A közösségfejlesztés kialakulása Magyarországon^[1]

Az 1970-es évek második felétől elindult a közösségi munka hazai gyakorlatában előbb egy új szemléletű szakmai gondolkodás kiépülése, majd egy fokozatosan önállóvá váló szaktevékenység: a közösségfejlesztés kialakulása Magyarországon.

Korábbi tanulmányokban (Varga–Vercseg 1998; Farkas–Kovács 2014; Péterfi 2014; Vercseg 2018) jól nyomon követhető, hogy a hazai gyökerek és első határozottabb lépések nálunk a művelődési területről, a közművelődésből eredeztethetők. Az 1970-es évektől a kultúrházak egy szakmamegújító mozgalmának útkeresései és az akkori Országos Közművelődési Központ (OKK, majd későbbi nevén Magyar Művelődési Intézet) Művelődési Otthon osztálya körül – elsősorban Beke Pál és Varga A. Tamás jóvoltából – történtek a hazai művelődési intézmények szerepvállalásaiban erőteljes változások. Ezekkel párhuzamosan vidéki kistelepülések és kistérségek (Siófok–Balatonszabadi és a Bakonyban Bakonyszentkirály–Bakonyoszlop–Csesznek) közegében ez a folyamat a társadalom kulturális fejlesztéséből elindulva komplexebb településfejlesztési dimenziót is kapott. A folyamatot tovább erősítette, hogy Nyitott Ház névvel elindult egy országos szakmamegújító kísérlet, amelynek kereteiben erőteljesen megjelent ez az új szemlélet több nagyvárosban (pl. Dombóvár, Zalaszentgrót, Kazincbarcika), illetve nagyvárosok egyes részeiben, lakónegyedeiben (Debrecen, Budapest-Újpalota, Zalaegerszeg) és persze falvakban is.
Ennek a szakmai fejlesztésnek a 70-es években elindult kiteljesedéséhez hozzájárult több olyan hazai társadalmi mozgalom – az amatőrszínháztól a klubmozgalmon át a táncházi mozgalomig –, amely egyrészt az öntevékenység új példája lett; másrészt a változáshoz több területen is megújulást kereső társadalmi hátteret nyújtott (Péterfi 2014).

Ebben a közegben, főként a már emlegetett művelődési házak megújulását kereső szakemberek társulása, közös műhelymunkái, továbbképzései során találtak rá a nemzetközi gyakorlatban közösségfejlesztésnek (community development és community organization) nevezett szaktevékenységre, amely szinte minden lényegi elemében beleillet, megfelelt és továbblépést kínált az akkorra itthon már kialakuló szakmásodásnak (GERGELY 1991). A művelődési mozgalmak mellett egy fontos új dimenzió kapott különös hangsúlyt – ami persze immanensen a „nyitott házasok” szemléletében is jelen volt: a helyi társadalmi szükségletek kiszélesített értelmezése, kiemelten fókuszálva a szociális-közösségi viszonyokra.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a közösségfejlesztés kialakulása Magyarországon a közművelődési mozgalmakból indult el, előbb belső erőforrásokra építve, majd más szaktevékenységek bizonyos hangsúlyainak átvételével.

1989-ben megalakult a Közösségfejlesztők Egyesülete, hogy kitágítsa, szélesítse új, kívülről csatlakozó szakemberekkel azokat a kapacitásokat, amelyeket az OKK-ban közben Fejlesztési osztállyá alakult szervezeti egység kínált. Az Egyesület működésének célja az volt, hogy további társadalmi erőforrásokat vonjon be a szakmamegújítási folyamatokba. Ennek kereteiben szakmai konferenciákat rendezett, Parola címmel új folyóiratot indított, kiadványokat szerkesztett, amelyekben a nemzetközi tapasztalatokat és fokozatosan a hazai esettanulmányokat is megjelentette, ezek voltak tehát a két szervezet (az állami fenntartású OKK és az új szakmai egyesület) közös munkájának első lépései.

Rövidesen egy hálózat indult Közösségszolgálat Alapítvány névvel, amely több megyeközpontban, nagyvárosban irodát nyitott, hogy a környezetében megjelenő közösségi kezdeményezéseket már földrajzilag közelebbről is támogassa. A fentebb idézett belső források mellett ezeknek a folyamatoknak a révén – kiegészülve a 90-es évek fordulóján Magyarországon még erőteljesen jelen lévő nemzetközi támogatási forrásokkal – izmosodik, fejlődik tovább a közösségfejlesztői mozgalom. Különféle terepmunkák, ezekhez kapcsolódó szakmai felkészítések, eleinte főként civil kezdeményezőknek szervezett felkészítő képzések jelzik ezt a felépülő utat.

A közösségfejlesztés legfontosabb alapjai és alapértékei

Minden idesorolható próbálkozásban és e próbálkozások kibontakoztatásában az egyik leginkább kiemelt alapvetés a közösségi részvétel megjelenése. Ennek és a részvételt szolgáló bevonási lépéseknek van a leginkább hitelesítő értékük a szakmaiság valódi megjelenését illetően. Ezt azért húzzuk alá, mert – ahogy mindenféle mozgalomban – itt is újra és újra megjelennek a lényeget eltakaró, csupán divatot követő, végtelen leegyszerűsítő, tehát a közösségfejlesztést sematizáló próbálkozások is.

Fontos tudnunk, hogy itt – részben az angolból való tükörfordítás miatt is – pontosan kell értenünk, hogy a közösség alapvetően nem a zárt kiscsoportokat (persze részben azokat is); hanem az angol community kifejezés értelmében a települési közösséget, az ilyen keretekben együtt élők közösségét jelenti. Tehát olyan folyamatokat, amelyek legalább szándékuk szerint az egész lakóhelyi közösségre kívánnak hatni, változást hozó együttműködést teremteni.

Ezzel kijelöltünk egy másik alapvetést: a közösségfejlesztés mindig lokalitásban, helybéliségben értelmeződik. Abban a vonatkozásban, amely még jó eséllyel átlátható, „kapcsolatba hozható” olyan helyi polgárok együttélése, akik hatással tudnak lenni az érintett közösség működésének keretére, az együttműködésük szabályaira is. (BIDDLE–BIDDLE 1988. és Schoenberg 1979.)

Ugyancsak fontos a közösségfejlesztésben a lokalitás egy szűkebb egysége: a szomszédság fogalma. Ez a kifejezés nemcsak a hajdani falvak életében bírt mindennapos jelentéssel, a modern urbanisztikának is egyik kulcskifejezése volt. Ebben a közegben van igazi esélyük a helyben élő embereknek arra, hogy átlássák, jobban megértsék a helyi életet, így esetleg kezdeményezni, változtatni legyenek képesek. Ez az a közeg, amely még jobban átélhető a számukra.

Így fontos fogalommá válik a nyilvánosság – kiemelten a helyi nyilvánosság – kérdése, amelyben jó eséllyel felmerülhetnek vélemények, gondolatok, és a párbeszéd is megteremthető.
A közösségfejlesztés folyamatjellegű beavatkozás, tehát tartósabb időtartamú és egymást követő lépések sorozatából összeálló tevékenység – ez is az alapjellemzők egyike –, gyakran a helyi közösség képessé válásának segítése (ma divatos kifejezés az angolból átvett empowerment), amely a cselekvővé válás képességét jelenti elsősorban.

Jól látható az eddigi alapfogalmaknak kiemelt kifejezésekből, hogy a közösségfejlesztői tevékenység talán legfőbb fókusza a helyi civil társadalom. Az igazán sikeres fejlesztői programok többnyire a civil társadalom felrázására és cselekvővé tételére irányulnak. De ez tartósan kevéssé működik a körülvevő-befogadó közegnek az értelmezése nélkül, amelyben az önkormányzat, tehát a helyi közigazgatási és döntéshozói hatalom, a helyi gazdasági szereplők, továbbá a közösséget körülvevő – jó esetben szolgáló – intézmények is nagyon fontosak.

Gyakori, hogy egy-egy települési közegben sikeresek a helyi civilek mozgósítására-mobilizálására megfogalmazódott lépések, és elindulnak új megoldásokat, változásokat ígérő cselekvések; de ha ebben nem partner pl. a helyi önkormányzat (sőt esetleg riválist látva ebben, még akadályozó szereplő is), akkor nagyon korlátos a kialakuló mozgásterük a civil kezdeményezéseknek, önszerveződéseknek, programoknak.

Ezért különösen fontos része a közösségfejlesztő típusú beavatkozásnak az együttműködés kialakításának szándéka. Ha a civilek aktív cselekvésekbe, a helyi döntések befolyásolásába kezdenek, az a választott képviselőtestület nézőpontjából gyakran bizonyos mértékű hatalommegosztást jelenthet. Ez ideális esetben egy település életében nagyon sok helyi és akár külső erőforrás mozgósítását és bevonását is eredményezheti, de ha ezzel ellenségesek más helyi szereplők (pl. az önkormányzatok, intézmények); ha nem sikerül kölcsönösen megértetni velük az együttműködés kölcsönös hasznát, akkor lefékeződik a legjobb közösségi kezdeményezés is. Kiemelt jelentőségű tehát a közösségfejlesztési folyamat során – már egy-egy közösségen belül, de akár a beágyazódást kínáló környezettel kapcsolatosan is – az együttműködés lehetőségének, fejlesztésének a megteremtése, amire gyakran a külső fejlesztői beavatkozásoknak is fontos figyelniük. Ezért is mondják a közösségi munkának a közösségfejlesztést előtérbe helyező változatára, hogy ez a soft beavatkozás – azaz lehetőleg az együttműködést, s így részben a beilleszkedést is előtérbe helyező formája.

Összefoglalva: az alapértékek kiemeléséből jól láthatjuk, hogy a közösségi fejlesztőmunkában komplex társadalmi szükségletekre megjelenő komplex „közösségi beavatkozás” (Vercseg 2020)^[2] – megközelítés és értelmezés – a jellemző.

A magyarországi közösségfejlesztés a 80-as és 90-es években

A magyarországi rendszerváltás időszakának különösen fontos jelensége volt a közösségfejlesztés megjelenése. Egyrészt, mert szemléletével hozzájárult egy új politikai-társadalomszervezési változás gyakorlatának a megalapozásához, másrészt mert ez a politikai változás (így reméltük akkor) a közösségek szerepének átértelmezésével új közeget, reálisabb alapokat kínált egy addigra már erősödő szakma és mozgalom építkezéséhez is.

Ezeket az éveket a civil, nonprofit szerveződések – kiemelten az egyesületek és alapítványok – nagyon gyors megjelenése és kibomlása jellemezte (a szakirodalom gyakran nevezi a jelenséget „civil bumm”-nak). A 90-es évek első 3-4 évében több mint 30-40 ezer szervezet alakult, s ezek jó része közvetlenül kötődött a településekhez. Ugyancsak a rendszerváltás idején született a magyar önkormányzati törvény (1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról)^[3], amelynek velejárója volt a tanácsrendszert leváltó valódi önkormányzatiság lehetőségének az elindulása. Ez a változás új lehetőséget (és sokfelé nagy lendületet) adott a helyi döntéseknek, az aktív helyi társadalom kialakulásának. Sokan – éppen a fentiek alapján – úgy véltük, ez az időszak számtalan tekintetben „közösségfejlesztésért kiált”.

Ahogy a bevezető szakmatörténet elindulását elemző sorokban írtuk, viszonylag hamar kialakult egy igazi szakmai készenlét (már az egész 90-es évtizedben), amely különösen alkalmasnak tűnt ennek a helyzetnek a támogatására.

Falvakban és kistérségekben működött sikeresen ez a fejlesztőmunka, vagy városi szomszédságokban-lakónegyedekben. A helyi akarat „kitapintása”, a kezdeményezések bátorítása, a közösségi események szervezése, az alulról jövő cselekvések megfogalmazása jelentette a kialakuló gyakorlati munkákat. Ezekben az identitás keresése – a helytörténet – volt gyakori lendítőerő; aztán helyi újságok és más lokális kiadványok közösségi létrehozása, megjelentetése; közösségi terek használatának kezdeményezése; egyesületek-alapítványok létrehozása, amely tartósabb kereteket biztosított a függetlenedő helyi cselekvéseknek. Több helyen közvetlenül is bekapcsolódtak az önkormányzás folyamatába – előbb csak külső javaslatokkal, állandó jelenléttel a döntések előkészítésében. A 90-es évek közepére gyakorivá vált, hogy helyi civil szervezetek önállóan is elindultak a választásokon.
Így került egyre közelebb a közösségi együttműködés, érdekérvényesítés a fejlesztői programok eredményeiként – más nézőpontból így tágult egyre jobban a helyben megbátorodók tevékenysége, s vált gyakorivá, hogy a helyi közjó ügyeiben szerepeket vállaljanak a megszerveződött polgárok.^[4]

A későbbiekben gyakran előfordult, hogy a helyi civilek hiányolták a települések fejlesztési terveinek nyilvánosságát, azokban a közösségi bevonás megvalósulásáért küzdöttek.^[5] Aztán – máig tartóan – megerősödött a közösségi tervezés igénye és gyakorlata, a környezetvédelem és az ökológia kérdései, együtt a szociális ügyekhez is kapcsolódó szolidaritás kérdéseiben való szerepvállalással.^[6]

A fejlettebb országok segítő szervezetei és nemzetközi pénzügyi alapjai is sokféle forrással segítették közvetlenül, de gyakran képzésekkel-tréningekkel ezekben az években a szakmai- és általában a demokráciaprogramokat itt Közép-Kelet Európában.^[7] Ez utóbbi folyamat magyarországi jelenléte persze a 90-es évek második felében fokozatosan lefékeződött, s a segítő alapok délebbre, az elmaradottabb országok irányába léptek tovább.

A 90-es évek központi kormányzási törekvéseiben és technikáiban – főként az első tíz évben – erős hangsúlyt kapott a „jó kormányzás” szándéka, amelynek egyik jellemzője, hogy különösen nagy hangsúllyal igyekszik „szétosztani-szétteríteni” a társadalom széles rendszerében a hatalmi szerepeket: tehát a kormányzási funkciókat, magát a döntéshozatali kompetenciákat és részben a felelősségeket is. A meghatározóvá váló szereplők pedig – ideális esetekben – a központi kormányzat alatti közvetlen és attól távolabbi közigazgatási szintek (tehát a régióktól a települési önkormányzati szintig), a civil társadalom aktorai (a szakmai kamaráktól, érdekvédelmi rendszerektől a különféle egyesületi keretekben működő helyi szervezetekig) és részben a gazdasági-üzleti szektor szereplői. (Ágh 1999.) Az állam ilyen helyzetben, többnyire tehát tudatosan decentralizál, s ennek a folyamatnak fontos eleme a társadalmi párbeszéd intézményesített rendszerének kialakulása: a kormányzás mint a civil társadalom önkormányzata jól elrendezett szerveivel. Ez a folyamat és ez a miliő a közösségek szempontjából jelentősen kedvez a részvétel, a bekapcsolódás folyamatának. Az is nyilvánvaló, hogy ez nem probléma nélküli korszak, a változás hosszú és fokozatos lépésekben, konfliktusokkal, általános – a társadalom egészét érintő – tanulással realizálódhat. A korábban jelzett mindennapi gyakorlatban megfogalmazódó cselekvések, a részvétel helyi megszervezése már sajátos közösségfejlesztői módszereket igényelt. A külső fejlesztő szakemberek ezért a helyi cselekvésekhez kapcsolódóan képzéseket, tapasztalatcseréket szerveztek, tehát a közösség belső erőforrásainak kibontása mellett egyre szükségesebbé vált a külső tudásbevitel, azaz a civilek felkészítése, képzése is.^[8]

Ebben a társadalom „finomszabályozásával” alakuló történelmi közegben, itt Magyarországon a közösségfejlesztő szakma sokféle terepmunkával lépésről lépésre önmaga kezdte kialakítani vagy adaptálni a nemzetközi példákból ideilleszkedő gyakorlatokat, módszereket (B. Vörös 1993, szerk.).
A helyi közösség előtérbe kerülése részben kedvez ennek a folyamatnak, megjelennek nagyobb (nemzetközi és hazai) szakmai programok (pályázati és egyéb esélyek), általuk is jelentősen szélesedik a képzési rendszer: első időkben a civil képzések, majd lépésről lépésre a felsőoktatásban (előbb főiskolákban, majd egyetemeken is, BA-, majd MA-képzések révén) és a különféle szakmai képzési rendszerekben is (OKJ, rokon szakmák átképzési tartalmaiban).

A közösségfejlesztés megerősödése: a hálózatosodás

A korábban egyetlen országos szervezetként elindult Közösségfejlesztők Egyesülete a különféle projektek, terepmunkák és képzések során erőteljesen kezdeményezte helyi (többnyire megyei vagy kistérségi, regionális) szakmai egyesületek megalakulását is, elsősorban a képzések résztvevői és a különféle terepeken szakmai tapasztalatokat szerző kollégáinak összefogására, további helyi programok kiépítésére. Ilyenek pl.: Közösségfejlesztők Hajdú-Bihar megyei Egyesülete; Békés megyei Közösségfejlesztők Egyesülete; Felső Kiskunsági Közösségi Munkások Egyesülete; Dialóg a Közösségekért és Komáromban az Élettér Egyesület.

Megjelennek az elindító Közösségfejlesztők Egyesületétől független, de nagyon hasonló alapértékű kezdeményezések, s ezekkel szoros szakmai kapcsolat alakul ki. Ilyenek a Zalai Falvakért Egyesület, a Debrecenben és térségében dolgozó ÉLETFA Segítő Szolgálat Egyesület. Ez utóbbi és később más hasonlók, már erősen magukba integrálják a szociális munka (főként annak közösségi orientációjú) és a vidékfejlesztés tartalmait is.^[9]
Ezeket az időket követően – már a megyei és regionális szervezetek további munkájának eredményeiként – alakultak tovább önálló identitással és határozottabb földrajzi területre fókuszáló szakmai közösségek, egyesületek Észak-Abaújtól Baranyáig sokfelé az országban, amelyek a közösségfejlesztést szakmaként és mozgalomként együtt tekintették céljaiknak.

Visszatérve a 90-es, majd a 2000-es évekre nemcsak külföldi, de különféle hazai források is kapcsolódtak a közösségfejlesztői munka kiépüléséhez. Ennek kapcsán helyi szakmai segítő irodák és azokban felkért segítő szakértők voltak alkalmazva, amely egy új hálózatot alkotott (Beke 1993).
Előbb a rendszerváltást közvetlenül követő években egy bank és két szakmai szervezet összefogásából indult el a korábban említett Közösségszolgálat Alapítvány^[10], amely felkészült szakemberek alkalmazásával 8-10 hazai nagyvárosban és annak térségében tervezett működésre alapított, ún. közösségszolgálatokat (Groskáné 2019). A szakmásodásnak ezek a regionális szervezetei – a támogatás / fenntartás meghatározott időszakaira tervezve – két-három évig tudtak a maguk térségeiben fejlesztő tevékenységet folytatni.

A következő hálózat a 2000-es években, a Közösségi Kezdeményezéseket Segítő Szakmai Hálózat (KÖZTÁMHÁLÓ), az akkori népjóléti tárca jóvoltából és anyagi finanszírozásában működött; így minden megyében dolgozott megbízott közösségfejlesztő szakember, s ebben különösen jelentős volt a hálózat összefogásának a Közösségfejlesztők Egyesülete által működtetett szakmafejlesztő tevékenysége. Ez a három-négy év komoly lökést eredményezett a helyi szakmai tevékenységek módszertanának kidolgozásában is. További fontos hálózat – már a 2000-es évek elejétől – a proHáló (Groskáné 2019), amely nonprofit szervezetek hálózata, de amelyben a szolgáltatások megszervezése mellett erősen a középpontban van a közösségi fejlesztőmunka.

A fentiekben felsorolt hálózati munkákat ebben a szakaszban a Közösségfejlesztők Egyesületének és az akkor már MMI-nek nevezett országos intézmény Közösségfejlesztési Osztályának műhelyeiben kimunkált erős közös alapok, közös értékek és hasonló módszertani jellemzők segítették – erős szinkronitással.

A közösségfejlesztés hazai elindulásától az akkor még egyetlen szakmai szereplőként működő, országos jellegű Közösségfejlesztők Egyesületének szerepét és funkcióját a 2000-es évekre – de különösen mára – az új munkamegosztás és a társadalmi szükségletek erőteljesen átalakították. A helyi és térségi-megyei szervezetek megalakulását követően egyre inkább ezekbe a szervezetekbe helyeződött át a helyi gyakorlati és terepmunka. Az alapító közösségfejlesztői műhelyeknek innentől elsősorban a szakmai-módszertani és a fejlesztő-megújító, esetenként hálózati szerepek, továbbá a képzések fejlesztése lettek a meghatározó funkciói.

A közösségfejlesztés helyzetének alakulása a 2000-es évek első évtizede után

A fejlesztői munkánk gyakorlatában fontos tapasztalat, hogy a települések belső erőforrásai a legtöbb esetben nem olyanok, hogy saját erőből önálló közösségfejlesztői tevékenységbe kezdjenek; ezek a feladatok – a világban másutt is, valamilyen külső – hol nemzetközi, jó esetekben kormányzati régiós elhatározást és erőforrásokat: központi programokat igényelnek. Ez viszont erősen növelheti a fejlesztési programok kitettségét – elsősorban azok politikai függőségét. Segíthet ezen, ha a központi politikában és a társadalomban van belátás, és szakpolitikai elköteleződés.

Hazai tapasztalataink alapján ezek mostanában leginkább az EU-s pályázatok által valósíthatók meg, mivel az Unió az alapértékei miatt gyakran a részvételt eredményező közösségi bevonást, a helyi öntevékenységet s általában a közösségfejlesztési értékeket (néha nevesítve is) megjelöli a támogatási feltételei között.

Más kérdés, hogy mára kialakulóban van egy alibi technológia ezeknek a programfeltételeknek a kijátszására. Központi és helyi kormányzatoknál, intézményeknél sajnos egyaránt gyakorlat ez, amivel igyekeznek „mintha” módon, sematizált gesztusokkal ilyen programlépéseket akár hamisan is igazolni, s így hozzájutni anyagi forrásokhoz.

A hazai helyzet a 2000 utáni évtizedekre jelentősen változott a korábban már érintett „jó kormányzat – jó kormányzás” vonatkozásában és értelmezésében. Újra és újra olyan politikai meggondolások merültek fel, majd legitimálódtak, amelyeknek értelmében a központi kormány önmaga kívánja a döntési rendszereknek nemcsak a feltételeit megteremteni, de deklarációja szerint azokért a felelősséget is az állam vállalja magára. Ez egy nyilvánvaló és tudatos centralizációs folyamat: az önkormányzatiságtól történő helyi jogkörök áthelyezésétől-átvételétől kezdve a piac közvetlenebb befolyásolásáig, „kézbentartásáig”.
Témánk szempontjából e jelenség azért fontos, mert ez a folyamat a fenti tendencia eredményeként közvetve, de részben közvetlenül is a civil társadalom részvételét, egyúttal szerepvállalását is erősen korlátozza.
Velejárója ennek a folyamatnak a társadalmi közbizalom alakulása: az állam (kormány) kevéssé bízik a társadalomban, s viszont: a társadalom egy része is egyre gyanakvóbb, bizalmatlanabb az állammal, a politikai szektorral s annak különféle intézményeivel szemben. (Péterfi 2016. és PÉTERFI 2019.)
Nem kívánok itt ennek aktuálpolitikai részleteibe belemenni (hiszen nyilván a politikai polarizálódás egyik eredménye, hogy van egy erős és hűséges állampolgári tömeg, amely elfogadja, rendben lévőnek tartja ezt a tendenciát), de a közösségfejlesztés alapértékeit jelentő részvétel, bevonódás, kezdeményezés, civil társadalmi öntevékenység – s főként a társadalmi párbeszéd – alapjaiban más közegben és eltérő feltételek között valósulhat meg, mint ahogy azt a 90-es évek rendszerváltási időszakáról tárgyaltuk. Ezekben a centralizálódást erősítő években gyakran találkozunk civilellenes központi megnyilvánulásokkal, megbélyegzésekkel, sőt, esetenként a fenyegetettség érzésének megjelenésével is.^[11]10

Itt egy rövid kitérőben kiemelem, hogy a közösségfejlesztés szempontjából részben prioritásként tekintett civil társadalom általános értelmezése Arató András szerint: „a modern civil társadalom a gazdaság és az állam közötti társadalmi interakció szférája, a nyilvánosságból és különböző szabad társulásokból tevődik össze. A polgári kezdeményezés és önmozgósítás változatos formái hozzák létre, a jogrendszer (különösen az alanyi jogok megléte) intézményesítik. Politikai szerepe nem a hatalom megszerzése, hanem befolyásolása, kontrollja.” (Nagy–Nizák–Vercseg 2014: 14.)

A közösségfejlesztés utóbbi években kialakuló mozgásteréről

Több fontos tendencia határozza meg, illetve jellemzi ezt az időszakot.
Az egyik kiemelésre érdemes jelenség már a hazai meggyökeresedés időszakában érzékelhető volt, hogy a bevezetőben jelzett közművelődési eredet mellett hamar megjelent a szakmaköziség folyamata a közösségfejlesztés elméleti és gyakorlati vonatkozásában is.
Részben a nemzetközi gyakorlatban tudott, hogy sokfelé a szociális munka volt a közösségfejlesztés „kihordója”; azaz több ország esetében ebben a szaktevékenységben jelent meg egy specializációként, majd ebből vált ki és gyökeresedett meg. (Gosztonyi 1997.) Az tehát, hogy Magyarországon is „összetalálkozott” e kétféle megközelítés, jól érthető. Voltak és tartanak időnként ma is szakmai párbeszédeket erről, de ez talán most itt nem kulcskérdés, hogy melyik melyiknek a része.
Korábban említettem a vidékfejlesztést, amellyel egymásra kölcsönösen erős hatást gyakorló szemlélet és szaktevékenységi terület a közösségfejlesztés. Ilyen szakmaközileg meghatározó forrás az ökológia, a környezetvédelem. De kihagyhatatlan a settlement mozgalom; az urbanisztika, a városi élet tudománya; a mentálhigiéné: a testi-lelki-szociális jóllét területe is.

Korábban jeleztem, hogy a komplex és tartós közösségfejlesztési programok nagyon ritkán tudnak egy települési közösség belső elhatározásából és csupán a saját belső erőforrásaiból megvalósulni. Például azért sem, mert gyakran éppen az eszköztelenebb, rosszabb anyagi helyzetű, a különféle válságokkal küzdő falvakban, városokban, városrészekben van – vagy lenne – különösen nagy szükség ilyen nagyszabású programokra. A Münchhausen-jelenség híján ezért is jelennek meg külső (nemzetközi vagy nemzeti) erőforrásokból finanszírozott és sokféle beavatkozást magukba foglaló szakmai programok, amelyeknek gyakran kiemelt közösségfejlesztői elemük is szokott lenni (MOLNÁR-PETÁK-VERCSEG 2014.) .
Ennek persze az a kevéssé szeretett következménye, hogy erősen projektalapú működés alakul ki, azaz a kívülről vezéreltség nincs eléggé tekintettel a helyi tartalmi adottságokra, specialitásokra; meg hogy egy-egy projektnek az időtartama sem a helyben szükséges mértékű időtartamú. Ezek miatt születik sok uniformizált megoldás, nem érlelődnek meg megfelelően a beavatkozási folyamatok, kevés az idő a megoldás kibontásához és megtalálásához, nem gyakorlódnak be fenntartható cselekvési folyamatok, s így nem is válnak belsővé, nem interiorizálódnak megfelelően. És ha ilyen a helyzet, gyakori, hogy elindult pozitív változások is „visszaromlanak” – éppen a belső szervesülés hiánya miatt is.

Fontos itt kis kitérőként megjegyezni, hogy a közösségfejlesztés – bármennyire is fontosnak tartjuk azt – nem csodafegyver, nem tud minden helyzetre megoldást kínálni, különösen nehéz esetben elsősorban a közösségi megoldáskeresési folyamat elindításában tud segíteni.
Azt is tudomásul kell vennünk, hogy sikeres programok esetében sem tud egyszeri beinvesztálási lépéssel örök életre megoldást kínálni a közösségi viszonyokban, azaz nem perpetuum mobile, hogy belökjük, elindítjuk aztán örökmozgó folyamatként megy az idők végtelenjéig úgy, hogy nincs is vele több dolgunk.
A közösségfejlesztés folyamatos és felelős beinvesztálást, társadalmi befektetést igényel. Mindenütt. Tehát nem csak a válsághelyzetben, nem csak kis falvakban, nem csak alkalmi bajok idején. A társadalom működtetésének és irányításának mindenkori folyamataiban.

A hazai közösségfejlesztés közelmúltjáig értékelve a szakmatörténetet és visszautalva a nagyméretű külső erőforrások, támogatások megjelenéséig, egy érdekes helyzet keletkezett a 2010-es években: az Európai Unió két nagy támogatási csomagjának lett célterülete idehaza a közösségfejlesztés.

Az egyik, amely később Cselekvő Közösségek (CSK) címet kapta. Ennek lényege egy többéves programidőszak keretében intézményesített szakmai segítőhálózat kiépítése Magyarországon. Ez a többmilliárdos nagyságrendű európai uniós forrás közvetlenül a kormányon keresztüli elosztásban valósult meg. A víziója az volt, hogy egy központi szakmai konzorcium kereteiben jöjjön létre egy „szakmai fejlesztő ügynökség” (persze nem így nevezték a CSK lebonyolító intézményét^[12]11), amely szinkronizálja a folyamatot, s az építsen ki egy országos mentori hálózatot, és készüljön „szoftverként” olyan háttérbázis, amely szakmai tanulmányokat, kiadványokat, kutatásokat és felkészítő képzéseket kínál a megyei szereplőknek. Ezzel szinte párhuzamosan – valójában kis késleltetéssel – a megyékben majd egy másik központi EU-s programalapokból (TOP) finanszírozva helyi – többnyire települési és kistérségi szintű – közösségfejlesztési folyamatok indulnak. Ez utóbbiakat már a településeknek kellett megpályázniuk, lebonyolítaniuk; de úgy, hogy kötelező volt nekik a CSK-program szakmai irányítását és módszertanát, intencióit használni. Így találkozhatott egy felülről megszervezett szakmai mentorhálózat és felhalmozott tudásanyag az „alulról”, sikeresen pályázó települések programjaival, szükségleteivel – eredeti szándéka szerint azt segítve.
Anélkül, hogy részletesen belemennék ezeknek az összesen legalább három-négy éves időszakra érvényes nagy programoknak az elemzésébe, kiemelek két fontos jelenséget, amelyek a közösségfejlesztés hazai gyakorlatát erősen befolyásolták.^[13]
Az egyik, hogy különféle – itt most nem részletezett – kényszerekből az EMMI Kulturális Államtitkárságán keresztül lettek lebonyolítva a Cselekvő Közösségek (CSK) címmel megvalósuló, de EU-s támogatásból szerveződő programok. Részben ezért kiiktatták a felépítéskor a Cselekvő Közösségek programcsomagból a közösségfejlesztés egyik meghatározó „felületét”, a szociális területet. Pontosabban, szinte mindent, ami nem a kulturális szférához tartozik (tehát értelmezésük szerint meghaladhatja a Kulturális Államtitkárság kompetenciáját), kiemeltek ebből, és létrejött egy új fogalom, a „kulturális közösségfejlesztés”. Valójában ezen belül is jórészt az intézményekre helyeződött át a hangsúly, amivel a program vezérlése, a közösségfejlesztés igazi értelmezésének számtalan alapértékét (alapvetően pl. a szakmaközi jellegét) kihagyatta, de minimum elszürkítette. Ez a tartalmi torzítás, továbbá az erős (kulturális) intézmény-központúság jelentősen félrevitte a szakmai fókuszt.
A másik jellemzője ennek a programirányításnak, hogy elég durván az aktuálpolitika befolyása alá került a szakmai eredetű program. Ez a CSK esetében, de különösen a terepeket biztosító települések felől elindult másik, ún. Települési Operatív Programoknál (TOP) volt egyértelmű, s a kedvezményezettek szelekcióját nagyon a politikai lojalitás szerint jelölte ki.
Nagyon nagy számban születtek a „közösségfejlesztési” tartalomra kiírt TOP-pályázatok, de ezek esetében egyszerre jelent meg egyfajta tömegesítés és sematizálás. A lezajlott pályázati rendszer ezt a feltevést – a közösségfejlesztés uniformizálásának veszélyét – jórészt igazolta.
Nyilván, két ilyen erős befolyásolás ellenére is születtek értékes, valódi eredményeket és fejlesztést tartalmazó programok, amit a szakma utólag próbál kiszűrni és a vállalható belső szakmai tapasztalatok közé emelni. Ezeknek a részben különféle fórumokon történő bemutatásával, s remélhetőleg majd szakmai tanulmányok elemzéseiben is.

Az utóbbi évek értékeléséhez egy másik jelenség megismerése és megértése is fontos.
A korai időkben – így e tanulmány elején mi is – a közösségfejlesztés kifejezést az angol eredetek miatt is gyakran két fogalom körüli szinonimaként értelmeztük: a community development (tükörértelmezés szerinti közösségfejlesztés) és a hozzá nagyon közel álló community organization (közösségszervezés) fogalmaival. Ez a nemzetközi gyakorlatban nem előzmény nélküli, mégis az utóbbi, a közösségszervezés szakmailag elfogadott és bevett értelmezése, a fejlesztéshez képest a közösségi munkának egy határozottan eltérő jelentését és tartalmát különbözteti meg.
A különbség (némileg egyszerűsítve): jórészt a közösségi beavatkozás módjának (céljának és dinamikájának) a tekintetében tér el a kétféle segítő munka , az utóbbi sokkal erősebben a radikalizmusával, a célcsoportjával jellemezhető és a közösségi érdekérvényesítés határozottabb felvállalásával foglalkozik. (Rothman 2002.) Míg a közösségfejlesztés az érintettek bevonásakor az együttműködés keresését, közös alapok megteremtését tartja elsődlegesnek, a közösségszervezés sokkal fókuszáltabban az érintettek arra való felkészítését, hogy kikényszerítsék (többnyire a sikertelen együttműködést követően a hatalom képviselőiből) az érdekeik érvényesülését, és eközben a társadalmi problémákat okozó –  rendszer szintű, szerkezeti változásokat is elérjenek a döntéshozatali-hatalmi rendszerben (Sebály–Vojtonovszki 2016).
A közösségszervezés a 2010-es évek közepétől Magyarországon is igen jelentős szakmai sikereket és figyelmet elérő közösségi beavatkozási forma, mely részben a demokratikus működés megszaporodó zavaraiból származó helyzetek sokasága miatt, részben egy szintén sikeres szakmaépítési folyamatot következetesen végigvivő műhely – a Civil Kollégium Alapítvány – munkájának eredményeként kapott idehaza és Közép-Európában is kiemelt figyelmet.

Ez az új műhely részben a Közösségfejlesztők Egyesületének korábbi szakmai csapatából nőtt ki, szerveződött meg – ezért nyilván ez a folyamat nem volt hatástalan a hazai közösségfejlesztési mozgalomra.

Ugyanakkor mindezekkel párhuzamosan (részben kis késéssel) kialakult egy másik, államilag preferált közösségszervező orientáció, egy új (BA fokozatú) felsőoktatási képzési programnak történt az alapítása és akkreditálása. Ez utóbbi program azonban nem a közösségi érdekérvényesítést, a hatalmi viszonyok befolyásolását tekinti alapvető céljának, hanem egy, alapjaiban kulturális szervezői szaktevékenységet – főként programszervezői munkát – céloz. Míg a korábban tárgyalt kétféle közösségi munka a helyi közösség életét kívánja öntevékennyé és szervezetté tenni (más-más hangsúlyokkal, de a helyi közösséget szolgálva), addig a mára már államilag is akkreditált közösségszervezés valójában a közönségszervezést. Tehát a befogadóknak, rendezvénylátogatóknak, s így a (kulturális) fogyasztóknak a közönségét: főként az intézményekkel kapcsolatos lojalitását igyekszik befolyásolni.
Ennek a váratlan – és talán nem elkerülhetetlen – képzési tartalomnak a megjelenésével erősen kettévált Magyarországon az állami keretekben zajló közösségszervezési képzési rendszer is.

Most merre tart a közösségfejlesztés?

Az előző részekben igyekeztünk bemutatni a 80-as-90-es években elinduló új szaktevékenységként a közösségfejlesztést, azt, hogy bár különféle helyzetű és hátterű települési programokból indult, de közös alapokat és egymáshoz kapcsolódó, gyakran egymásra erősen reflektáló főbb áramlatokat fogott össze. Tehát a közösségfejlesztésnek volt egy sokféle tekintetben közös alapokat valló szakmai összeépülési / felépülési folyamata.
Azt is bemutattuk, hogy milyen sok más szakterület kapcsolható elemeit integrálta magába, mert komplex problémákra igyekezett komplex megközelítésekkel választ keresni. Ezért hamar megjelent benne a szakmaköziséget respektáló, sok tekintetben holisztikus szemlélet.

Mostanára a nagy kapacitású, széles erőforrásokat kínáló, sok szakember bevonását lehetővé tevő, tartós fejlesztési folyamatok lehetőségét magába foglaló közösségfejlesztési hálózati programokból kevés látszik a horizonton. Meg-megjelenik egy-egy hálózatépítési lehetőség, de a reálisabbnak tűnő esélyt ennek a szakmai szemléletnek a megvalósulására most inkább a konkrét, helyi, esetenként kisebb ügyekben, programokban lehet látni.

Ahogy az elején összetartottak a szálak, most szétszálazva, sajátos szakterületekbe beépítve tűnik esélyesebbnek a kibontakozás a gyakorlati közösségi fejlesztőmunkára. Ebben a diverzifikációs folyamatban érdemes a szakpolitikai ajánlásokba történő beépülésnek, de legalább a szemlélet megjelenítésének az esélyét keresni. De fel kell ismernünk, hogy ez a kiterjesztés egyre inkább indokolt a szakmákon kívül zajló közösségi munkák gyakorisága miatt is.

A nagyobb városmegújítási programok kínálhatnak például újabb esélyeket, főként azok, amelyek a fizikai megújítások mellett ténylegesen a helyi közösség megújítását, megmozdítását, öntevékenységének fejlesztését is fontosnak tartják.^[14]

Kimondottan közösségfejlesztői megszólítások hangzanak el a városi reziliencia (azaz a megújulás, az ellenállóképesség, az új helyzetekre való alkalmasság megteremtése) ígéretes példái kapcsán, amelyekben több programból is kiderül, hogy a helyi közösség bevonása, részvétele jelenti sokszor a legfőbb támasztékot a városokat érő külső hatások utáni újjászerveződésekben.^[15]

Többfelé tapasztalni a helyi kisközösségek megbolydulását, kisebb lokális-települési programok indítását, teremtődnek kisebb erőforrások – mindezek szinkronizálása mégis a közösségfejlesztés beépülésének az esélyét kínálhatja.^[16]

A közelmúlt önkormányzati választásait tekintve érdekes tapasztalni a részvételiségnek éppen az önkormányzás kapcsán való újraértelmezését: ilyen (tehát a részvételiségben járatos, ahhoz értő, gyakran közösségfejlesztő) szakembereket keresnek és építenek be a megújuló hivatalokba, olyan szervezeti egységeket, amelyek a lakossági bevonást, a részvételi tervezéseket, részvételi költségvetési programokat, a közösségi döntés-előkészítés különféle módjait keresik.^[17]
Ezek is valódi új, kínálkozó területek a közösségfejlesztés mai és jövőbeli helyének megtalálásához.

 

IRODALOM

Arapovics Mária – Vercseg Ilona (2017, szerk.): Közösségfejlesztés – módszertani útmutató. (Cselekvő közösségek – aktív közösségi szerepvállalás.) Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ és konzorciumi partnerei, Szentendre.

ARAPOVICS Mária – BEKE Márton – DÓRI Éva – TÓTH Máté (2019, szerk.): Kulturális intézmények társadalmiasított működési módja (Cselekvő közösségek – aktív közösségi szerepvállalás.) Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ és konzorciumi partnerei, Szentendre.

Ágh Attila (1999): Civil társadalom és a korai konszolidáció az EU-csatlakozás jegyében Magyarországon c. előadása alapján. In: Magyar és európai civil társadalom. Pécs.

Beke Pál (1993): Közösségszolgálat Alapítvány. Parola 5. 1–3.

Biddle, W. W – Biddle, L. J (1988): A közösségfejlesztési folyamat. Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete, Budapest.

Boda Kitti – Péterfi Ferenc – Tóth Vivien (2015): Párbeszéd a szolidáris szomszédságért. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest.

B. Vörös Gizella (1993, szerk.): A közösségi munka. Elmélet és gyakorlat külföldön. Szöveggyűjtemény. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest.

Farkas Gabriella – Kovács Edit (2014, szerk.): A közösség dicsérete – a 25 éves Közösségfejlesztők Egyesületének jubileumi kötete. Budapest.

Gergely Attila (1991): Intézmények építése a helyi közösségekben. (Parola füzetek sorozat.) Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest.

Gosztonyi Géza (1997, szerk.): Közösségi szociális munka. Budapesti Szociális Forrásközpont, Budapest.

Groskáné Piránszki Irén (2019): A közösségek szolgálatában – az első Hajdú-Bihar megyei közösségfejlesztő kezdeményezések és a Kelet-magyarországi Közösségszolgálat Alapítvány működésének 20 éve. Kelet-magyarországi Közösségszolgálat Alapítvány, Debrecen.

Molnár Aranka – Peták Péter – Vercseg Ilona (2014): Közösségi lehetőségek a mélyszegénység elleni küzdelemben. Önszerveződés és szakmaközi együttműködés. Készült a „Közösségi felzárkóztatás a mélyszegénységben élők integrációjáért program szakmai koordinációja” keretében. Budapest.

Nagy Á. – Nizák P. – Vercseg I (2014, szerk.): Civil társadalom – nonprofit világ. Új Ifjúsági Szemle Alapítvány, Budapest.

Péterfi Ferenc (2014): Kezdetek. In: Farkas–Kovács 2014: 11–18.

Péterfi Ferenc (2016): Súlyok és ellensúlyok aránytalansága – A civil társadalom esélyei az egyensúlyát veszített és bizalomhiányos társadalomban. In: A civilek hatalma: a politikai tér visszafoglalása. Szerk. Antal Attila. Noran Libro Kiadó, Budapest. 187–200.

Péterfi Ferenc (2019): Közbizalom kutatások. Budapest. www.kofe.hu

Rothman, Jack (2002): A közösségi beavatkozás modelljei. Ford. Varga Tamás. Kiadja a Közösségfejlesztők Egyesülete, a Parola-füzetek sorozatban, Budapest.

Schoenberg, Sandra P. (1979): Criteria for evaluation of neighbourhood vitality in working-class and poor areas in core cities. Social Problems 27/1. 6.

Sebály Bernadett – Vojtonovszki Bálint (2016, szerk.): A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? A közösségszervezés alapjai. Napvilág Kiadó, Budapest.

Varga A. Tamás – Vercseg Ilona (1998): Közösségfejlesztés. Magyar Művelődési Intézet, Budapest.

Vercseg Ilona (2018): Fejezetek az európai közösségfejlesztés történetéből. Közösségfejlesztők Egyesülete, a Parola–füzetek sorozatban, Budapest.

Vercseg Ilona (2020): Közösség és részvétel c. 2011-ben azonos címen a Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület kiadásában megjelent papíralapú felsőoktatási tankönyv jelentősen átdolgozott, e-változata. Letölthető a Közösségfejlesztők Egyesületének és a TáTK honlapjáról: http://tatk.elte.hu/oktatas/etananyagok

 

Végjegyzetek

^[1] Ez az írás a Szociálpedagógia 18/2021 számában megjelent tanulmány változatlan másodközlése

^[2] A segítés kifejezést Vecseg Ilona legújabb könyvében tudatosan kerüli, értelmezésében meghaladja ezt a kifejezést és a „jó közösségi beavatkozás” fogalmat használja helyette.

^[3] https://mkogy.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99000065.TV# (Utolsó megtekintés: 2020. augusztus 16.)

^[4] Pl. Kovács Edit, Makk Katalin, Péterfi Ferenc, Vercseg Ilona dr.: Hogyan váltak a kőbányai szülők állampolgárokká? – közösségfejlesztési esettanulmány. 1998. Letölthető: http://www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/dokument.nsf/329cd37724344b06c12568a9006c35fd/f334877eeee3d3d5c1256a2300302a67?OpenDocument (Utolsó megtekintés: 2020. augusztus 16.); Vercseg Ilona: Kistérségi fejlesztés a Mecsekalján. 1999. Letölthető: http://www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/DOKUMENT.Nsf/329cd37724344b06c12568a9006c35fd/db97b0d76b7c0b4fc12568a900764ea0?OpenDocument (Utolsó megtekintés: 2020. augusztus 16.) Mészáros Zsuzsa: Közösségfejlesztési folyamat, közösségi felmérés Kecskéden 1994–1996. Letölthető: http://www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/DOKUMENT.Nsf/329cd37724344b06c12568a9006c35fd/c1070e055a575a42c1256a23002eb5c4?OpenDocument (Utolsó megtekintés: 2020. augusztus 16.)

^[5] Pl. Döbrönte Katalin (szerk.): Közösségi tervezéssel Budafok-Tétény belvárosának megújulásáért. Promontor Polgári Casino, 2014.

^[6] Kajner Péter (szerk.): Rajtunk múlik! Hogyan szervezkedjünk és képviseljük érdekeinket a lakóhelyünkön? Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 2005.

^[7] Pl. MOTT Alapítvány, Westminster Foundation for Demokracy, Soros Alapítvány, Rockefeller Alapítvány, Civicus, USAID, United Way és több nagykövetség pályázati alapjai.

^[8] A Közösségfejlesztők Egyesülete, majd a Civil Kollégium, de pl. a Szabad Rádiók Magyarországi Szervezete is rendszeresen szervezett cselekvő civileknek tréningeket, felkészítő képzéseket.

^[9] A Hajdú-Bihari Közösségfejlesztők Egyesülete a nagyrábéi és a konyári fejlesztőmunkához (Groskáné 2019), a Dialóg Egyesület Királdon, a Felső Kiskunsági Közösségi Munkások Egyesülete a kunszentmiklósi kistérségben, az Élettér Egyesület Komáromban indított helyi fejlesztőmunkákat és azokhoz civil képzéseket, de ezek és a Zalai Falvakért Egyesület falugondnoki felkészítései gyakran összekapcsolódtak leader vidékfejlesztési programokkal is.

^[10] Alapítói 1993 nyarán a Postabank és Takarékpénztár Rt., a Kós Károly Egyesülés és a Közösségfejlesztők Egyesülete.

^[11]10 Letölthető cikkek: https://444.hu/2017/11/29/orban-utasitasara-vegzaltak-most-a-miniszterelnokseg-kitunteteset-kapta-meg-a-norveg-civil-penzek-kezeleseert-az-okotars-alapitvany; https://magyarnarancs.hu/belpol/vannak-jo-civilek-es-rosszak-95903; https://tasz.hu/cikkek/tudnivalok-civil-szervezetek-szamara-a-kulfoldrol-tamogatott-szervezetek-atlathatosagarol-szolo-torvenyrol (Utolsó megtekintések: 2020. augusztus 16.)

^[12]11 A projektkedvezményezett pontos neve: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ; konzorciumi partnerei: az NMI Művelődési Intézet Nonprofit Közhasznú Kft. (korábban Nemzeti Művelődési Intézet) és az Országos Széchényi Könyvtár.

^[13] A Cselekvő Közösségek aktív közösségi szerepvállalás EFOP-1.3.1-15-2016-00001 projektben született néhány szakmai kiadvány, módszertani útmutató: Arapovics–Vercseg 2017; A közösségfejlesztés és a kulturális közösségfejlesztés gyakorlata szerk. Arapovics Mária; Közösségfejlesztési folyamatok mérés-értékelése szerk. Dóri Éva; Kulturális intézmények társadalmiasított működési módja(ARAPOVICS-BEKE-DÓRI-Tóth 2019.

^[14] BODA–PÉTERFI–TÓTH 2015.; Letölthető podcast: „Teleki tér újratöltve”: https://anchor.fm/peterfi-ferenc/episodes/TELEKI-TR—JRATLTVE-e9itqd. (Utolsó megtekintés: 2020. augusztus 9.)

^[15] Egy podcast beszélgetés a reziliens városok kérdéséről: https://anchor.fm/peterfi-ferenc/episodes/Reziliens-vrosok—a-sebezhetősg-cskkentse–rugalmas-helyrellts–alkalmazkods–jraszervezds-krdsei-edn6tg (Utolsó megtekintés: 2020. augusztus 9.)

^[16] Kisközösségi Program: Ökológia, közösség, boldogulás – helyben. http://www.kiskozossegek.hu/;
Kisváros – érdemes maradni http://gy-sz.hu/programok/kisvaros/ (Utolsó megtekintés: 2020. augusztus 16.)

^[17] https://jozsefvaros.hu/onkormanyzat/iroda/33-93 (Utolsó megtekintés: 2020. augusztus 16.)