,Small is beautiful”
(E.F. Schumacher)

Szeretném ezzel a tanulmánnyal megtörni azt a hagyományt, amely a falusi térségek fejlesztését kizárólag központi irányítással képzeli el. Sőt szeretném azt az elképzelést is megingatni, amely szerint a területeket fejleszteni kell. A területek fejlődését lehet elősegíteni harmonikus működésükkel összhangban. És mivel a falusi térségek környezeti és társadalmi szempontból a legérzékenyebbek, az alulról jövő kezdeményezéseknek és a felülről jövő szakmai és anyagi támogatásnak egymásra találása, az együttműködés minősége döntő kérdése e térségek sorsának.
Ezért próbálom integráltan vizsgálni a működés feltételeit, amelyek jelenlegi, szakmák szerinti elkülönültsége, a horizontális kapcsolatok teljes hiánya – a tárcák, a megyék és a területek között egyaránt – a működés legnagyobb hiányossága, illetve akadályozója.
Szemléletünk alapproblémája pedig, hogy körülhatárolt, agyonszabályozott életünkből a legfontosabbat, az egyént, a személyiség szerepét egyszerűen kirekesztjük. Ez a szerep a kisközösségek szoros halmazának tekinthető falvakban meghatározó.
Az ENSZ-FAO Teljeskörű Vezetési Szemlélete (Global Management Approach) a fejlesztés legfontosabb tényezőjének az embert tekinti, s a fejlődés gátjának az emberek közötti félelmet és bizalmatlanságot. A Lakóhelyi Kezdeményezések Alapítvány igazgatója, Tony Gibson szerint a működő lakóhelyhez a helyi tudás és elkötelezettség, valamint a szakmai segítség együttműködése szükséges. Tehát két dologra kell koncentrálnunk: 1. hogyan hozható felszínre a helyi tudás és hogyan erősíthető meg a helyi közösség a cselekvéshez, 2. hogyan szervezhető és közvetíthető úgy a szakmai és anyagi segítség, hogy az a falvak, falusi térségek számára elfogadható és hasznosítható legyen.

A falvak szerepe

,Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”
(Radnóti Miklós)

Magyarország jelentős átalakulási folyamatai az 1990-es években egy globális, többrétegű válságba ágyazódnak. Akkor keresünk új utakat, megoldásokat, amikor szinte minden elfogadott ideológia, a fejlett társadalmak összeomlóban vannak. A fejlett nyugat ,hathatós segítségével” pedig a túlnépesedés, az éhínség, az elszegényedés minden válságjele szaporodik a harmadik világban. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az urbanizáció, a környezetpusztítás és a fogyasztás jelentős fékezésével élhetjük csak túl ezt a válságot.
Az ipari forradalom kétszáz éve után a világ az ökológia és az információ korának küszöbén vajúdik. Adam Smith 1776-ban megjelent nagyhatású, korszakjelző műve, A nemzetek gazdagsága (The Wealth of Nations) után 1991-ben megjelent Robert Van de Weyernek a korszakváltás helyzetének hasonlóságát már címében is vállaló könyve, A nemzetek egészsége (The Health of Nations), A XXI. század politikai morálja alcímmel. Ez a könyv a betegség és a tünetek vizsgálata után gyógymódként a természet és a közösség harmóniájának megtalálását javasolja mint kiutat, amely a holisztikus gazdasághoz és a szellem kiteljesedéséhez vezet. Az erkölcsi válságból a közösségek önmagukra találásával lehet kilábalni, mert azt a közösségek elgyökértelenedése okozta a kényszerű urbanizáció következtében. Ebben az általános talajvesztettségben, kiútkeresésben Magyarország nehéz helyzetben van, mivel sem a fejlett Nyugat, sem a harmadik világ mintái nem követhetők számunkra. Érthető, hogy a területi, gazdasági kényszer és a vágyak szintjén is a jóléti társadalmakhoz szeretnénk csatlakozni, integrálódva a piacgazdaságba, egyelőre – mindennapi harcainkban elmerülve – nemigen törődve annak szükségszerű hanyatlásával, majd elmúlásával.
,A `harmadik út` pedig alapgondolatában nem egyéb, mint radikális reform a magyarság sorskérdéseinek a megválaszolására, a MAGUNK ÚTJA a magunk jövője felé, saját út Európa keleti és nyugati tömbje között, mely szerencsés esetben egyike lehet azoknak az utaknak, amelyek majd az európai egységesülés szolgalmi útjai lesznek.”
Mint ahogy minden országnak, minden közösségnek, Magyarországnak is meg kell találnia a saját megoldását a saját adottságaira. Úgy tűnik, hogy ebben a régióban a ,túlvárosodás” még nem következett be, és hogy a falvaknak, a kialakult településszerkezetnek, a táji, környezeti adottságoknak és az újraélesztésre váró helyi közösségeknek jelentős szerepe van és lesz.
Az ország lakosságának az a negyven százaléka, amelyik a csaknem 3000 faluban él, a megélhetés egyre nehezedő gondjai közepette nem érzi a növekvő felelősséget, amely az ország mintegy nyolcvan százaléknyi területének – erdeinek, termőföldjeinek, vizeinek – kezelésével reá hárul. És a városlakók sem ismerik fel, hogy egymástól függ város és falu (energia és élelmiszer, kultúra és környezet stb.). A falvak széttagoltságuk, a közös érdek felismerésének és az érdekvédelemnek a hiánya miatt kisebbségben vannak. A politikát a fővárosból irányítják, de ott sem tisztázott – a sokrétű válság miatt -, hogy az ország milyen fejlődési pályára kíván, illetve képes lépni, és hogy ezen belül milyen szerepet szán a falvaknak.
Különösen kérdés ez a Dél-Dunántúl jellegzetesen aprófalvas térségeiben, ahol a kis lélekszámú falvak önkormányzataira még nagyobb súllyal nehezednek az általános feladatok és a kapcsolat- és szakemberhiány. Pedig Baranya, Somogy és Tolna megyében az ország területének 15,3%-án az összes falu 21,4%-a él. (Ha Zalát is számítjuk, a terület 19,4%-án 30% falu van.)
A falvainkban rejlő tartalékok értéke, nagysága, jelentősége azonban nem mérhető hektárral, gazdasági eredménnyel, lakosságszámmal, – hiszen egy kis falu összes lakója elférne egy lakótelepi ház egy lépcsőházában, csak lényegesen nagyobb a jelentőségük például a környezetük gondozásában, a helyi tudás őrzésében, a sokszínűség fenntartásában. Ez a lépték a kisközösségeké és a személyességé. Lehetetlen csak paragrafusokkal irányítani, veszélyes dolog ,kezelni” a problémákat. Támogatni és élni hagyni csak a saját léptékében sikerülhet.

Gazdaság – környezet – társadalom

,A gazdaságfejlesztés gyökerei a gazdasági szférán kívül, a nevelésben, a szervezésben, a politikai függetlenségben és a nemzeti önbizalomban vannak.”
(E.F. Schumacher)

A Dél-Dunántúl Az Alpok-Adria együttműködés nagytérségi rendszerén belül Pécs, Kaposvár és Szekszárd szellemi központjaival sajátos, színes kisrégiót képez. Déli kapcsolatai ma bizonytalanok, de hosszú távon gyümölcsöző együttműködésre lehet számítani mind a gazdaság, mind a környezetvédelem és a szellemi élet területén. Országon belül meghatározó a 7-es főút mentén húzódó balatoni üdülőkörzet, Zala, Veszprém és Fejér megyéket érintve, a főváros körzete, valamint a Duna vonala miatt leszakadó Alföld régió. Kézenfekvőnek tűnne a regionális együttműködés keleti irányú kibővítése a Duna keleti sávjával. Bajának ez kedvező esélyt nyújtana kulturális értékei kiaknázására és a Duna-Dráva-park környezeti programjához való sokoldalú kapcsolódásra. Ez a kapcsolatfejlesztés a vasút- és közúthálózat fejlesztését és a víziút szerepének erősítését igényli.
Magyarország határmenti térségeinek fejlesztésére nem a hirtelen, közvetlen, nagyléptékű kapcsolatépítés lehet a megoldás. Hogy ezek a térségek kiforrják saját megoldásukat, hogy a valódi adottságokra épüljenek a megoldások, ahhoz nem déli autópálya, és nem túlméretezett EXPO-rendezvények kellenek, hanem lassú, megalapozott fejlődés. Már ezek a térségek is kiszolgáltatottak a szabad piac és az illegális piac tömegtermékeinek és az ezekkel járó negatív hatásoknak. A közúti kapcsolatok fejlesztése (a vasúti közlekedés szerepének erősítése mellett) nélkülözhetetlen, többek között a déli autópálya nyomvonalán is, de a belső kapcsolatok javítása érdekében és nem autópálya formájában. A lassabb, megalapozott, helyi forrásokat hasznosító fejlődés a falvaknak kedvez, amelyeknek még az ötven évvel ezelőtti szolgáltatási színvonal eléréséhez is hosszú időre van szükségük. Itt nemcsak a tőkehiány, hanem a helyi társadalom igényeinek lassú újraartikulálása nehezíti a folyamatokat.
Kedvezően értékelhető, hogy e térség, jelentős problémái ellenére sem elsőként került a válságtérségek közé, így elkerülte például az átgondolatlan központi gázhálózat-létesítési támogatást, tehát a falvaknak még van esélyük megfelelőbb, helyi energiát hasznosító megoldást választani.
A kis lépések során az önellátás ésszerű fokozása, a korszerű, környezettudatos technológiák alkalmazása lenne kívánatos, mivel a térségnek változatosságában és kis léptékében rejlik a vonzereje, és ennek a vonzerőnek a fenntartása egyrészt értékőrzés, másrészt az idegenforgalmi potenciál növelésének alapja.
Az aprófalvas térségek egyre fokozódó problémája a növekvő számú, és sok helyen jelentős arányú cigány lakosság szociális-kulturális-gazdasági helyzetének folyamatos romlása. E kérdés tudomásulvétele és megoldása nélkül nem tervezhetjük a jövőt. A folyamatos szociális gondoskodás és a munkahelyteremtés mellett a minden korosztály számára hozzáférhető képzés – általános és szakmai egyaránt – elengedhetetlen feltétele nemcsak az előrelépésnek, de a megmaradásnak is. Túl kell lendülnünk az ábrándozáson, a ,hagyományos, népi mesterségek” visszatanításának kizárólagos illúzióján, mert a piacot már telítették a megvalósult projektek. Maga a szociális ellátás és a képzési hálózat kiépítése lehet munkahelyteremtő, és meg kell találni a helyi tevékenységekhez illeszkedő feldolgozó- és szolgáltatóipari lehetőségeket, valamint a térségi központokban a korszerű ipar- és ellátásfejlesztés módjait.
A falusi térségek fejlesztésében a legnagyobb gondot a támogató, a tervező és a megvalósító teljes elkülönülése, ezen belül a szakmák szerinti elkülönülés és kontaktushiány okozza. A gazdaság- és infrastruktúrafejlesztést képviselő ,területfejlesztők” gyökértelenek a helyi társadalomban, a megvalósítás szférájában. Az épített és a természeti környezet őrzői már jobban szervülnek a helyi igényekhez, de többnyire központi megértés és támogatás nélkül. Az alkalmazott közösségfejlesztő módszerek pedig elkülönülnek a megvalósítandó projektektől, amelyeket rendszerint idegen szakemberek dolgoznak ki. Amíg a szakmai és a társadalmi törekvéseket nem vagyunk képesek összekapcsolni, addig a támogatások hatékonysága sem javul. Az együttműködés pedig türelmes munkát igényel, és rugalmasságot a valódi helyi igények felszínre hozásánál.

Támogatás és elosztás

,A kívülről jövő normativitás nem képes
kezelni az eredeti másságot…”
(dr. Faragó László)

Az előzőekben vázolt együttműködési igények szükségességéből következik, hogy a falusi térségek fejlesztése csak decentralizáltan támogatható. Vagyis legfeljebb megye, vagy tájegység szintjén (és nem tárcaközi bizottságban) mérlegelhető valamennyire is reálisan egy-egy kisebb falusi térség fejlesztési elképzeléseinek realitása, minősége és a megfelelő megvalósítók jelenléte. îgy az erre társult önkormányzatok felelőssége kell legyen a fejlesztési koncepciók kialakításának és a megvalósítóknak a koordinálása – és legfőképpen az átgondolt egyetértés a fejlesztési elképzelésekkel. Ez azt is jelenti, hogy a fejlesztésnek valóban komplexnek kell lennie, tehát a tárcaszintű támogatási rendszereket nemcsak össze kell hangolni, hanem nagyrészt egyesíteni kellene, hogy legalább a falvakra szánt támogatásokról a döntés kisebb régiókban legyen meghozható. Ezzel az is elérhetővé válna, hogy a régiók a helyi igényekre, jellegzetességekre érzékenyebb pályázatokat írhatnának ki, mert a központi pályázati kiírások éppen az egyedi megoldásokat, az innovációt szűrik ki, teszik esélytelenné.
A falusi térségek léptékében csak az a kistérségi elképzelés működőképes, amely már a koncepció szintjén is legalább helyi egyetértésre és megfelelő helyi személyekre épül. Sok támogatási pénz folyt el hiába, mert a megvalósított vállalkozás, infrastruktúra, intézmény működőképtelen maradt, nem szervült a helyi igényekhez, nem fogadták be, és nem volt megfelelő környezete.
E. F. Schumacher, habár a harmadik világ kétmillió falujának segélyezéséről beszél, számunkra is megszívlelendő gondolatokat fejt ki.
,Ha a figyelmünket nem fordítjuk az áruk helyett az emberekre, a támogatások hatása negatív lesz. Ha a fejlődést támogatjuk, mit célzunk meg – a javakat, vagy az embereket? Ha az embereket, pontosan kiket? És hol vannak ezek az emberek? Ha az embereket, pontosan kiket? És hol vannak ezek az emberek? Miért kell nekik segítség? Ha nem élhetnek segítség nélkül, pontosan miben kell nekik segítség? Hogy léphetünk velük kapcsolatba? Ha az emberekre figyelünk, számtalan ilyen kérdésünk lesz. Ha a javakról gondolkodunk, nem keletkezik ilyen sok kérdés. Különösen, ha közgazdászok és statisztikusok foglalkoznak vele, a javak már nem azonosítható dolgok, GNP-vé, importtá, exporttá, tőkévé, beruházássá, infrastruktúrává, és még ki tudja, mivé válnak. Ezekkel az elvont dolgokkal jó modellek építhetők, és ritkaság, hogy az emberek számára is jut valami hely. Sokkal könnyebb dolog a javakat kezelni, mint az embereket, mert azoknak nincs saját véleményük, és nem okoznak gondot a kommunikáció során. Ha az emberekre figyelünk, a kommunikációs problémák óriásivá válnak.
Minden társadalom élete, munkája és boldogsága bizonyos pszichológiai szerkezetektől függ, amelyek határtalanul értékesek és sérülékenyek. A közösségi összetartozás, az együttműködés, a kölcsönös elismerés, az önbecsülés, a nehézségek elviselésének képessége mind megsemmisül, ha a pszichológiai szerkezet károsodott. Az ember tönkremegy, ha haszontalannak érzi magát. Ezeket a veszteségeket semmilyen gazdasági növekedés nem kompenzálhatja.
A legjobb segély az intellektuális segély, a hasznosítható tudásé. Az anyagi segítséget általában váratlan szerencseként fogadják, nem becsülik meg. A tudás ajándéka másmilyen: a befogadó erőfeszítése nélkül nem ajándék. Az anyagi javak ajándékozása függőségbe hozza az embereket, de a tudás adománya felszabadít. A tudás hatása lassú, és sokkal közelebb áll a fejlesztés fogalmához.”
Ezért lenne szükséges minden támogatási rendszerbe beépíteni a képzést, és azért is, mert ez munkanélküliek ezreinek adhatná vissza az önbecsülés, a szükségesség érzését. Jelenleg a munkanélküliekben a rendeletek csak erősítik a szükségtelenség, sőt, a megalázottság, a kiszolgáltatottság érzését a korlátozások, ellenőrzések és képzések mostani formájával.

(Folytatás a következő számban)