Suba a subához, guba a gubához?

Kezdőlap / Korábbi lapszámok / Parola 2018/3 / Suba a subához, guba a gubához?

Suba a subához, guba a gubához?

Az áthidaló társadalmi tőke, avagy a
közösségfejlesztés új programja

Elhangzott 2018. november 9-én Kunbábonyban, a Közösség konferencián

 

Az áthidaló társadalmi tőke fogalmát állítottuk középpontba, de messze nem csak a fogalomról szeretnék beszélni; ezt egy sokkal jobb metaforának tartom, mint amennyire szerencsés műszónak. De előtte még elkalandoznék a közösségfejlesztés aktuális trendjei felé…

A Közösségfejlesztők Egyesülete saját munkáiban a legnagyobb sikereit a terepen akkor érte el, és olyan módszertan szerint folytatta le, amikor is a település integrációja volt valahol a cél, a módszertan pedig az, hogy közös alapon, mindenkit bevonva, a szektorok közötti együttműködés révén és a település teljes lakosságára tekintettel egy jövőképet és egy cselekvési tervet állítson össze a csapat, mely a településen aktivizálódott lakosságból és külső közösségfejlesztőkből állt. Ezt fogadja el végül a település teljes lakossága azzal, hogy a későbbiekben az önkormányzat ezt hajtsa is végre. Ez volt tulajdonképpen az a vízió, amellyel embereket szólítottunk meg. Attól függetlenül, hogy ez a cselekvési terv létrejött-e, vagy hogy ebből megvalósult-e valami, ez a vízió és ez a megszólítás a 90-es években rendkívül alkalmas volt arra, kipróbáltan és bizonyítottan, hogy valódi, tartós együttműködéseket és közösségi aktivitásokat teremtsen a települési közösségekben.

Abból indultunk ki a választmányban és kicsit tágabb körben is beszélgetve, hogy ehhez a mai helyzet már nem felel meg. Ma egy értelmes, tájékozott helyi szereplő egy ilyen dolog mellé nem állítható, nem fog hinni benne, és sajnos már mi sem feltétlenül… Ez a megszólítás, ez a vízió ma már nem alkalmas arra, hogy közösségi aktivitásokat generáljon, mert egyszerűen minden megváltozott körülöttünk. Ilika mondta mindig, akárhányszor beszéltünk az elmúlt években, hogy Péter, értsd meg, itt nincs demokrácia. Bizonyos dolgokat, amiket kitaláltunk, alapvetően a demokrácia kiterjedése, fejlődése, az ebben az irányba való hit tartotta meg. És ha már 1968 évfordulója van, azok a bizonyos részvételi elemek a választáson, a képviseleten túli részvételi elemek a demokratikus döntéshozatalban, nos ezeknek az eszközöknek a kiteljesítésén dolgozunk a kilencvenes évektől. Hittünk abban, hogy ezek megtanulhatók, begyakorolhatók, a különböző szektorok szereplői belátják ennek hasznosságát, és létrejönnek azok a magatartásminták, amelyek ebbe az irányba hatnak.

Mi abban kerestünk fogást, hogy van egy széles, elkötelezett szakember-hálózatunk, ami maga a Közösségfejlesztők Egyesülete, emellett vannak bevált módszereink, bevált tapasztalataink, vannak alapértékeink. Mindezek, szerintünk, a mai helyzetben is hasznosak és szükségesek, de hol találunk olyan pontot, ami a jelen helyzetben a megszólításainkat hitelessé teszi, amikre az emberek rámozdulnak, és ugyanúgy elérjük azt, ami a valódi eredmény volt a 90-es években, hogy igazi, tartós közösségi aktivitásokat tudunk generálni.

Abból indultunk ki, hogy gyakorlatilag egy széttöredezett társadalomban élünk, ez műszóval a „dezintegrált” társadalom. A legtöbb esetben a szociális helyzet szerinti megosztottságra asszociál az ember, de számtalan más területen is széttöredezett a társadalom: értékek szerint, hitek szerint, politikai meggyőződés szerint. Itt kanyarodtunk rá a társadalmi tőke fogalmára, azért, mert amikor annak idején Ilika vezetésével ezt megismertük és megrágtuk a magyar közösségfejlesztés szempontjából, akkor sok reveláció-szerű tartalmat találtunk benne. Hogy ugye a társadalmi tőke az emberek közötti bizalom, kölcsönösség, együttműködés, kapcsolatok, hálózatok, egyáltalán az állampolgári részvétel szintje, és mindezek azok a dolgok, amelyek nekünk is fontosak, és amikért mi is dolgozunk. Ezért ebben a fogalomban, a 2000-es évek elején, egyfajta magyarázatát találtuk munkánk értelmének. Mi is ezekért dolgozunk: legyen együttműködés, legyenek új kapcsolatok, bizalom, legyen kölcsönösség, növekedjék az állampolgári aktivitás szintje és új szereplőket kapcsoljunk össze egymással – amit sokszor nem is értünk, hogy miért nem tesz meg más, mert annyira nyilvánvalóan eredményes dolog.

Ha ezeket nézzük, akkor azzal is szembesülnünk kell, hogy a társadalmi tőke szempontjából hogyan írható le ez a bizonyos széttöredezettsége a társadalomnak, ez a bizonyos dezintegráció. Az egész társadalmi tőke fogalom és irodalom egy csúszkáló, képlékeny történet, de ezen belül még vitatottabbak a társadalmi tőke hálózati típusok, ezért most nem a tudományosság igényével, hanem a metaforikus ereje miatt hozok be belőlük kettőt.

Az egyik tehát az, amikor arról van szó, hogy a társadalmi tőke-hálózat egy bizonyos fajtája lehet negatív is, s nem csak az anómia vagy a normák hiánya, hanem például a bezárkózás miatt. Az összekötő (bonding) társadalmi tőke – mert arról beszélek –, tulajdonképpen kicsit atavisztikus, elzárt helyzetet eredményez, ahol a legerősebb a közösségnek a vér szerinti értelmezése, ahol nagyon erősek a családi, rokoni kapcsolatok, és egy szűk körbe zárkózott közösséget jelent. A fizikailag is szegregálódott települések a legkézenfekvőbb példák erre, ahol nem igazán léteznek külső kapcsolatok, és az ember állapotát az írja le, hogy kevesebb kapcsolata van, mint mondjuk nekem. De az ott élő emberek között sokkal erősebb kapcsolatok vannak, mint az én szomszédságomban. Elég, ha csak a vidéki közlekedési helyzetet nézzük: akinek mondjuk nincsen autója, az gyakorlatilag bezárul a lakóhelyére és számára még a térségi központba egy turkálóba eljutni is probléma. Ezek persze csak a fizikai jelei a dolognak. Tehát az összekötő társadalmi tőke ezt a fajta erős és befelé forduló közösséget írja le, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek konfliktusok meg problémák, de az ismerős helyzet és a külvilág viszonylagos ismeretlensége miatt mégis ez ad biztonságot.

Ehhez képest az áthidaló (bridging) társadalmi tőke arról szól, hogy hogyan lehet kapcsolatokat, együttműködéseket, egyáltalán hozzáférést teremteni a valamennyire különböző vagy elzárt társadalmi csoportokhoz. Ez az elzártság messze nem csak szociális ügyeket jelent, hanem mindenfajta egyéb meggyőződést. Most nem mennék bele abba, hogy van még egy társadalmi tőke típus, amin lehet vitatkozni, hogy az áthidalóhoz tartozik, vagy nem – maradjunk csak az „áthidalás” metaforájánál. Ugyanis az van, hogy nem csak széttöredezett a társadalom, ami nyilván nem néhány év terméke, hanem erre még rátevődött egy csomó egyéb, ezt erősítő dolog. Ilyen például az, amit információs buboréknak neveznek; tehát nem is kell még közösségre sem gondolni, de az ember a bezárja magát azzal, hogy a vele egyetértőkkel ápolja a kapcsolatokat, az ezen a körön belül elérhető információkat tartja hitelesnek: „suba a subához, guba a gubához”. És egyáltalán, az elég rossz politikai és társadalmi közhangulat, meg a mindenféle, generált félelmek miatt sokkal befelé fordulóbbá válik az összes közösség. És itt nem csak a példának hozott összekötő társadalmi tőke című, bezárkózó közösségét kell érteni – mindenki közössége ebbe az irányba tart. Ami nem azt jelenti, hogy ne tartozna a modern ember meg a városi ember többféle kapcsolati rendszerhez és többféle közösséghez, de azt, hogy ma kevésbé bátor nyitni, azt mindenesetre jelenti.

Azt gondolom, hogy ez nem miránk, közösségekkel foglalkozókra jellemző, mert nekünk az alapbeállítottságunkból és a tevékenységünkből fakadóan rálátásunk van teljesen eltérő társadalmi csoportokat ismerni és ápolni velük kapcsolatot. De hozzá kell tenni, hogy ez a széttöredezettség nagyon sokrétű, és úgy szokták leírni, hogy „kisebbségekből álló társadalom”. Erre tudott Trump is kampányt építeni: az amerikai fehér munkásosztály elnyomva érzi magát az Egyesült Államokban, tehát hogy a korábbi politikai vélekedések szerint dominánsnak tekinthető amerikai polgár kisebbségnek és elnyomottnak érzi magát. Ugyanezzel a történettel szembesülünk Magyarországon, hogy mindenki valahová tartozik, de amúgy bizonytalan a világ és ezért Magyarország jobban és nagyobb biztonságban érzi magát a saját köreiben. Egyelőre ez sok kisebb-nagyobb társadalmi csoportot jelent, de mindez annak a veszélyével jár, hogy szegregált részei épülnek fel a társadalomnak, ahol az ott élők majd saját intézményrendszerrel rendelkeznek, saját iskolákkal, boltokkal, a társadalom rigiden szétváló részeiként. Érzékelhető ez abból is, hogy például a társadalmi mobilitás már lecsökkent, nem támogatja az oktatási rendszer és más rendszerek sem, hogy ki lehessen törni vagy státuszt lehessen váltani egy generáció alatt. A politikai hatalom a saját politikai céljai érdekében erősen kihasználja ezt a helyzetet, és minderre a távolságra, ami létrejött a társadalmi csoportok között, még rátesz indulatokat: félelmet, irigységet gerjeszt, s ezáltal aktivizálja az emberi természet legalantasabb viselkedési potenciálját. Mindez mindaddig tartható fenn, ameddig sokan hajlamosak a befelé fordulásra, így náluk jobban célba ér az a propaganda, ami a számukra ismeretlen társadalmi csoportokat célozza – amelyekkel semmilyen kapcsolatuk nincsen, semmilyen valós, saját élményű információjuk –, és sokkal könnyebben elhiszik, hogy azok veszélyeztetik az ő saját pozícióját, hogy ellenségek, akik ellen fel kell lépni, hogy el kell zárkózni, és hogyha én a másik társadalmi csoport vagy a másik politikai oldal tagjával kommunikálok, akkor a saját identitásomat erősítem meg azzal, hogy nem vagyok nyitott, nem a kommunikációra törekszem, hanem csak bemondom azokat a csúnyákat, amit a másikról gondolok. Mindezek egyre rosszabb közérzetet teremtenek, és egyre erősítik a befelé fordulást.

Ez tehát az alaphelyzet, amihez hozzájárul az, hogy amit eredetileg elképzeltünk, hogy a közösségfejlesztés a település egészével és a települési közösséggel foglalkozik, az helyi szinten is ellehetetlenült, több okból is. Egyrészt helyi szinten is megvannak ezek a törésvonalak, és erősödnek. Másrészt most már nem bízhatunk abban, hogy ismerünk még jófej polgármestereket, akik elhiszik, amit mondunk, és ők is ilyesmit akarnak, mert egyszerűen a rendszer lényegéből fakadóan senki nem hiszi el, hogy alulról jövő dolgokat legalább a helyi politikában sikerrel lehet érvényesíteni. Egyszerűen a jófej polgármester is abban a helyzetben van, hogy maga az önkormányzás mint kompetencia és lehetőség végletesen leszűkült. Az önkormányzat gyakorlatilag nem autonóm a jelenlegi helyzetben – a hatalmi hierarchiában fölfelé kell igazodnia.

Mindezek együtt tehát szerintem azt jelentik, hogy nagyjából ellehetetlenült az a dolog, amire a közösségi felmérés meg az egész folyamat fölfűződött, hogy a megoldás az legyen, hogy úgy integráljuk a közösséget, hogy az egy közös identitással, egy közös jövőképpel, egy közös akarattal, egy közös cselekvés mentén autonóm módon tevékeny lesz és a saját kezébe veszi a sorsát. Viszont sokkal intenzívebbnek látom annak az igényét – és egy csomó mintáját látom, és a mi tevékenységünk rengeteg példája is igazolja –, hogy viszont az, ha eltérő társadalmi csoportok között nem csak kapcsolat, ismeretség jön létre, hanem valamifajta együttműködés, az gyógyítja a társadalmat, új impulzusokat hoz és ideális esetben nem csak egyik oldalról, hanem mindkét oldalról valamilyen mikroközösségi aktivitást fejleszt. Sok ilyen példát látok, kvázi új típusú civil kezdeményezéseket, nem is feltétlenül formális civil szervezeteket, de klasszikus értelemben autonóm, civil társadalmi kezdeményezéseket. Amikor valakik valamit elkezdenek, a saját hozzájárulásukat beleteszik, megismernek másokat, másik csoporttal kezdenek valamit, ehhez megteremtik az erőforrásokat, valamennyire szervezetté alakulnak attól függetlenül, hogy jogi személyiséggel rendelkeznek-e, valamennyire kialakítanak egy kört maguk körül és fenntartható, bővülő tevékenységet végeznek – én ilyeneket látok.

A legegyszerűbb példák azok, amiket mindig is csináltunk: már a kezdetektől is kötöttünk össze különböző társadalmi csoportokat. Most legutóbb például az Egyesület Norvég programjában volt reveláció, amikor a borsodiak és a békésiek találkoztak, hogy abból mennyi új dolog született, pedig csak egy sima tanulmányút volt minden további egyéb fejlesztés vagy kísérés nélkül, és mégis, ezekről ismét meggyőződhettünk. Mindez azt mutatja, hogy tulajdonképpen ez egy viszonylag könnyű dolog, tehát működhet az áthidaló kapcsolatok létesítése, és fejlesztése, erősítése adhat egy új keretet mindannak, amit közösségfejlesztésnek tartunk, mindazokkal az értékekkel, alapelvekkel, amelyeket képviselünk, és jószerivel azokkal a módszerekkel, amiket eddig alkalmaztunk. Ugyanakkor ez egy csomó kihívást is jelent, mert alapvetően ugye idegenségről beszélünk. Amikor áthidaló kapcsolat jön létre, akkor valamiféle idegenségről beszélünk, ahol valószínűleg van szerepe egy szakmai segítésnek, hogy az ember ne a saját normái felől induljon ki és annak értelmezési keretében, vagy azt a másikra kényszerítve próbálja a kapcsolatot megtalálni, vagy hogy ne hierarchikus legyen ez a kapcsolat.

Azt gondolom, hogy érdemes lenne komolyan gondolkodnunk azon, hogy a közeljövőben erre fordítsunk nagy erőforrásokat, ebben legyünk egyre jobbak, és abban érjünk el hatást, hogy összekapcsolunk egymástól elkülönült társadalmi csoportokat, valamilyen fenntartható együttműködéseket generálunk közöttük, és ezeket széles körben terjesztjük. Kvázi mintává tesszük, hogy tényleg autonóm, helyi aktivitásként is működő és a mindenféle demokratikus és civil szervezeti intézményektől – ezektől a most átalakuló kulisszáktól – független, folyamatosan fenntartható kisebb-nagyobb közösségi aktivitásokat generálunk. Hozzáteszem, hogy a választmány és a stáb már a nyáron ebbe az irányba kezdett el gondolkodni az új programok tervezésekor is.

 

petakpeter@gmail.com

Betűk méretezése
Kontraszt