Mit is értünk a hitalapú közösségszervezés alatt? Különbözik ez egyáltalán a “sima” közösségszervezéstől? Alkalmazható a hazai környezetben és milyen dilemákkal néznek szembe a megalakult közösség tagjai és a szakemberek? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a bő két évvel ezelőtt elindított szakmai munkát bemutató írás.

A Kovász Közösség keresztény hívőkből álló, hálózatosan felépülő közösségszervező csoport. Célunk, hogy egyházainkat helyi és össztársadalmi kérdésekben együttgondolkodásra, összefogásra és aktivitásra buzdítsuk. Helyben a gyülekezetek tagjait felelősségvállalásra, a szolidaritás és irgalom aktív cselekedeteire hívjuk; országosan pedig a társadalmi- és környezeti igazságosság rendszerszintű kérdésein dolgozunk.

Ezeket a célokat közösen fogalmaztuk meg azon konferencia/műhely résztvevőivel, akikkel 2019 novemberében találkoztunk Piliscsabán. A találkozót a Civil Kollégium Alapítvány (CKA) szervezte, célja pedig a hit alapú közösségszervezés módszertanának átadása volt a meghívottaknak. Illetve lehetséges partnerek keresése a 2020 januárjában induló Láncreakció projekthez. A módszertan megismertetésében nagy segítségünkre volt Gordon Whitman, a Faith in Action igazgatóhelyettese, aki később a projektben szakmai mentorálást is vállalt. A CKA célja a Láncreakcióval pedig egy új közösségszervezési irány elindítása és kipróbálása  volt: a koalíciós vagy intézményi szervezés, azaz a helyi építkezés mellett a már meglévő  csoportok érdekvédelmi szervezése országos ügyek mentén. Ezt a CKA három területen tervezte kipróbálni: az egyházak, az oktatás, valamint a szociális munkások köreiben.

De mit is értünk a hitalapú közösségszervezés alatt? Különbözik ez egyáltalán a “sima” közösségszervezéstől? A válasz: az eredményeiben nem, de a kiindulási alapjában igen. A hitalapú közösségszervezés bizonyos értelemben fordítva ül a közösségi érdekérvényesítés lován: nem pusztán az önérdekük miatt hívja be az aktivizmusra a polgárokat, hanem azért, mert a társadalmi igazságosságért való aktív munka a hitük aktív megélésének szerves része (kellene hogy legyen). A kereszténységben és a judaizmusban évezredes hagyománya van annak, hogy a hívőnek milyen viszonya kellene legyen a társadalommal – lényegében egy konstruktív szembehelyezkedés, ami nem a világ saját szabályait veszi alapul, hanem az isteni kinyilatkoztatást, az abban megjelenő víziót a világról (lásd: a Hegyi Beszéd, Máté 5), és ehhez próbálja meg saját magát és a közösséget is emelni. A kereszténységben ez kiegészíti és meghaladja a karitatív diakóniát, azaz a szegények és marginalizáltak egyszerű istápolását, és számos formát ölthet: például alternatív társadalmi közösségek létrehozását (lásd az Apostolok Cselekedeteit, később pedig a sivatagi atyákat), szociális hálózatok megszervezését (Nagy Szent Vazul és a Basiliad), konkrét közösségi érdekérvényesítést és erőszakmentes ellenállást (Szent Ambrus Theodosius császárral szemben). Ez a folyamat ráadásul olyan erős és eredményes (és évezredeken át kitartó) volt, hogy nem kisebb eredményeket köszönhetünk neki, mint a rabszolgafelszabadítást, a fekete- és női polgárjogi mozgalmakat, de magát a liberális demokrácia kialakulását is.

Az amerikai hitalapú közösségszervezés a fekete- és női polgárjogi mozgalmakban erősödött meg, szilárdította meg módszertanát, és ma is jelentős társadalmi hatást fejt ki. Ennek oka több dologban keresendő. Egyrészt, az Egyesült Államokban teljesen más az egyházak demográfiája: az egyházi hívek aránya 65% körül mozog, további kb. 20% nem formális tagságú; a hívek között pedig többségben vannak a klasszikusan marginalizált csoportok, úgy mint feketék, latinók, stb. Másrészt, az egyházak és gyülekezetek sokkal jobban integrálva vannak a szekuláris közösségekbe; gyakran a gyülekezeti terem vagy templom a lakógyűlések, politikai találkozók helyszíne, valódi közösségi tér, ahol a gyülekezetekhez nem kapcsolódó emberek is gyakran megfordulnak. Harmadrészt pedig az Egyesült Államokban az állam és egyház szétválasztása nagyon másképp néz ki, mint a NER Magyarországán. Amerikában talán még gyakoribb a kereszténységre való politikai hivatkozás, mint nálunk, ott az egyházak hagyományosan erősen kiállnak az elnyomottak mellett. Nálunk pl. a katolikus egyház klasszikusan az elnyomók oldalára állt (mindegyik szabadságharcunk során, aztán pedig a Monarchiában, a Horthy- és nyilas korszakban, illetve a kommunizmus alatt).

A hitalapú közösségszervezés amerikai módszertanának magyarországi körülményekre adaptálása tehát igen érdekes kísérletnek és hosszú távú munkának ígérkezett. A közösségszervező munkát a terep felderítésével kezdtük meg: 2020 januárja és decembere között kb. 150 kapcsolatépítő beszélgetés történt az első interjúmaraton keretében. Az elsők között a piliscsabai műhely résztvevői voltak, majd hólabda módszerrel haladtunk: lelkészek, papok, ifjúsági munkások, teológusok, önkéntes koordinátorok, egyházi- és civil intézményvezetők, cserkészek, és még sok más vallási kötődésű csoport vezetői és dolgozói között interjúztunk. Párhuzamosan létrejött a teológiai munkacsoport is, melynek feladata kettős: egyrészt a közösségszervezés módszertanát és céljait lefordítani a gyülekezetépítés/plébániai munka nyelvére; másrészt kiépíteni egy saját, alternatív narratívát azzal a legitimációs szereppel szemben, amit (szélső)jobboldal oszt a magyar egyházakra (tegyük hozzá, igen gyakran az egyházi vezetőség és tagság őszinte lelkesedésére).

2020 nyarára az interjúmaraton nyomán létrejött egy meglehetősen stabil, rendszeresen találkozó közösség, akik a Kovász nevet választották maguknak. A CKA kunbábonyi Országos Közösségszervezői Találkozóján már stratégiát is gyártottunk az elkövetkező egy évre, valamint a Mércén keresztül a teológiai munkacsoport tagjai élő bejelentkezésben beszélgettek az állam és egyház viszonyáról. A Kovász úgy definiálta magát, mint egy alapvetően keresztény csoport, ami nyitott az összes felekezettel való együttműködésre. Úgy gondoljuk, hogy csak a valós evangéliumi alapértékek talajáról tudjuk elindítani a szétszakadt és gyakran mesterségesen különválasztott csoportok: civilek és egyházak, vezetőség és laikusok, bal- és jobboldal, a különböző felekezetek közötti párbeszédet. Ezt a stratégiánkban úgy operacionalizáltuk, hogy elkezdjük azokkal az ügyekkel való foglalkozást, amik az interjúmaraton soránkiviláglottak; illetve rendszeres online kerekasztal-beszélgetéseket rendezünk ezen ügyek és témák kapcsán. A témák, amik ekkor felmerültek: meddőség  és gyermekvállalás; drog és addikció; oktatás; teremtésvédelem és az ökogyülekezeti modell; illetve a hajléktalanok és a gyülekezetek viszonya, integrációra való lehetősége. Ezek megvalósítását meg is kezdtük, célzott megkeresésekkel haladtunk tovább, illetve körülbelül kéthavona szerveztünk online kerekasztalokat.

Az interjúmaraton decemberig tartott, ekkor és 2021 januárjában pedig újabb stratégiázós alkalmakat tartottunk, hogy összegezzük az eredményeket, és elkezdjük a konkrét ügyekkel való operatív foglalkozást. Az interjúk közös kiértékelése során négy problémát azonosítottunk, amire munkacsoportok szerveződtek:

1. A teológiai munka továbbvitele
2. A cigányság szegregációja az egyházakban, gyülekezetekben, egyházi iskolákban és intézményekben
3. A fiatalok kizárása a döntéshozatalból, illetve az egyházak némasága és tétlensége a klímaváltozással szemben
4. Az egyházak politikai fogságának feloldása

Az 1. és 5. pont összevontan a teológiai munkacsoport feladata lett. Az egyházak és a magyar állam (és ezen belül a jelenlegi kormány) viszonyának rendezésén nehéz fogást találni. Az egyházak anyagi és ideológiai függése a kormánytól a klerikális szervezetek számára igen profitábilis (gondoljunk csak a lelkészek bérkiegészítésére, a számtalan épületfelújításra, az óriási átadott vagyonra: gyárak, sportcsarnokok, kastélyok, várak). A kormány viszont legitimiációs alapként használja fel az egyházakat a “keresztény konzervatív Magyarország” építéséhez; a függésükön keresztül pedig gyorsan ráncba is tudja szedni őket, ha úgy alakul – mint pl. az evangélikus egyházat, amikor Fabinyi Tamás a kormány menekültellenes kampányát kritizálta 2017-ben, a kormány pedig hónapokig visszatartotta az egyházközpont felújítására nyújtott támogatást, ami miatt az egyháznak sokmilliós kötbért kellett a kivitelezőnek fizetnie. Egy ilyen kampányban tehát magukra az egyházakra – még – nem lehet számítani. Úgy döntöttünk tehát, hogy a hosszas előkészítés részeként felállítunk egy olyan saját, vagyis a történelmi egyházak hitelveiből, tapasztalataiból, és tanításaiból származó narratívát, ami vezérfonal lehet az átmenethez. Ennek elemei az anyagi függetlenség és önfenntartás lelki és financiális alapjainak lefektetése; a szellemi függetlenség, azaz a kiszabadulás a neokonzervatív szexuáletika-LMBTQ-abortusz háromszögből, és a társadalomhoz való holisztikus hozzáállás; a demokrácia megerősítéséért és társadalmi igazságosságért való munka.

A cigányság szegregációja is hasonlóan problémás és hosszútávú kérdés. A tapasztalatok alapján ugyanis (egy-két kivételtől eltekintve) a lelkipásztorokban lenne hajlandóság integratív gyülekezetek építésére, de épp a gyülekezeti tagok azok, akik egészen konkrétan nem akarják beengedni a romákat a templomokba. Ezzel párosulnak az olyan hivatalos egyházi programok, amik külön cigánymisszióban, cigány gyülekezetekben gondolkodnak, azaz nem is gondolkodnak integrációban. A két irány közé beakadva a lelkészeknek nincs egyszerű dolguk; mi pedig úgy gondoljuk, hogy a probléma orvoslását leginkább a lelkipásztorokkal összefogva a gyülekezetek érzékenyítésével és nyitásával lehet elkezdeni. Ezért Piliscsabán a helyi evangélikus, katolikus, és református gyülekezetek vezetőivel és segédeikkel, illetve a helyi tanodával együtt közös ünnepi alkalmakat szerveztünk adventben, illetve nagyböjtben, ahol a gyülekezetek tagjai találkoztak és beszélgettek helyi, szintén hívő cigányokkal, együtt gondolkodva arról, miként lehet helyben és országosan is enyhíteni a szegregációt. Emellett Pilisen a helyi tanodával, a Bizsu Házzal összefogva a helyi cigányság oktatáshoz való hozzáférésének javításán kezdtünk el dolgozni, jelenleg mindkét helyszínen még folyik az interjúmaraton.

A teremtésvédelmi csoport célja kettős: egyrészt a klímakatasztrófát övező magyarországi egyházi némaság és tétlenség megtörése, a gyakorlati cselekvésre és felelősségvállalásra ösztönzés. Másrészt nem mehetünk el amellett, hogy a fiatalok szinte teljesen eltűntek a magyar egyházakból; a 18-29 évesek kevesebb, mint 10% jár templomba. Az interjúmaraton tanulsága szerint azért, mert az egyház üzenetei számukra teljesen érdektelenek, nem foglalkoznak a nekik fontos kérdésekkel, például a már akut klímaválsággal sem. A közösségszervezés módszertana talán itt a legalkalmazhatóbb: helyben nagyon konkrét ügyeket jelent a klímaváltozás elleni küzdelem, a mi feladatunk pedig az, hogy képessé tegyük a fiatalokat arra, hogy elkezdjenek ezek érdekében szerveződni. Ezért kidolgoztunk egy részben open source, részben pedig a CKA és a Kovász tagjainak szaktudásán alapuló képzési anyagot, ami három interaktív modulon keresztül megtanítja a résztvevőket a klímanémaság megtörésére és a helyi ügyek menti cselekvésre. Ezt a képzést többször nyitott jelentkezéssel megszerveztük; de tervezünk “házhoz” is menni, olyan gyülekezetkhez, melyek nyitottak erre.

És itt érkezünk el a jelenhez, egyszersmind a Kovász és az egész hit alapú közösségszervezés legnagyobb dilemmájához. Nyitottak-e a gyülekezetek a közösségszervezés munkájára, vagy legalább gondolatára? Vagy inkább egyének lehetnek a Kovász bázisai, olyan emberek, akiknek gyakran az egyik legnagyobb problémájuk épp az, hogy a gyülekezetek passzívak, így nem találják benne a helyüket?

Egyelőre, közel két év kísérletezés eredményeképp úgy tűnik, a helyzet az utóbbi. A gyülekezetek a szó szoros értelmében passzívak: még a katolikusnál jóval demokratikusabban működő protestáns egyházaknál is az az uralkodó szemlélet, hogy a lelkipásztor az, aki a gyülekezet vezetője és ura, ebben a képviselő-testület vagy presbitérium inkább csak munkatárs. Ez a gyülekezeti tagok szemlélete és elvárása, és ebbe nevelődnek a lelkészek is – azaz az habitus alulról és felülről is találkozik, elvárt, és támogatott. Nagyon kicsi tere van az alulról jövő kezdeményezéseknek; ezeket azon nyomban be kell vonni a “hivatalos” körbe, rá kell ütni valamilyen “kósersági pecsétet,” kívülről gyakorlatilag lehetetlen új ötleteket, módszertanokat bevinni, még akkor sem, ha maga a gyülekezetvezető, vagy a csoport központi szereplője szeretné ezt. Jellemzőz, hogy a gyülekezetek nem mernek új dolgokba belevágni, még akkor sem, ha ez számos nagyon is érzékelt problémájukra nyújthat megoldást: az új tagok hiányára, a lemorzsolódásra, a kohézió és szolidaritás hiányára, és az eljelentéktelenedésre. A gyülekezetvezetők (ideértve a presbitériumot és a képviselőket is) általában két aggodalmat fogalmaznak meg: az egyik az ő tekintélyük megkérdőjelezése (mondják, ők pontosan tudják, mi foglalkoztatja a gyülekezetet, nincs szükség interjúmaratonra), a másik pedig a gyülekezet megosztása (nincs se erőforrás, se akarat a gyülekezetben). A gyülekezeti tagok részben ezeket a felülről jövő aggodalmakat internalizálták, és tartanak a vezetőség ellenérdekeltségétől, saját célponttá válásuktól; másrészt pedig magányosnak, elszigeteltnek, kiégettnek érzik magukat, olyannak, akit senki nem hallgat meg (gyakran minden személyes érdemük és erőfeszítésük ellenére sem).

Emellett további probléma a gyülekezetek szinte kizárólag karitatív hozzáállása a társadalmi igazságossághoz. Az egyházi szereplők gyakran nem is értik, hogy az empowerment/képessé tétel milyen mélységesen más, mint a hagyományos, klientúraképző és a problémákat konzerváló karitatív munka. Ebben egyébként a gyülekezetek és egyházak hagyományosan viszonylag aktívak: tulajdonképp a társadalmi tevékenységük sokszor ki is merül az adománygyűjtésben és -osztásban, és nem is nagyon van igényük vagy erőforrásuk másra, sőt, állandó hivatkozási alap Máté 11:26 “szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek,” – azaz a szegénység és marginalizáció strukturális problémáival nem is kell foglalkozni. Ez pedig egy olyan évezredes látásmód, aminek a lebontása nem tud pár év alatt megtörténni. Természetesen nem minden gyülekezetre érvényes ez, lásd pl. a nyíregyházi evangélikusok munkáját a hajléktalan-ellátásban és integrációban, vagy épp a göncruszkai reformátusok inkluzív gyülekezet- és településfejlesztését; de a túlnyomó többség sajnos az előbbi kategóriába tartozik.

Úgy tűnik tehát, hogy jelenlegi lehetőségeink alapján a Kovász további építkezési lehetősége egy olyan országos közösség létrehozása, aminek tagjai nem csak hitükben elkötelezettek, de a közösségfejlesztés és -szervezés módszerei és céljai iránt is. Egy ilyen közösség célja kettős: az alternatíva képzésen keresztül szemléletformálás, valamint az országos civil ügyek kampányában részvétel. Ez utóbbi ugyanolyan kísérleti projekt, mint a Láncreakció maga, viszont ugyanannak az alternatíva képzésnek része. Ennek az egyik eszköze a 2021 őszén indult Kovász Blog, ahol közösségünk szerzői teológiai, közéleti, teremtésvédelmi témákban jelentetnek meg cikkeket, állásfoglalásokat, illetve a hitalapú közösségszervezés feladatához releváns magyarul hozzáférhető anyagairól recenziókat. Emellett hazai és nemzetközi jó gyakorlatokat is igyekszünk bemutatni riportok és fordítások formájában. A blog egyébként meglehetősen népszerű: havi 5-10 ezer olvasónk van, a legtöbben a közéleti aktualitásokkal foglalkozó írásokat olvassák.

Képes lesz-e egy nem konkrét felekezethez vagy helyszínhez kötődő közösség a gyakorlatban is változást elérni, előmozdítani a társadalmi- és klímaigazságosságot? Az egyházak és gyülekezetek lehetnek a változás előmozdítói, vagy ők maguknak is változniuk kell? Közösségszervezés helyett nem érdemesebb közösségfejlesztésben gondolkodnunk? A Kovász eddig története ezen kérdések megválaszolásának első lépései. Tudjuk, ez egy nagyon hosszú folyamat lesz – de hiszünk abban, hogy erőfeszítéseinket a Gondviselés kiegészíti és megsokszorozza.

 

Szerző:

Tarcsay Tibor, középkorász, az irodalom- és kultúratudomány doktora, közösségszervező. Akadémiai kutatási témája az állam és egyház kapcsolatának teológiai vonatkozása, különösen a korai kereszténység idején és a középkorban. Jelenleg a Kovász közösségszervezője, számos civil csoport tagja, és zöld aktivista.