Július 8-án ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját a Miskolci Dialóg Egyesület. Másnap az egyesület eddigi elnökeivel, Molnár Arankával, Sélley Andreával és Csere Áronnal beszélgettünk.

A beszélgetés a Civil Rádió Őrkutyák civilben című műsorában hangzott el, a riporter Huszerl József. [1]

Csere Áron, Sélley Andrea, Molnár Aranka

 

Huszerl József (HJ): Hogy alakult a Dialóg Egyesület Miskolcon?

Molnár Aranka (MA): Ó, hát ennek egy 20 éves szervezetnél nagy sztorija van már. Én szeretem azt mondani, hogy eredetmítosz, és ugye ezekhez így már kapcsolódnak a sztorik, de a valóságos sztorink az az, hogy dolgoztam a Péterfi Ferenccel Királdon, egy közösségfejlesztői munkát csináltunk ott három évig. Én akkor a Megyei Közművelődési Intézetben dolgoztam, és amíg utaztunk Királdra, Feri folyamatosan azt tolta nekem, hogy ugye az intézménybe nem lehet több közösségfejlesztőt felvenni, de ha lenne egy civil szervezet, egy szakmai egyesület, az milyen jól meg tudná támogatni a közösségfejlesztést itt a megyében. És aztán ezt addig-addig mondta, hogy aztán lett egy egyesület.

HJ: Tulajdonképpen alapító társelnöke és utána három év múlva elnöke lettél ennek a szervezetnek. Mire vagy büszke a te elnökséged alatt? Mi minden történt, amit érdemes fölemlíteni, hogy az valamiért büszkeségre adott okot?

MA: Két dolog van, egyrészt az egyik, amire büszke vagyok, hogy akkor még nem voltak nagyon divatosak ezek a szervezetfejlesztési dolgok, de mi már akkor minden évben kétszer két napra, három napra elvonultunk, és magunkkal foglalkoztunk, hogy akkor hogyan tovább, mit szeretnénk. A másik, amire nagyon büszke vagyok, hogy ebben az időben vált a szervezet szakmailag országosan ismertté, és a megyében elindult folyamatokból létrejött egy megyei műhely, egy megyei közösségfejlesztői műhely, amelyhez azok a települések, azok a szervezetek kapcsolódtak, akikkel előtte dolgoztunk, és hogy szerintem ez egy nagyon nagy potenciál.

HJ: Ezek a dolgok, amiket említettél, hogy büszkeségre adtak okot, milyen hatással voltak az egyesület munkájára a környezetben, hol lehetett ezt érezni?

MA: Egyrészt azt gondolom, hogy mi magunk is azzal, hogy rendszeresen elmentünk és nyilván beszéltünk a közösségekben arról, hogy foglalkozunk magunkkal, ezzel hatottunk a szervezetekre. Nemcsak úgy, mint közösségfejlesztők, ahogy együtt dolgoztunk a településekkel, hanem úgy is, hogy mi magunk is tesszük ezt, és magunk is csináljuk ezt.

A megyei műhely pedig egyfajta hálózatosodást indított el. És ez is egy hatás volt, a települések támogatták egymást, például eszközökkel, utána felhívták egymást, hogy kit lehet meghívni, amikor valamit szerveztek, elhívták egymást. Tehát végül is egy teret biztosítottunk arra, hogy egymástól sokszor száz kilométerre lévő települések is megismerjék egymást és hogy kapcsolódjanak.

HJ: Hány évig voltál te elnök?

MA: Öt évig, előtte pedig három évig alelnöke voltam a szervezetnek.

HJ: És milyen érzés volt átadni az elnökséget?

MA: Hát igazából azt gondolom, hogy abban az időben ez nem volt még ilyen tudatos átadás, hanem lett egy projekt, és akkor ezért én egy másik helyen dolgoztam, és az látszott, hogy emiatt a projekt miatt, a kapcsolódások, összeférhetetlenségek és minden egyéb miatt sokkal jobb, hogyha én ezt átadom, és visszavonulok a szervezet vezetéséből. De ez nem egy ilyen tudatosan átgondolt dolog volt.

HJ: Kicsit megkerülted a kérdést, ami nem baj. De azért csak fölteszem még egyszer, hogy milyen érzés volt?

MA: Igen, ezt végig meséltem. Nekem nagyon gyors volt, és azt hiszem, hogy nem voltam felkészülve rá. És emiatt furi volt, kapkodtam a fejemet. Elengedés volt – talán ez már érzés. Az elengedés hosszabb ideig tartott.

HJ: Úgy forgott benned, hogy te hogy csinálnád azt, amit aztán a Sali csinált?

MA: Nem, ez az érzés nem volt bennem, hogy én hogyan csinálnám. Nyilván azt gondolom, hogy érünk, megérünk dolgokra, de szerintem az a része fontos, hogy az emberben megérik egy ilyen váltási dolog – bennem nem megérett, hanem egy olyan dolog volt, ami kikényszerítette ezt a váltást, külső tényező hozta a váltást, és nem énbennem fogalmazódott meg, hogy vissza kellene lépni, vagy háttérbe kellene lépni.

HJ: Sali, neked milyen érzés volt átvenni ezt az egyesületet?

Sélley Andrea (SA): Azt a momentumot próbálom elkapni, amikor a közgyűlésen nem választással, hanem jelöléssel – az Ari engem jelölt az elnöki pozícióra –, és az a momentum nekem akkor nagyon izgalmas volt. 2010-et írunk. Én nem vagyok alapító tag, 2006-tól voltam tag, és én abban a négy évben nagyon sokat voltam terepen, Észak-Abaújban, képzésekre jártam. Én azt láttam, hogy a Köztámháló akkor éppen leáldozóban van, és hogy valami új típusú működés lesz. És alapvetően közgazdászként, meg közösségfejlesztőként éreztem, hogy ebbe tudok beletenni energiát, meg amit az Ari említ, hogy szerencsénkre elég sokat leültünk, közösségi módon alkottunk, ha nem is stratégiát, de terveztünk hol rövidebb, hol hosszabb időkre. Úgyhogy ebbe én viszonylag ügyesen, könnyen beleálltam, és az izgalom mellett még az volt egy kérdés számomra, hogy én előtte egy roma alapítványnál dolgoztam, ahhoz képest meg nagyon könnyed volt. Tehát a Dialógban otthonosan mozogtam, imádtam a kistelepüléseket, és hát az a nagy változás, amibe meg pont az elnökséggel léptem bele, hogy a városi terepet – Miskolcon is elkezdtünk dolgozni –, azt meg már teljesen a magaménak éreztem. Úgyhogy volt benne saját motiváció is amellett, hogy tök erős volt az, hogy az egyesületi értékek, meg egyáltalán a szakma tovább menjen. Az említett program, ami meg az Arit visszahúzta az elnökségből, az meg nekem is szerepet adott. Észak-Abaújban indult az a mélyszegénységes program, amiben pont stábot kellett építenem. Ha jól emlékszem tizenkilenc főset, úgyhogy eléggé belecsaptunk az izgalmak közé, és ezzel párhuzamosan indult az Avasi Közösségfejlesztő Program.

HJ: Használtál egy – nem is tudom – mozgalomnak vagy valamilyen ügynek a megnevezését, hogy Köztámháló, ezt csak két mondatban mutasd be, hogy a hallgatók is értsék, hogy mi ez.

SA: Az akkori SzMM-nek a közösségi kezdeményezéseket támogató hálózatának a rövidítése, és a Dialóg ennek – tulajdonképpen hálózati forrásból – végzett szakmai munkát évekig, és akkor itt jön talán az én közgazdász tudásom, mert egészen más időszak indult. Egyrészt projektekre épülő forrásokat kellett menedzselni konkrétan, másrészt meg ez az említett Köztámháló, ami a szervezetnek igazából az autentikusságát adta, az viszont megszűnt. Tehát egy új működés, egy új élet kezdődött ezzel az elnökségváltással is.

HJ: Mire vagy büszke a te időszakodból?

SA: Én nagyon sok mindenre.

Amikor előzetesen bedobtad, hogy ezt meg fogod kérdezni, akkor nekem az jutott eszembe, hogy magamra, mert nagyon nehéz időszakba kellett átvinni és megtartani a szervezetet. Az én tizenegy évem alatt volt azért egy civileket megszorító egy-két intézkedés. Az egy az még lehet, hogy át is ment volna rajtunk, de azért jó sok helyzet volt, ami a civilvegzálásban minket is ért, és az engem büszkeséggel tölt el, hogy nemcsak a szervezetet, hanem a munkatársakat, a tagokat is sikerült megtartani. De nagyon sok volt a veszteség is. És mondjuk, egyik évről a másikra 100 milliós bevétel csökkent mondjuk 10-20 millióra. Tehát ez forrásszinten is érezhető volt. Ezzel szűkült a munkatársak köre abban az időszakban is. Énnekem az volt a belső motivációm, hogy mihelyst egy picit az életgörbe elindul felfelé, akkor átadjam. Tehát az engem is elfárasztott, megviselt. Többször mondtam már, olyan, mint amikor a süllyedő hajóról menekíteni kell az értékeket, azt az élményt vittem el leginkább, erre nagyon büszke vagyok. De emellett a könnyed szakmai témákat is említeném – mármost azért könnyed, mert pont a minap kérte valaki, hogy számoljam össze, hány közösségi tér meg hány közösségi folyamat volt, nem értem a végére, de tizenvalahány, majdnem húsz közösségi tér ebben a tizenegy év alatt megnyílt a megyében, amihez együtt asszisztáltunk nagyon jó csapatokkal, a csapatokra nagyon büszke vagyok. Csapatoknak a felépítéséhez szerintem külön érzék kell, úgyhogy aki vezetői pozíciót vállal, annak üzenem, hogy arra mindig érdemes odafigyelni, mert egy civil szervezet is, de szerintem általában a szervezetek ezen humánerőforrásból tudnak haladni, célokat elérni. Amire nagyon büszke vagyok, hogy emellett partnerségeket is tudtunk építeni. És itt az Avason, ahol most ülünk a közösségi kávézóban, itt ebben nagyon nagyot haladtunk, tehát nem csak a családsegítővel és általában önkormányzati szereplőkkel, helyi képviselőkkel, hanem a közösségek is képessé váltak arra, hogy tudjanak kapcsolatokat építeni egymás között, és szerintem ez nagyon-nagyon fontos. A partnerségekben az nekem büszkeség, hogy az olykor akár egymás konkurenciájaként működő szervezetek is képesek voltak közös források lehívására, közös források szervezésére és ennek mentén folyamatok megvalósítására.

És ha most 2022-ben kell a büszkeséglajstromot lassan zárni vagy végiggondolni, akkor az önkormányzattal való együttműködés is szerintem egy szép eredménye az egyesületnek.

HJ: Mondd, milyen hatása volt ennek az időszaknak a környezetre, hogy lehetett észrevenni, hogy ti vagytok, mik voltak azok a legjelentősebb momentumok, amiket hatásként tudnál említeni?

SA: Hát, ez bennem mindig egy ambivalens érzésáradatot indít el ez a kérdés, mert a humán szakmák vagy általában a társadalomfejlesztő szakmák hatásait azért nem nagyon lehet az itt és mostban mérni. Annyi előnyünk van, hogy most van húsz év a hátunk mögött, és én hatásként, ha a városi terepmunkára utalhatok, ott azt érzékelem – és ezért a közélet meg a politikai szereplők is tettek –, de a közösségfejlesztést sokan ismerik már, és sokan tudják, hogy ez nem közösségépítést vagy csapatépítést jelent. És ez egy fontos hatás, szakmán belül is, kívül is. Azok az emberek, akik a közösségi folyamatokban részt vesznek, azoknak a képessé tételét én magam személyesen is tudom követni, úgyhogy inkább arról tudok beszélni. És pont a minap beszélgettünk arról, hogy egy tíz évvel ezelőtti első szomszédsági munkából volt olyan, aki nem olyan rég felhívott, és büszkén mondta, hogy igen, azok a virágos kertek és zöldesítések és lefestett falak és közösségi akciók még mindig élnek és virulnak és gondozzák, tehát fenntartható módon valósultak meg, és az emberek elköteleződtek azon saját cselekvéseiknek a gondozása mellett. Ez szerintem egy nagyon komoly hatás. Nyilván vannak olyan – és itt főleg az Arihoz tudok kapcsolódni, a megyei munkához –, aminek nagyon nehéz lemérni a hatását, mert Arikával egyszer összeszámoltuk, hogy 40 civil szervezet létrehozása körül bábáskodott az egyesület, de most ha ezt megszámoljuk, biztos nincs már negyven. És ez nem biztos, hogy a saját magunk munkájának az értékelése, hanem a jelen társadalmi, politikai környezetnek köszönhető, de az emberek viszont, akikkel tartjuk a kapcsolatot, azok biztos, hogy működnek abból a tudásból, erőforrásból, egyáltalán abból az attitűdből és szemléletből, amit sikerült átadni, és szerintem ez a közösségi szemlélet megyeszerte elterjedt, legalábbis több településen egész biztos.

HJ: Milyen volt átadni, milyen érzés volt azt mondani, hogy akkor most átadom egy fiatalembernek?

SA: Hát, én erre készültem. Az Arival ellentétben ez tényleg tudatos volt. Áron már mosolyog is! Érezte a bőrén vélhetőleg, majd ő is elmeséli. Én rá tudtam nézni erre az említett életgörbére egy kicsit. Az épp akkori szupervíziós tanulmányaim erre, különböző módszereket, eszközöket, gyakorlati tudást és általában tudatosságot segítették bennem. De alapvetően hiszem azt, hogy egy szervezet, ha új generáció átadásában meg tud újulni, akkor van igazán jövője. És ezt a mai környezeti helyzet miatt különösen gondolom. És én éreztem már a saját képességeimnek a hiányosságát, mind a nemzetközi projektek vagy az angol nyelvtudás hiánya vagy általában az a fáradtság, ami már a hátamon volt, valószínűleg megnehezítette volna, ha én ezt tovább tolom. És ami nagyon-nagyon fontos volt az én motivációim között, hogy egy kicsit másképp történjen, bár tudom, hogy azok a minták, amik röpke 18-20 év alatti szervezetben ott adatnak, azok ott vannak, de ezeket talán újra lehet húzni. Én ugyanis, amikor beszűkültek az erőforrások, akkor sokáig egyedül vittem egy személyben, nemcsak elnöki, hanem ügyvezetői vagy akár projektvezetői feladatokat is. Igazából erre most büszke vagyok, mert akkor nem lehetett kapacitáshiány miatt megosztani a feladatokat, viszont a szervezet azt az időszakot túlélte. Így aztán én nagyon-nagyon vártam, hogy átadhassam, de nem voltam boldog. Enyhe gyászhangulat párhuzamosan elindult bennem, egy-két ponton nem is enyhe, és hát bizonyos helyzetek meg nem is könnyítették meg ennek a feldolgozását. Viszont sokat tudtam figyelni magamra, és nagyon sok társam volt. Különösen az alapító tagok közül többen is, akik segítették és kísérték ezt a folyamatot, úgyhogy igazából én nagyon nagy hálával gondolok arra, hogy ezt az átadást vagy átgondozást meg tudtuk tenni.

HJ: Neked, Áron, milyen érzés volt átvenni egy ilyen, már nem is fiatal szervezetet?

Csere Áron (CSÁ): Hát, amikor már átvettem, akkor már egy beletörődéssel vegyes nyugalom volt. Ahogy Sali is mondta az elmúlt percekben, ez nála sokkal stratégikusabb volt, azért látszik, hogy ez a szupervíziós, coach-os, általános humán mágustudás erősen beleépült. És az ezt megelőző nem is egy, hanem szerintem legalább másfél-két évben volt egy ilyen spirituális, lelki és egyéb felkészülés. Én, amikor először meglebegtette ezeket a híreket, azért nem mondom, hogy kiugrottam a bőrömből a boldogságtól, hogy ó, micsoda lehetőség, hanem ó, hát azért az nagy dolog és hasonlók, de egyfelől mivel ez tényleg egy legalább másfél éves folyamatnak a vége volt, és akkor ott volt nagyon sokfajta folyamat, ami megerősített. Plusz amit most Sali is említett, hogy nem elnökváltás volt, hanem elnökség is, szóval, hogy egy nagyon támogató elnökségi csapat is létrejött. Így már igazából viszonylag nyugalommal tudtam elfogadni és beletörődni a sorsomba. Azóta nyilván ez változott, úgymond pozitív és motivált irányba, de valahogy így éltem meg azokat a napokat, vagy nem is tudom, hogy ezt napoknak, heteknek, hónapoknak, éveknek  lehet mondani, mert hogy nagyon látszik, egy ilyen átvétel, átadás az nem egyik másodpercről a másikra történik, hanem egy sokkal hosszabb folyamat.

HJ: Mikor lettél te az elnök, mennyi ideje ennek?

CSÁ: Már több, mint egy éve, egy hónapja és egy pár hete.

HJ: És mondd, egy év alatt mit tehet, mire tud büszke lenni valaki? Van-e már olyan, amire büszke vagy?

CSÁ: Köszönöm, hogy így tetted fel a kérdést. Amikor mondtad, én is elgondolkoztam, hogy mire lehet bárki is egy év alatt büszke, mert nagyon nehéz olyat mondani, ami tényleg úgymond csak az enyém vagy csak az elnökség érdeme lenne, mert nyilvánvalóan, amikor Sali vette át, ott is nagyon sok teljesítmény a múltbéli dolgokban gyökerezett, és most is így van. Vannak már olyan dolgok, amikben jobban érzem mondjuk a saját szerepemet is, de ezek mind olyan, legalább 2-3 éves folyamatok, sőt, hogyha bővebben nézzük, inkább 10 éves folyamatok, mint amit szintén Sali említett az önkormányzattal való részvételiség. De ugyanilyen, ami szintén picikét meg lett említve, és valamennyire érzem benne szerepemet az, hogy egyre jobban elindultunk a nemzetközi porond felé, a nemzetközi kapcsolódásoknak az építése felé. És amit én még nagyon szeretek, és tényleg hogyha valamit a szűk egy évről tudok mondani, ami szintén nem előzmények nélküli, az pedig az a szerintem nagyon jó minőségű hálózatosodás országos szinten most három új partnerrel. Nem tudom, hogy büszke vagyok rá, igazából csak egy nagyon pozitív dolog, amit én nagyon szeretek, és nagyon motivál, és nagyon örülök, hogy van.

HJ: Most rád hárul az a kérdés, hogy hogyan tovább Dialóg?

CSÁ: Milyen szempontból?

HJ: Hát, hogy mik azok a tervek, amik itt a boszorkánykonyhában már készülnek, vagy csak álmok, de hogyan látod te a szervezet jövőjét?

CSÁ: Az a baj, hogy most nagyon gyorsan önismétlésbe fogok keveredni. Én szerintem nagyon fontos az a rész, hogy sokkal jobban nyissunk a külföldi kapcsolódások felé, mind tudástranszferben, mind finanszírozási szempontból. Ugyanígy nagyon erősen érzem, hogy fontos, hogy azt a fajta partneri hálózatosodást, vidéki  – hát, nem is tudom, hogyan mondjam ezt – középnagy civil szervezetek között, – mert azt látni kell, hogy nem vagyunk mi egy óriási civil szervezet, de hogyha most nézzük az egész civil palettát, igazából a vidéki civil szervezetek között egy tisztességes méretű civil szervezet vagyunk –, de nagyon nagy potenciált látok abban, hogy ilyen hasonló méretű civil szervezetek együtt akár olyan hatást is kifejthessenek, meg olyan szereplővé váljanak, mint akár egy nagy országos civil szervezet. Ebben látok nagyon nagy potenciált. Szerintem nagyon fontos, ami megint csak valószínűleg örök kérdés, hogy hogyan lehet még jobban a pénzügyi stabilitást, a fenntarthatóságot, a hosszúéletűséget megtartani. A tegnapi napon volt a születésnap, volt jó kis diavetítés, és nagyon sokat nevettünk ott a flipchartokra felírt célokon, hogy azok húsz éve, tíz éve és öt éve is ugyanazok voltak. Amúgy nyilvánvalóan öt éve is honlapot akartunk csinálni, meg most is, de már van egy honlapunk, csak jobbat akarunk például. De nyilván ez ilyen apró dolog, de gondolom, a fenntartás, a minél diverzifikáltabb anyagi háttér szerintem nagyon fontos, hogy egyszerre tudjunk egyfajta fundraising-re alapozni. Ugyanúgy nyilván erős források továbbra is a különböző pályázatok, de az is, amiről tudom, hogy már sok-sok éve terv volt, hogy valahogy kinövesszünk egyfajta olyan vállalkozói lábat, ami azért kapcsolódik a civil tudásunkhoz, ahhoz a szerintem nagyon értékes humán tudáshoz, ami a tagságban van, ez szerintem továbbra is egy nagyon jó irány lenne. Csak hát nyilván ennek a formáját, módját meg kell találni, mert elsősorban civil szervezet vagyunk, és az teljesen máshogy működik, mint egy piaci alapú cég.

HJ: Mi a szerepe a jövőben, a jövőbeli terveitekben, vagy terveidben a hölgyeknek, az elődeidnek?

CSÁ: Igen-igen, ez most nagyon jó, mert most nem beszéltünk arról sokat, hogy ez a tagság, ez a humán erőforrás, ha már úgyis az erőforrásokról beszéltem, szóval ez nagyon fontos. Úgy gondolom, hogy főleg összehasonlítva jó pár kevésbé szerencsés civil szervezettel nyilván van egy viszonylag stabil anyagi hátterünk, de azért egy civil szervezetnek a mi esetünkben is a legnagyobb tőkéje az a humán erőforrás, ami nyilván a tagságban van, és hát Sali meg Ari nyilvánvalóan nagyon erősen ehhez a hatalmas nagy civil tőkéhez tartozik. Szóval igazából nagyon nehéz is nélkülük elképzelni azt, hogy mik vagyunk. Nyilván van egy tapasztalat, egy értékőrzés, de az, hogy mi mi vagyunk, meg amit az egyesület ér, abban ők nagyon fontosak, és így nagyon fontos számomra az, hogy a jövőben is az egyesületünk része legyen. A másik rész, ami nyilván fontos számunkra, az a jelenlevő újabb tagoknak, újabb munkatársaknak az a fajta saját motivációjának a megtalálása, a saját szakmai tőkének a felépítése, ami nagyon nehezen elképzelhető a régi tagok nélkül.

HJ: Konkrétumokról is beszéltetek már, hogy milyen szerepet vállalnak ők?

CSÁ: Sokat beszélgetünk ilyen dolgokról és gondolkozunk. Szerintem ennyire erősen még nem volt kimondva ez, mint ahogy mondom, ez a szerepek átadása, egy hosszú-hosszú folyamatban vagyunk benne. Biztos, hogy beszéltünk róla, de nincsen konklúzió szerintem.

HJ: Mondjátok, mit tudtok üzenni azoknak a szervezeteknek, akik most állnak egy olyan helyzetben, hogy elnökváltás vagy bármilyen komolyabb váltás, ami a szervezet életében erősen látszik, mi az, amire figyeljenek, mi az, amit kerüljenek, hogyan viselkedjenek egy ilyen helyzetben?

MA: Szerintem nagyon fontos az, hogy legyen egy időszak, amikor nyilván az egyesületeknél ajánlunk, javaslunk. Általában a pozícióra embereket is megválasztunk. De ettől függetlenül az előző vezetőnek is, aki éppen át akarja adni, általában van elképzelése arról, hogy ki lenne az az ember, aki jó lenne, ha tovább tudná vinni. És szerintem az tök fontos, hogy ők egy darabig beszéljenek erről, és hogy a leendőnek legyen belelátása abba, hogy a szakmai munkák mellett mi minden van még egy szervezet életében. Szerintem fontos. És nyilván lelkileg, amit a Sali is mesélt az átadásról, elengedésről. Valójában akkor is van gyászfolyamat, hogyha erre készülsz, meg akkor is van, hogyha hirtelen történik, mint az én esetemben. Akkor volt egy helyzet, és akkor kimondtuk – én mondtam ki –, hogy akkor ezt így most átadom. És pont. Erre mindenkinek készülnie kell, ha megérett belül, ha tudatosan csinálja, akkor is. Ami fontos volt az életünkben, azt el kell engedni, illetve azt gondolom, miután én jól túl vagyok már ezen az elengedésen, hisz ez tizenegy éve megtörtént, másképp tudok erre már ránézni, mint a Sali. Így visszanézve szerintem fontos, hogy ezekről beszéljünk, fontos, hogy ezeket megdolgozzuk magunkban, és mindenki készüljön arra, hogy utána is lesz vele dolga.

SA: Hát sajnos én nem tudok ilyen egyértelmű választ adni. Két dolog miatt. Egyrészt azt érzem magamon is, hogy ez egyszerűen személyiség kérdése. Van, aki úgy tud váltani, hogy az előzőt otthagyja, és nem néz rá, és nem nézi végig, hogy mi történik utána. Van, aki pedig szívesen ott marad, bábáskodik, asszisztál. Na, én egyik sem vagyok. Nyilván önismeret nélkül nehéz műfaj ez is, mint sok minden más – meg kell látni azt, hogy te hogyan működsz, neked hogyan lehet jó, és meg kell látni a másik embert, akinek átadod, hogy őneki hogyan jó. Én éppen az Áronnak jeleztem egy pár hónapja, hogy konkrétan nem tudok kapcsolódni. És hogy nem véletlenül – meg kellett érteni, hogy akkor annak nem volt ott az ideje. És az nagyon fontos, hogy olyankor teret engedünk-e a hirtelen érzéseknek, sértődéseknek, bárminek, vagy türelemmel ki tudjuk gondozni magunkból egy jövőbeni együttműködés lehetőségét. Na, de ehhez meg nem önismeret kéne, hanem tudni, hogy mit is akar éppen az ember, hogy szeretné-e abban a környezetben, megújuló környezetben, megújuló szervezetben folytatni a munkát, vagy éppen sodrásban akar lenni, vagy éppen azt mondja, hogy tegyünk érte, de annyit, amennyit, egyébként máshol van a fókusz az életében. Hát, ilyesmiket tudok mondani. Nagyon nincs erre nagy igazság szerintem.

CSÁ: Beszélni, beszélni, beszélni kell mindenről. Nyilván én is csak a saját perspektívámból tudok gondolkozni, Nem feltétlenül arról van, hogy az elnöknek átadás, de akár elnökségnek, több ember több embernek és fordítva. Szerintem nagyon fontos arról beszélni, de ez nyilván szervezetfüggő is, hogy hol születnek amúgy a víziók. És tényleg, hogy ezekről a víziókról és gondolatokról sokat beszélgetni, és szerintem erre nagyon sok teret és időt kell fordítani, hogy ezek meglegyenek. Nagyon érdekes – és most megint csak a saját szempontomból beszélek –, én emlékszem arra, hogy tudtam, hogy nekem nincs olyan karakteres vízióm, mint ami szerintem elvárható egy elnöktől. Ez időközben alakul ki. És nem tudom, hogy azon a napon, amikor egy éve, egy hónapja és néhány hete átvettem az elnökséget, mennyire volt karakteres. Azt tudom, hogy most már egy sokkal karakteresebb víziószerűség él a fejemben. Lehet, hogy meg kell ezt várni, amikor mondjuk a második vagy következő generációnál ez megtörténik, és akkor nagyon sok energiát arra fordítani, hogy erről beszélgetni nagyobb körben, és tényleg megtalálni a lehető legnagyobb őszinteséggel azokat a pontokat, amikben amúgy nem egyeznek a dolgok. Ilyenkor vagy választani vagy kompromisszumot kell kötni, de nagyon fontos szerintem ebben az útban megtalálni azokat a közös víziós pontokat, amik összeköti a kettőt – attól függetlenül, hogyha már választani kell valamilyen vetületben, megtalálni azokat a víziós pontokat, amik valahogy mégiscsak összekötik a régit az újjal.

HJ: Születésnapon illik kívánni valamit. Sokszor ez sablonos, sokszor meg ez komoly. Mit kívántok a Dialóg Egyesületnek születésnapja alkalmából?

MA: Én azt kívánom a Dialóg Egyesületnek, így magunknak a szülinapra, hogy maradjanak meg az emberi kapcsolataink és a szeretet közöttünk, ahogy mindig is jellemző volt ebben a szervezetben.

SA: Frissességet. Szeretném, hogyha az egyesület sok fiatallal, de emellett a régi tagok megtartásával is működhetne tovább. És sok jó ügyet, amiben helyet, teret találnak olyanok is, akik talán már másképp gondolkoznak, vagy gondolkozhatnak a közösségfejlesztésről, Magyarország jövőjéről, meg a települések jövőjéről, úgyhogy én megújulást és frissességet leginkább.

CSÁ: Tegnap beszélgettünk az egyesületeknek az életciklusáról, hogy az elején mennyire szerelem alakul az egész, az emberek, az ügy meg a csoport felé, és utána valahogy intézményesül, de profibbá is válik. És én azt kívánom, hogy ez a kettő dolog, ez a kettő fázis valahogy egyszerre legyen meg mindig az egyesületben, hogy egy ilyen stabil professzionalizmus és egyszerre az elhivatottság és a szerelem afelé, amit csinálunk.

SA: Azt én is kívánom, hogy Áron szerelmes legyen.

 

HJ: Én most könnyű helyzetben vagyok, mert csak azt mondom, hogy úgy legyen. Történjen meg mindaz, amit szeretnétek. Köszönöm a beszélgetést nektek.

 

Szerző:

Huszerl József közösségfejlesztő, a Pályázatfigyelő (PAFI) főszerkesztője, a Közösségfejlesztők Egyesülete Felügyelő bizottságának elnöke, a Parola Ajánló a közösségi megoldások köréből rovatának szerkesztője.

 

[1] Az alábbi szöveg egy rádiós beszélgetés leirata, sok helyen az élő beszéd spontaneitását és áramlását követi – ezért nyelvileg esetenként kicsit pongyolább.