A közösségszervezésben elért sikerek

2021/4

25+1 éves a Civil Kollégium Alapítvány

Ebben a beszélgetésben[1] a közösségszervezésben elért sikerekről beszélget Csordás Anett (Lépjünk, hogy léphessenek! Egyesület), Homoki Andrea (Eleven Gyál), Csepregi Dorottya (A Város Mindenkié) és Jakab Krisztina (Eleven Gyál). A beszélgetést Balogh Fruzsina vezeti.

Balogh Fruzsina így kezdi a beszélgetést: sikerek a közösségszervezésben. Szerintem sok mindent nem is tudok kérdezni, inkább vágjunk bele! Mi volt a legnagyobb siker a munkátok során?

Csordás Annett válaszol: talán én mondanék néhány dolgot magamról, és akkor érthető lesz, hogy miért is mondom azt, hogy mit tartok a legnagyobb sikernek. De sok siker van, úgyhogy inkább úgy mondanám, hogy mitől lehet sikeres egy közösségszervezési folyamat, mitől lehet sikeresnek tekinteni. Én egy olyan szülő vagyok, akinek halmozottan sérült a gyereke, tehát nagy támogatási szükséglete van, és amikor a fiam néhány éves volt, akkor találtam szembe magam azzal, hogy milyen hiányos az ellátórendszer Magyarországon. Az olyan nagy támogatási szükségletű embereknek mint az én fiam is, mennyire nincs életpálya-lehetősége, és azoknak a családoknak, akik ilyen sérült gyereket nevelnek milyen óriási hátrányba kerülnek csupán azzal, hogy van egy sérült gyerekük. És én úgy éreztem, hogy ez igazságtalan. A közösségszervezési folyamatban általában olyan emberek jönnek össze, akiknek van valami önérdekük, és igazságtalannak tartanak valamit. Amikor a kisfiam óvodába került, akkor találkoztam hasonló helyzetben lévő szülőkkel, akik szintén otthon ápolták a gyereküket, és mindnyájan azt éreztük, hogy ez egy nagyon igazságtalan rendszer így, és mi nem szeretnénk, hogy ez így maradjon. Először egy csoportot alakítottunk, és aztán elkezdtük megnézni azt, hogy melyek a problémák, és ezeket milyen ügyekként lehet tetten érni. Aztán egyre többen lettünk, nagyon sok mindenkivel beszélgettünk, interjúztunk, de mi akkor még tudattalanul csináltuk ezt. A beszélgetések során kijöttek nagyon konkrét ügyek, például az egyik volt az ápolási segélynek az ügye: azok a szülők, akik otthon ápolják a gyereküket, egy nagyon méltatlanul kevés ápolási segélyt kaptak, ez akkor 41-42 ezer forint, a családi pótlékkal együtt 70 ezer forint volt talán, amiből lehetetlen volt két embernek megélnie. Ezek a többségében édesanyák megtapasztalták, hogy mennyire nehéz a sorsuk attól, hogy ilyen méltatlanul bánik velük az állam vagy a kormány, hogy ezen a helyzeten nem változtat. Mi viszont azt éreztük, hogy szeretnénk ezen a területen változást elérni. Elkezdtük megszervezni magunkat, és 2013-tól elkezdtünk egy – akkor még nem tudtuk, hogy így hívják – közösségszervezési folyamatot. Tulajdonképpen elkezdtünk érdeket érvényesíteni, mi, akik egyébként nem foglalkoztak a nagypolitikával. És aztán ami sikeres lett az az, hogy 2019. január elsejétől bevezették a gyermekek otthongondozási díját, ami azt jelentette, hogy 10 év után először Magyarországon egy új szociális juttatás került bevezetésre. Ez egy nagyon hosszú, többlépcsős folyamat volt, és közben egy kis közösségnek az ügye gyakorlatilag rendszerszintű üggyé vált. Azért is tudtunk sikert elérni, mert tematizálni tudtuk a közvéleményt, szövetségeseket gyűjtöttünk maguk mellé, és egyszerűen megtaláltuk azt, hogy ez sok embert érintő probléma, és sokan változást szeretnének. Azt gondolom, hogy ez egy nagy siker volt. Előtte 2014-ben bevezettettünk egy új műtéti eljárást, rekordidő, 10 hónap alatt, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy ezt a folyamatot csináltuk Aztán elkezdtem a közösségszervezést tanulni, én is kint voltam Amerikában, és olyan helyi szervezőkkel tudtam együtt dolgozni, akik mentoráltak, akik tudtak nekem segíteni, és így el tudtunk érni egy rendszerszintű változást.

Homoki Andrea így folytatja: akkor én is egy kicsit korábbról kezdem. Én nagyon sokáig egyáltalán nem foglalkoztam civil aktivizmussal, és 2014 volt az az időszak, amikor sok minden (választás, szélsőjobb előretörése), sok összetevő volt, ami arra sarkallt, hogy valamit tennem kell. Az első ilyen civil otthonom, ha lehet így mondani, a Szabadság téren az Eleven Emlékműhöz kötődik. Ott tulajdonképpen teljesen önkéntelenül – mint később aztán Kunbábonyban a képzéseken megtudtam – közösségszervezőként álltam fel a székről, és vontam be az embereket és beszélgettem. Ez nagyon izgalmas volt. Tulajdonképpen az Eleven Emlékműnek köszönhetem, hogy eljutottam Kunbányonyba a közösségi vezető képzésre. Aztán szépen lassan megérlelődött bennem, hogy az addigi könyvelői munkámat fel akarom adni egy valami olyasmiért, amit akkor még nem is tudtam, hogy micsoda. Akkor írt ki a CKA és az Ökotárs egy négyórás közösségszervező pályázatot, álláslehetőséget, és akkor gondoltam, hogy megpróbálkozom Gyálon, ahol lakom. Gyál egy agglomerációs, dél-pesti kisváros, a sok kapcsolatépítő beszélgetés, azt eredményezte, hogy társakat találtam és helyi ügyeket találtunk. Egy problématérképet is felállítottunk, és az is nagyon érdekes volt ebben a folyamatban, hogy hogyan találtuk meg az ügyet. 2015-ben történt Gyálon az Elios közvilágítás beruházás 260 millió forintért és én azt tapasztaltam 2016-ban, hogy nagyon sokan panaszkodnak a közvilágításra. Akkor kezdtünk el ebben az egészben kutakodni, és 3 és fél éves munkánk eredményeképpen jutottunk el oda, hogy elismerte az önkormányzat, hogy van probléma a közvilágítással. Ennek egy másik szála volt az átláthatóság és a korrupciós szál. Taktikai szempontból azonban volt, amikor ezt egy kicsit háttérbe szorítottuk annak érdekében, hogy a lámpafelszerelések előre mozduljanak, de folyamatosan itt volt előttünk, és elértük, hogy a szerződés nyilvánosságra kerüljön. Elértük, hogy a pénzügyi mellékleteket bíróságon kipereltük, illetve reméljük, hogy hamarosan az OLAF-jelentést megkapjuk az Európai Bizottságtól. Ennek is van egy ilyen magasabb szintje, miközben helyben arról van szó, hogy a lámpáinkat szereljék föl. Amire még nagyon büszke vagyok, az az, hogy 2018-ban egy szomszédos kisvárosban, Vecsésen is felfigyeltek a mi munkánkra, és megjelent az az igény Vecsésen helyi civilektől, hogy valami hasonlót szeretnének csinálni és segítsük ezt a folyamatot. Vecsésen is sikerült stabilizálni egy kis helyi közösséget, és egy-másfél éves munkánk eredményeként ott is elértünk a két város közötti közlekedésben egy áttörést: előtte hosszú évekig nem volt közösségi közlekedési kapcsolat a két város között. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Gyálból be kellett utaznunk Kőbánya-Kispestre és onnan ki Vecsésre, miközben 10-15 percre van egymástól a két város. Itt most elindult egy járat és reméljük, hogy ez is megvalósul. És amiről még sok mindent nem szeretnék elárulni, de erről is van egy rendszerszintű lépés, az a vízügy, ott is vannak tapasztalataink, helyi ügy is és országos dimenziója is lesz ennek a történetnek.

Csepregi Dorottya is kontextusba helyezi az eddigi eredményeiket: Az AVM 2009-ben ala,kult és én 2017-ben csatlakoztam a csoporthoz. Az AVM most már több, mint 10 éve működik, és az elmúlt 10 évben nyilván voltak olyan dolgok, amik átalakultak. Szerintem az egyik legfontosabb, hogy van egy olyan csoport, ami több, mint 10 éve működik, és hajléktalan és lakásszegénységben élő emberekkel dolgozik együtt. Vannak küzdelmek ebben, de ez egy nagyon nagy eredmény, hogy osztályokon átívelő együttműködésekben tudunk dolgozni. Amikor 2017-ben csatlakoztam, akkor pont a kilakoltatások ellen küzdöttünk, azért írtunk egy törvénymódosító javaslatot, hogy gyerekes családokat ne lehessen elhelyezés nélkül kilakoltatni, és nagyon izgalmas volt, hogy terepen is dolgoztunk a Bihari utcai lakónegyedben – innen akartak tartozás nélküli gyerekes családokat kilakoltatni. Akkor ott helyben volt egy ilyen konkrét közösségszervezés, hogy őket elkezdtük megszervezni, és abban az időben nyújtottuk be a parlamentbe is a javaslatunkat, és akkor így a rendszerszint és az az egyéni terepmunka nagyon szépen összejátszott ebben a kampányban. Akkor mind a hat ellenzéki párt igent mondott a követeléseinkre, többek között az elhelyezés nélküli kilakoltatások megakadályozására, a hajléktalanok kriminalizációjának megszüntetésére. Ez szerintem nagyon fontos a következőkben, hogy ha az ellenzék fog nyerni áprilisban, akkor legyünk ott, és legyen egy olyan csoport, amely ezt számon kéri. Aztán szépen lassan a szövetségesek, akik az oszlopai voltak a csoportnak, vagy elmentek a csoportból vagy pedig visszavonultak, és akkor egyedül maradtam abban, hogy én szövetségesként szeretném folytatni az AVM szervezését. Ekkor kerültem kapcsolatba a CKA-val, egy új csoportot kellett szerveznem. Nagy siker, hogy ez sikerült, és a gyászhangulat után újra elkezdett szerveződni a csoport, és mostanra mondhatom azt is, hogy a szervezetépítés is elindult. Magunkénak érezzük a csoportkultúrát, és elkezdjük a saját hangunkat használni, ez egy nagyon izgalmas játék.

Jakab Krisztina így egészíti ki a korábbiakat: Igazából nem tudom, hogy mi mást tudnék még elmondani azon kívül, amit Andi is elmondott a gyáli ügyekről. Elmondom azt, hogy nekem mit jelent ez az egész. Én körülbelül egy félévvel később csatlakoztam ehhez a csapathoz, és igazából nekem az az egészben az élmény és a siker, hogy rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Tehát nem vagyok az az idióta fotelforradalmár, aki otthon mérgelődik valamin, hogy már megint valami igazságtalanság történik, már megint elloptak valamit… Ki tudtam lépni ebből az örök elégedetlen állapotból és meg tudtam mozdulni és csatlakozni valakikhez, akik tudnak és akarnak is tenni. És emellett ami még számomra nagyon nagy élmény ebben az egész történetben, hogy ugyanezt látom a csapat többi tagjánál, hogy van egyfajta ilyen “aha” élmény, hogy nem vagyok egyedül. Többen visszajelzik, hogy de jó, hogy vagyunk, és hatással voltunk a gyáli lakosságra is. Ki merik nyitni a szájukat, ha valami nagyon nem tetszik. Kisebb problémáknál nem feltétlenül, de most például egy tervezett erdőírtás kapcsán tőlünk független emberek kezdtek el szerveződni. És kihez máshoz forduljanak, megkerestek bennünket, hogyan kezdjék el. És persze, akkor segítünk, amiben tudunk. Ezek sikerélmények.

Csordás Anett hozzáteszi: Szerintem nagyon fontos, a semmit rólunk, nélkülünk elve. Amikor a hátrányos helyzetű csoportoknál meg kell oldani egy nyilvánvalóan égbekiáltó problémát akkor általában az szokott lenni, hogy az érintettek valójában nem szólhatnak bele ezekbe a döntésekbe. Egy közösségszervezési folyamatban pedig éppen az a lényeg, hogy maguk az érintettek azok, akik ebben a folyamatban részt vesznek, ők azok, akik meghatározzák azt az ügyet, amivel szeretnének dolgozni, és ők azok, akik arra is választ keresnek, hogy ennek hogyan lesz a megoldása. Ez teljes mértékben megvalósult nálunk is, és én ezt sikernek tekintem.

Homoki Andrea kiemeli: Mi a közösségszervező legnagyobb sikere? Hát a Kriszti vagy a Dani… és akkor sorolni tudnám, tehát a csoport tagjai. Nekem amellett, hogy mik a nyertes ügyeink, sokszor ez a siker szimbóluma: a csoport és a szervezet. Ahogy épül és bővül, és ahogy létre tudtunk hozni a csoportból például egy Eleven Közösségekért Egyesületet.

Balogh Fruzsina a következő kérdéssel folytatja: Az építkezés igen. Nagyjából Kriszta rátért, azt akartam kérdezni, hogy ha most itt lenne egy ember, aki szeretne csatlakozni egy közösséghez, mit szoktatok mondani, miért éri meg, mi az, amit adhat egy egyszerű embernek a közösségszervezés?

Csepregi Dorottya válasza: Ez azért jó kérdés, mert fontos, hogy a mozgalmi szcénán belül mit képvisel a mi szervezetünk, és így időről-időre mindig ránézzünk, mert az elmúlt 10 évben nagyon máshogy artikulálódott az egész mozgalmi mező. Ezen szoktam gondolkodni, hogy ha embereket keresek, akkor miért hozzánk csatlakozzanak. Miért jó hozzánk jönni? Ez egy nagyon egyedülálló folyamat, hogy megtanuljuk, hogy hajléktalan és lakásszegénységben élő embereken hogyan tudunk segíteni, hogyan tudjuk képessé tenni őket a cselekvésre. Amikor én arra gondolok, hogy én miért vagyok itt, akkor biztos, hogy nekem ez a legfontosabb dolog. Azért is fontos feltenni ezt a kérdést, mert az ügyek mellett sokszor cipeljük a hátunkon a terheket és nem nagyon van arra idő, hogy arra gondoljunk, hogy mi miért vagyunk valójában itt. Megnézzük, hogy mi az, ami minket összetart és erőt ad, és erre érdemes néha visszatérni, és akkor talán jobban meg tudjuk válaszolni ezt a kérdést.

Csordás Anett: Az alapítvány idén 10 éves, gyakorlatilag néhány szülőből 16 szervezet alakult a szervezetünkből. Általában szervezetekkel dolgozunk közösen, amelyeknek vannak helyi ügyei, és ezeknek a szervezeteknek megtaláljuk általában a rendszerszintű ügyeit is. Így dolgozunk a támogatott lakhatásért, az ápolási díjért – hiszen azóta sem ismerték el munkaként –, dolgozunk azért, hogy egyenlő hozzáférés valósuljon meg az oktatáshoz. Azon, hogy a helyi ügyek ugyanúgy megjelenjenek, mint a rendszerszintű országos ügyek is.

Homoki Andrea így folytatja: Nálunk is jellemző szokott lenni, hogy írnak nekünk e-mailt vagy a Facebook-oldalunkon különböző helyi problémákról, és mindig azt válaszoljuk vissza, hogy nagyon szívesen foglalkozunk vele, és nagyon szívesen segítünk, ha ő is segít. Tehát, hogy vele együtt és közösen csináljuk. Ez egy fontos hívószó, amit Anett is említett: az érintettekkel való együttműködés. És a másik, amit szoktam mondani, amikor beszélgetek valakivel, az a saját történetem, illetve az az érzés, hogy amíg nem csináltam semmit, csak otthon ültem, addig dühös voltam, de ha csinálok valamit közösségben másokkal, akkor az felszabadít, egy jó érzést ad, megadja azt az érzést, hogy tettem valamit, és nem vagyok egyedül. Én ezzel nagyon sokszor szoktam élni.

Csordás Anett így egészíti ki korábbi válaszát: Hozzánk folyamatosan jönnek a szülők, az érintettek azt érzik, hogy valóban az ő ügyükkel dolgozunk együtt közösen annak érdekében, hogy megoldódjon a problémájuk. És a szervezeteknek a képviselői is ezért jönnek, azt érzik, hogy akkor tudunk változást elérni, ha közösen összefogunk. Ennek az egyik része az, hogy valóban csináljuk és nem csak beszélünk róla, a másik része pedig az, hogy megtapasztalták azt, hogy ha hajlandóak tenni és összefogni, akkor elérhető a változás.

Balogh Fruzsina fűzi tovább a beszélgetést: Beszéljünk egy picit a COVID-helyzetről is, én is nagyon nehezen éltem meg azt, amikor nem tudsz terepre menni, nem tudsz közvetlenül beszélgetni, nagyon fontos a személyes jelenlét. Ti ezt hogyan éltétek meg? Hogyan lehet sikert elérni online?

Ismét Csordás Anett kezdi a válaszadást: Szerintem a közösségi érdekérvényesítés arról szól, hogy az érintetteknek a problémáira reagáljunk, a COVID-helyzetben nem ez volt a lényeg – nyilvánvaló volt, hogy nem tudunk kiállni, nem tudunk olyan mértékben érdekérvényesíteni. Viszont előállt egy olyan probléma, hogy például a szülők nem tudtak elmenni bevásárolni, elszegényedtek családok, elveszítették a munkájukat, és akkor rugalmasan úgy tud egy szervezet dolgozni, hogy ha reagál arra, hogy mi a szükséglet. És mi például egy országos bevásárlóhálózatot csináltunk, és 8 megyében, 7 kerületben egyszerűen pénzt gyűjtöttünk és élelmiszert vásároltunk.

Homoki Andrea gyáli tapasztalatairól mesél: Két részéről beszélnék, egyrészt a csoportról, az elején teljesen letaglózta a csoportot, és én annak a híve vagyok, hogy csoporttalálkozót kell tartani akkor is, hogyha hárman vagyunk, és akkor én felvetettem ezt az online csoporttalálkozót, ami nem feltétlenül aratott osztatlan sikert. Elkezdtük az online átállást, talán egy ember esett ki ebben az időszakban, de a legtöbben vették az akadályt. Nyilván ebben nagyon sokszor ventiláltunk és beszélgettünk az egészségügyi helyzetről és egyebekről, de megtartottuk ezt a folyamatosságot és a dinamikát, és ez nagyon fontos volt abból a szempontból, hogy a csoport nem esett szét. A másik pedig, hogy van egy előzményünk, a bizonyos kajakommandó, ezt sokan ismerik: a gyáli piacon kitelepülünk és zöldséget, gyümölcsöt gyűjtünk helyi rászoruló családoknak. Bezárt a piac, illetve amikor lehetett menni, kitelepülni, akkor sem lehetett. Kimentünk a piacra, és körbe mentünk az árusoknál és összeszedtük, amit odaadtak nekünk, és ezt vittük el a rászorulóknak. Többet gyűjtöttünk így, mint korábban a kitelepüléssel. A mai napig nagyon jó kapcsolatunk van nagyon sok árussal. Ezen felül megjelentek olyan helyi vállalkozók, akik nekünk ajánlottak fel krumplit, hagymát, lisztet egyebeket, és akkor ott álltunk, hogy hova vigyük… nincs logisztikai kapacitásunk és egyebek, de aztán a helyi családsegítővel egy picit felemásan, de azért mégiscsak együttműködve sikerült ezt megoldani. Ennek az időszaknak köszönhető az is, hogy felfedeztük Gyál szegregátumi helyeit, utcáit. Nagyon sok olyan családdal kerültünk kapcsolatba, akikkel korábban nem. A közlekedésügyben pedig online egyeztetés volt az ITM-mel és a Volánbusszal, és 2021-ben ment át a módosítási javaslatunk az 578-as buszjáratnál. Nem kellett annyira terepen harcolni, egyéb módon is meg tudtuk ezt valósítani.

Csepregi Dorottya így válaszol: Amikor megtörtént ez az újraalakulás, akkor beindult egy nagyon nagy szenvedély a tagokban, és rövid időn belül csináltunk 10 különböző hajléktalanszállón fókuszcsoportos beszélgetéseket, ahol az volt a kérdés, hogy mi az az ügy, ami igazán mozgatja őket. Aztán lezárták a szállókat, és ez nagyon rosszkor jött a lendület szempontjából. Nálunk az, hogy egy térben találkozunk és a hajléktalan tagjainkkal – akik egy ilyen nagyon hierarchizált ellátórendszerben kvázi testekként vannak kezelve –, egy ilyen csoportban családtagokként viszonyulunk egymáshoz, ez önmagában is értékes. Mivel a hajléktalanok különösen ki voltak téve a vírusveszélynek, ezért nem tudtuk tovább tartani a találkozókat, és akkor mi is átszoktunk az online térre, ami nyilván azért kihívás, digitális tanulás is. Elkezdtünk információs anyagokat készíteni utcán és albérletben élőknek azzal kapcsolatban, hogy hova tudnak fordulni segítségért a járvány idején. A fővárosban a Menhely Alapítvánnyal együttműködésben részt vettünk karanténszállók kialakításában, és toboroztunk 70 önkéntest, akik 0-24-ben ügyeletet vállaltak ilyen szállókban. És aztán utána elkezdtünk újra egy kampányt, nyáron újra beindultak a folyamatok, és akkor volt ebben egy ilyen, hogy meddig mehetünk el, hiszen volt olyan tagunk is, aki a szállón teljesen el volt vágva a hétköznapi élettől. Ezen felül online találkozóink voltak a közvécé kampányban.

Jakab Krisztina hozzáteszi: Andi a gondolatmenetét annyiban folytatnám, hogy érdekes volt megélni azt, hogy a csapat nagyon flottul megoldotta az online átállást, de az adományokkal kapcsolatban mondhatom azt, hogy falakba ütköztünk, nem tudtuk, hogy kinek adjuk oda. Szerettük volna ezt a nagy tételt átadni. Végül is kaptunk segítséget, és mi találtuk meg azokat az embereket, akikhez az adományokat eljuttattuk. A Gyökerek és Szárnyak Alapítványtól egy pályázaton pénzt is nyertünk, ebből is erre a célra vásároltunk utána. Számomra az volt döbbenet, hogy mennyire perifériára szorultak, akik addig nem.

Csordás Anett zárja a beszélgetést gondolataival: Nekünk volt egy sikeres közösségszervezési ügyünk is a pandémia alatt. Most már az évek alatt kialakult az, hogy ha valamilyen probléma van, akkor az érintettek megkeresnek minket, és aztán megnézzük, hogy az a probléma elég sok embert érint-e. Ilyen volt az a dolog, hogy ha egy súlyosan fogyatékos, nem beszélő gyerek bekerült a kórházba a járvány alatt, akkor nem mehettek be velük a szülők. Ez körülbelül egyet jelent halállal, hiszen, hogy ha valaki nem beszél és nem ismeri a jelzéseit a kórházi dolgozó, akkor ott nemcsak a pandémia miatt, hanem eleve halálra lenne az a gyerek vagy az a felnőtt ítélve. És elkezdtünk azon dolgozni, hogy hogyan tudjuk azt elérni, hogy a szülő bemehessen a kórházba a gyerekével együtt. Ez egy nagy eredmény volt, néhány hónap alatt módosították a jogszabályt úgy, hogy bemehessenek a szülők a gyerekekkel.

Balogh Fruzsina: Köszönöm szépen a beszélgetést!

Forrás: CKA25+1 Születésnapi konferencia, harmadik beszélgetés
Közzététel dátuma: 2021. november 4.

 

Lejegyezte Dudok Dávid

A szerző az ELTE Szociológia Doktori Iskola Szociálpolitika programjának harmadéves PhD-hallgatója, kutatási témája a közösségi kulturális intézmények társadalmiasított működési módja. Disszertációjában a társadalmi tőke szerepét kutatja a helyi társadalomfejlesztési folyamatokban, valamint a közösségfejlesztés és a közművelődési intézményrendszer viszonyát térképezi fel az elmúlt 30 év távlatában. Tanulmányai során különös figyelmet fordít a helyi közösségi kezdeményezésekre és az Európai Uniós forrásból megvalósuló fejlesztése programokra.

Végjegyzet:

[1] Jelen írás a beszélgetés tartalmi összefoglalója, nem szó szerinti átirat