Kedves barátaim, Szebenyi Marianna és Romhányi András invitálásra a nyár közepén egy érdekes esemény segítő szervezője lehettem a Budapest XIX. Wekerle telepen. Mindig nagyon vonzott ez a remek városrész, így örömmel vetettem bele magam a Wekerlei Nyári Szabadegyetem előkészítő és lebonyolító munkáiba. Ott, az utolsó napon, egy nyilvános reflexióra volt módom, az alábbiakban annak tartalmát osztom meg az olvasókkal
A Wekerlei Szabadegyetemre igyekezve, az autórádióban éppen Zugló polgármestere beszélt a Pillangó park közösségi tervezési folyamatáról. A mai programom miatt ez érdekes egybecsengés – gondoltam magamban.
Sok mindent hallottam erről a tervezési folyamatról. Jókat és kritikusakat is. A legutolsó információ a FB-on tudósított arról, hogy hosszú és viszonylag alapos folyamatban, s elég széles bevonással alakult a tervezet. Ám amikor az elkészült, a legutolsó lépésben (valójában azt követően) megjelent a nyilvánosságban egy önmagát helyi érdekeltségűnek nevező kör, levelekkel, amelyekben nehezményezték, hogy ők kimaradtak a folyamatból, s az elkészült tervet jelentős elemeiben megkérdőjelezték.
A zuglói polgármester a Civil Rádió reggeli adásában arról beszélt, hogy erre a felzúdulásra a már késznek tartott Pillangó park tervnek bizonyos elemeit a kihagyásukat nehezményezők utólagos bevonásával újratervezték. És a rádióban nyilvánosan köszönetet mondott (üzent) az utólag kritikákkal megjelenőknek is: „elmondható, hogy így most jobb lett a terv”.
Három rövidebb reflexióval kezdem wekerlei összefoglalómat, amelyek a plenáris ülésekhez kapcsolódnak.
Újszerű és rendhagyó fordulatot tartalmazott Kovács Bence beszámolója az Átalakuló Wekerle program kapcsán, amikor azt fogalmazta meg, hogy „fontos dolog az alulról jövő kezdeményezésekbe bevonni az önkormányzatot.” Nyilván sokan ismerik ezt a mondatot, de azért volt figyelemre méltó a fordulata, mert a szokványos megfogalmazás szerint éppen ellenkező irányból indítva, a felülről elinduló kezdeményezésekbe szokták – jó esetekben – bevonni a civileket, a helyi társadalom tagjait. Tehát fontos dologra hívta fel ezzel a figyelmünket.
A másik ide vonatkozó kiemelésem Kolossa József előadásának egyik részlete, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy belső innováció nélkül elgyengül, eliminálódik a helyi társadalom; az életképességhez, fenntarthatósághoz annak fontos részének kell lennie a nyitásnak, a beengedésnek, a kísérletezésnek; az egészséges helyi társadalomnak kell rendelkeznie erre hangolódó belső tartalékokkal.
És ehhez kapcsolódik a harmadik megfigyelésem, a polgármesteri kerekasztal kapcsán.
Ide csupa olyan polgármestert invitáltunk, akikről a szervezők tudták, hogy jelentős közösségi bevonási, közösségi tervezési programokban érintettek. Őszintén szólva, az volt velük a tervünk, hogy a tapasztalataik nyilvános megismertetésén túl, ezzel a „beüzenéssel” nagyobb affinitást, nyitottságot érhetnek el a saját kollegiális körükben, ha ők hangsúlyozzák a közösség jelentőségét és bevonás fontosságát-eredményességét a helyi folyamatokba más polgármesterek és önkormányzatok felé, mintha azokat csupán külső szakmai szereplők teszik.
Nos, különösen érdekes dolgot tapasztaltam. Miközben így-úgy (tehát érdekesebben, vagy nem annyira jól sikerülten) beszéltek a saját közösségi bevonást remélő programjuk korábbi tapasztalatairól, a verbális magatartásukat szinte végig kísérte a kollégáik felé egy „meta szintű” (tehát a felszín alatti) üzenet – „tudjátok ezt így kell elmondani”, vagy „sorry, itt ez az elvárás, de mi tudjuk, hogy elsősorban nem ez számít”. Persze, nyilvánvalóan eltúlzom ezt a reakciót, de egészen egyértelműen érződött, hogy egymásnak is igyekeznek megfelelni, hogy mintha a többi polgármester jelenléte egyfajta nyomást jelentett volna az ő viselkedésükre. Kivéve egyik kollégájukat, a pázmándi dr. Virányiné dr Reichenbach Mónikát, aki teljes szuverenitásával látványosan eltért ettől a magatartástól, s nagyon hitelesen és átélve tudta a maguk programját bemutatni, melyben – kiszólásoktól mentesen – a közösségi szempontokat képviselve beszélt, s örömmel.
A jelenség akkor vált teljessé, amikor a polgármester-fórumot követően a szereplők egyike egy szekcióban mutatta be részletesebben a saját programját – itt már (a többiek nyomásától mentesen) igazán izgalmasan.
A Fenntarthatóság, okos város, közösségi tervezés, közösségfejlesztés témákat tárgyaló negyedik szekcióban – erőteljesebben külső szakmabeliek, s néhány wekerlei érdeklődése előtt – zajlottak a programok. Marthi Zsuzsával vezettük közösen ezt a műhelyt.
Néhány érdekességet kiemelek ezekből. Alföldi György fő ajánlása: fejlesztési társaságot kellene minden helyen létrehozni, amely a helyi programok átfogó, folyamatszerű és szakszerű kezelését végezné. Ennek összetételéről nem szólt, de abban én valamennyi érintett szereplő (a szakértők, a civil lakosság, a döntéshozók) jelenlétét elképzelhetőnek tartanám. Lukácsházi Gergő mindjárt ezt követően be is számolt a III. kerületben egy ilyen, kimondottan szakértői szervezet, az Óbuda-Békásmegyeri Városfejlesztő Kft. tapasztalatairól.
Marthi Zsuzsa ismertetőjéből azt emelem ki, hogy a közösségi tervezési folyamatnál, annak eredményességét szem előtt tartva, nagyon fontos olyan szituációt teremteni, amelyben a különféle hatalmi-politikai szereplők számára a beláthatóság, a biztonság megteremtése is hangsúlyt kap, tehát a folyamatban, szerepükben biztonságban érzik magukat. A beszélgetésben szó esett arról is, hogy milyen a kommunikációja egy ilyen folyamatnak: mindenki részéről kerülni kell a gyakran előforduló ellenséges, megosztó, kioktató hangnemet.
Bemutatkozott a Bartók Béla Boulvard projekt, amelynek hasznosítható tapasztalatai, adaptációkkal, akár a Kós Károly tér működtetésének megújítására is szolgálhatnának. A civilek és az önkormányzatok együttműködési tapasztalatait sorolta még a Völgyzugoly Műhely képviselője.
Kiemelkedő jelentősége volt Sain Mátyás részvételi tervezési módszerekkel kapcsolatos gondolatainak. Annak hangsúlyozása, hogy a tervezés jó esetben minden résztvevőnek egy tanulási folyamat, s fontos annak a felismerése, hogy a lakosság a „helyben élés tudásának” a szakértője, amivel a külső szakértő nem rendelkezik – így mellérendelő, egymás kiegészítő viszonyuk kihagyhatatlan.
Gyakorlati példákat hallottunk még a szekcióban (itt csak felsorolásszerűen): A Wekerlén működő önkéntes hálózatról, a József Attila lakótelep Anyahajó Anyaközpontjában zajló szomszédsági munkáról (ehhez a Komatál című filmet is megnéztük), Újpalotáról egy parktervezés közösségi folyamatának bemutatását, s ugyancsak a Wekerlén zajló rendezvények kapcsán történő érdekes szakmai innovációkról, továbbá egy lakótelepi szomszédsági érdekvédelmi program sikeréről.
Összefoglalva
Emelem az összes kalapom a szabadegyetem szervezői előtt. Nagyon bátor vállalkozás volt egy ilyen méretű és tartalmú eseménybe belevágni – annak tapasztalatai nyilván változtatásokat “ingerelnek”, de mindenképpen fontos lenne folytatni ezt a programot.
A közösségfejlesztésben szerzett az a tapasztalatunk, hogy a kívülről érkezők előtti önbemutatás minden alkalommal fejlesztő hatású a helyi közösségre, hiszen ilyenkor (ennek apropóján) néz valóban szembe a helyi közösség a saját helyzetével. Tehát, ha több helyi résztvevőt is vártak a szervezők, az itt megjelenteknek így is vitathatatlan erősségévé válhat, hogy a saját arculatukat (örömeiket és tipródásaikat) megosztották velünk, kívülről érkezőkkel.
Több nyilvános megszólalásban és szűkebb beszélgetésekben is felmerült, hogy 2018 valami újat kellene jelentsen itt a Wekerle telepen. Egy hezitálás érezhető a Wekerlén: szeretné, talán kikerülhetetlennek tartja a helyi közösség a változást, de félti is ettől a most meglévő értékeit.
Ám a félelem, a túlzott védekezés könnyen bezárhatja a közösséget.
Erről a társadalmi tőke fogalma jut az eszembe, amely elég ismert kifejezés a mai közbeszédben. Ez egy közösségen belül, egyebek mellett, a kölcsönösséget, az együttműködést, a hálózatokat előtérbe helyező magatartást jelenti. Érdekesség, hogy a legtöbb tőkének (elsősorban a gazdasági, de a természeti és más tőkéknek is) az a természete, hogy minél jobban használjuk azokat, annál inkább fogynak. Ám – ezzel ellentétesen – a társadalmi tőkének az a sajátossága, hogy minél intenzívebben használják, annál inkább erősödik. De ez a társadalmi tőke sem veszélytelen, ismerünk olyan közösségeket, amelyeket a nagy összetartás, védekezés olyan zárttá tett, hogy a környezetüktől erősen elszigetelődtek. A jó társadalmi tőke szerepe, hogy áthidalást képes teremteni az elszigetelődések között. Nos, itt ezt az áthidalást kellene „meglépni”.
Szembenézni azzal, hogy a változás megújulás, s ez átalakulás nélkül nem megy. Ellentmondás, hogy a helyi közösség a belátott változtatás kapcsán kacérkodik, akar is megújulást, meg fél is, s ennek eredménye az, hogy bezár, szabályoz, merevvé válik. Ez a magatartás pedig nem kedvez a bevonásnak, akaratlanul is magában hordozza a kirekesztést.
Kérdés, hogy ki tud-e lépni ebből a zárt körből Wekerle, s befogadó tud-e lenni a másképpen, de ugyanazt akarókkal, a másképpen hasonlót szándékozókkal, sőt végül a másképpen mást akarókkal is.
Ehhez a tiltás (de nem a teljes szabályozatlanság) és a büntetés helyett a VONZÓVÁ TETT CÉLOK lennének fontosabbak. Amelyeket valószínűleg sok és türelmes párbeszéddel lehetne elérni. Azzal, hogy a szabályozásba bevonni, a helyi közösséggel közösen elhatározni lenne jó azokat. Így lehetne a most erősen érezhető felelősséget is hatékonyabban megosztani. És tudni engedni is a vita és párbeszéd folyamatában.
Úgy érdemes hozzákezdeni, ahogyan a hirdetésekben olvasni: „minden megoldás érdekel”. Mert ha csak „egy megoldás érdekel”, abból legfeljebb diktátum, vagy skanzen születik.
De érezni, hogy Wekerlén működik a ’génius loci’, a hely szelleme; amely jóval bölcsebb ennél.
Péterfi Ferenc közösségfejlesztő