarnak nevelni, bár nagyon nagy örömet jelent, hogyha ez sikerül, hanem hogy a zenét eszközként használják a kibontásra.

BE: Így van, tökéletesen így van.

A Máltai Szimfónia a bécsi Wiener Konzerthausban

PF: A települések, ahonnan a gyerekek jönnek – Göncruszka, Észak-Zemplénben van valahol, Nyírmihálydi, mondjuk talán nem olyan távol, Tarnabod, Tarnazsadány – egymástól távol vannak. Hogy sikerül találkozni, hogy tudnak együtt lenni, vagy mindenütt helyi programok zajlanak?

BE: Minden településen helyi program van, most 54 helyszínen vagyunk ötvenöt tanárral, hetente 6-700 gyereket érünk el. Hatalmas a távolság közöttünk, de mégis egy nyelvet beszélünk, mert gyakorlatilag ugyanaz a szakmai módszertanunk, és ugyanaz az anyag is, amit tanulnak a gyerekek. A találkozásokra jönnek Pécsről, Heves megyéből, Nyírségből, Borsodból. Összeülnek a gyerekek, és megszületik valami csoda, merthogy mindenki nagyon messziről jön, nagyon nagy távolságból, és mégis közös nyelvet beszélünk. És amikor megszólal együtt a zenekar, már az is nagyon-nagyon közel hozza a gyerekeket egymáshoz. Beülnek a zenekarba, bármennyire távoliak és ismeretlenek egymásnak, ugyanazt a zenét játsszák, ugyanabban az örömben van részük, és ugyanúgy tudják egymást segíteni a zenén keresztül, a zene adja nekik ezt a pluszt.

PF: Éppen kérdeztem volna, hogy mit ad a résztvevőknek ez a program, de most akkor ezt nagyon érzékletesen elmondta.
Jól értem, hogy egy-egy településen zajlik a program helyi eleme, és ebből kiválasztódnak gyerekek, akik aztán a zenekari programba kapcsolódnak?

BE: Ez úgy működik, hogy minden településen harmadik osztálytól nyolcadik osztályos korig foglalkozunk gyerekekkel. Az osztályokban építünk zenekarokat, emellett van egy országos nagyzenekarunk, és most fogunk majd egy országos kis zenekart is összeállítani. A nagyzenekarban jobbára ötödikes, hatodikos, hetedik osztályos gyerekek vannak és azok a gyerekek, akik már elballagtak tőlünk, de még itt vannak nálunk, és már tanársegédként visszajárnak. Elindult egy ilyen körforgás is. A nagyobb gyerekek visszajárnak, és ők is a zenekarban vannak. A kis zenekar, ami most épül, inkább a harmadik-negyedik osztályos gyerekekből fog összeállni.

PF: Tehát akkor a zenei nevelés első lépcsőfokai inkább ilyen hétköznapi dolgok. Amikor zenekarban játszanak helyben, az még egy középszint, de amikor a nagyzenekar összejön, amikor tényleg sokfelől jönnek, az az igazi ünnep?

BE: Így van. Az az igazi kiteljesedés. Hála a jóistennek, tényleg eljutottunk oda tíz év alatt, hogy művészeti szintről tudunk beszélni. És pont ezt a kiteljesedést testesíti meg az országos nagyzenekar. Minden egyes település, minden gyerek azon dolgozik folyamatosan, hogy ebbe a nagyzenekarba bejuthasson.

PF: És a szülők, a gyerekeknek a környezete mit szól ehhez a dologhoz?

BE: Nagyon támogatják. Az elején azért picit nehezebben ment, nagyon nehezen tudtunk bejutni a szülőkhöz, hogy megértessük és elfogadtassuk velük, de hát a zenére nagyon nyitottak ezek az emberek. És a program eljutott most már oda, hogy ha hangszerbemutatóra megyünk, akkor már az óvodások is azzal várnak, hogy én már tudom, hogy hegedűs szeretnék lenni, én gitáros, én cimbalmos.
PF: Tehát az első érintés az az óvodai hangszerbemutató, vagy ez a nagyon korai hangszerbemutató, amikor először egymással találkoznak Önökkel?

BE: Ez úgy működik nálunk, hogy például most országos szinten lesz karácsonyi koncert, oda meg vannak hívva az óvodások és az első-második osztályos gyerekek is. Ők is fellépők, adnak egy kis műsort a szimfóniás gyerekek mellett. A végén pedig van egy közös produkció, hogy már akkor megízleljék a Szimfónia Programnak a sikerélményét, és hogy milyen színpadon állni, milyen a zenekari légkör, amikor bent vagyunk egy zenekarban. Sokkal könnyebb a helyzetünk így, mert már óvodás kortól, kiscsoportos kortól megalapozzuk a Szimfónia Programnak a jelenlétét.

PF: Nagyon izgalmas lehet az, hogy az együttműködésnek egy más dimenziója jelenik meg. Nyilván a hétköznapi életükben hol rivalizálás, hol együttműködés van, de ez egy egészen új szint.
Amikor visszatérnek a saját környezetükbe, hogy fogadják őket? Nincs-e irigység, vagy éppen felhajtóerőt jelent az, hogy valaki eljutott a zenekarba? Hogy zajlik ez a dolog, mik a tapasztalataik?

BE: Hatalmas felhajtóerőt jelent igazából, mert még többet gyakorolnak. A gyerekek büszkék azokra a társaikra, akik eljutottak oda, és valamilyen szinten idézőjelben azért a versenyszellem is kialakul közöttük. Vannak olyan gyerekek, akik nem is szimfóniások, de jelentkezni szeretnének, merthogy motiváló erő számukra, hogy utazunk és egy közösség vagyunk. Inkább azt mondanám a mostani nagyzenekarra, hogy az egy család. Nem egy csapat, nem egy zenekar, hanem egy család.

PF: Csak romák vannak a csoportban, vagy más hátrányos helyzetű gyerekek is bekerülnek?

BE: Más gyerekek is vannak. Göncruszkáról a Református Szeretetszolgálattól vannak gyerekek, köztük egyetlenegy roma gyerek sincsen. És pont ezért mondhatom, hogy ez egy család így együtt, merthogy a gyerekek a zenén keresztül megnyílnak egymásnak, nyitottak egymás felé, barátkoznak, közös éneklés megy a buszon. Közel kerülnek egymáshoz. Én úgy gondolom, hogy majd a jövőben, az életük során végig fogja kísérni mindegyik gyereket, hogy nem kell a rosszindulat senki iránt, mert hogyha tényleg nyitott vagy a másik iránt, akkor ő is az lesz irántad. Számomra az egyik legnagyobb siker ez volt ebben a bécsi utazásban.

PF: Nagyon jó hallgatni Önt. Közösségi munkával foglalkozva az a tapasztalatom, hogy nagyon fontos a különböző közösségeknek, és pláne, akik valamilyen módon hátrányos helyzetűek, vagy a társadalom perifériája közelében vannak, hogy megtapasztalják a saját erősségüket, hogy képesek valamire. Úgy hallom ki ebből a programból, amit mond, hogy ez a program ezt a lehetőséget nagyban megteremti.
Kitartással vagy összetartással, fegyelemmel kapcsolatosan vannak-e tapasztalataik, küzdelmet jelent, vagy könnyedén mennek ezek a dolgok?

BE: Itt is visszatérnék arra, hogy tíz évvel ezelőtt nagyon nehezen ment, nehezen tudtunk elindulni. De hát azóta eltelt tíz év, több generáció nőtt fel, és az egymást követő generációk mind-mind továbbfejlődtek a másikból.
A buszon megdicsérte a gyerekeket a buszsofőr – de ez most már körülbelül két éve így működik –, hogy ő még ilyen csoportot nem vitt, akik végig énekeltek, jól viselkedtek, nem szemeteltek. A gyerekek nagyon jól tudnak viselkedni, nagyon jól kezelnek mindent. Volt olyan szálloda, ahol a szállodatulajdonos odajött hozzám azzal, hogy gratulálni szeretne a gyerekekhez. Voltak már nála gyerekek, gyerekcsoportok, de hogy ennyire jó viselkedni, intelligensnek lenni, segítőkésznek lenni!  A gyerekek beálltak a pincéreknek segíteni, semmi hangosság, semmi rosszalkodás, futkosás. Volt olyan, hogy Nagy Kálmán programvezető barátommal, bent ültünk az étteremben, csak mi ketten voltunk, akik tíz évvel ezelőtt is már ott voltak, és csak néztünk szét az étteremben, hogy ez számunkra hihetetlen. Tíz évvel ezelőtt mi ezt álmodni sem mertük volna.

PF: Vannak-e olyanok a korábbi zenekari tagok közül, akik a zenész pályát választották, tehát akiknek hivatása lett ez?

BE: Igen, például a Burai Lajoska, az én növendékem. A múltkor volt egy motivációs nyílt napunk, és akkor bemutattam őt, hogy a Lajoska volt a növendékem ezelőtt nyolc vagy kilenc évvel.  Hát a Lajoska, az én pici Lajoskám, már most két fejjel magasabb, mint én, és a Bartók Béla Konzervatóriumba jár, harmadéves hallgató, és főiskolai tervei vannak. Ő a zenei pályát választotta. Van a Botos Márton, ő a Farkas Ferenc Zeneiskolába jár most, ő is a konzervatóriumba fog felvételizni a jövő évben. Emellett egyébként angoltanárnak és újságírónak tanul. A Snétberger táborban most is van három vagy négy gyerekünk, úgyhogy nagyon sokan a zenei pályát választják. Én úgy gondolom, hogy a Szimfónia Program ahhoz is hozzátett nagyon-nagyon erőteljesen,  hogy nekem vannak olyan gyerekeim, tényleg gyerekeim, tizenkilenc éves nagy csajok már, akik szakmát szereztek, különböző szállodákban dolgoznak, külföldre, hajóra mennek.

PF: Igen, itt nem is az extrém teljesítmények a legfontosabbak, hanem hogy a hétköznapi életben jól megtalálják a saját helyüket. Ez a legnagyobb szó szerintem, ezen kívül már szinte csak egy kis hab a tortán, hogy még nagyon jó szakmai karrierjük is lesz. Nagyon szépen köszönöm! Az elmúlt percekben Báder Ernőt, a Máltai Szimfónia Program művészeti vezetőjét hallottuk – jó volt hallgatni, és kitartást kívánunk Önöknek, gratulálunk!

Végjegyzet:

[1] Az alábbi szöveg egy rádiós beszélgetés leirata, sok helyen az élő beszéd spontaneitását és áramlását követi – ezért nyelvileg esetenként kicsit pongyolább.

Szerző:

Péterfi Ferenc eredetileg Újpalotán népművelő, majd közösségfejlesztő. Később az NMI és jogelődjeinek a Közösségfejlesztői Osztályán dolgozott, majd az osztály vezetője lett.
Falusi és városi terepmunkákban vett részt, egyetemi, szakmai és civil képzések oktatója, konferenciák szervezője. A Parola folyóirat alapító főszerkesztője, évekig a Közösségfejlesztők Egyesületének titkára, majd elnöke volt.