A nemnövekedés sokak számára ismeretlen vagy népszerűtlen téma. Pedig, ha megismerkedünk a lényegével, a demokratikus úton megvalósuló termelés- és fogyasztás-visszafogás koncepciójával, és hogy ez egyszerre lehet megoldás az ökológiai károk és a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésére, akkor máris vonzó jövőképpé válik. És mikor ezt kiegészítjük azzal, hogy a gazdaság ne öncélú legyen, hanem emberi, és az emberen túli élővilág jóllétét szolgálja, akkor ez a vonzalom csak tovább fokozódik. Kabarcz Balázs és Kántor Richárd Koppány, az ELTE humánökológia szakos hallgatói beszélgetnek. ^[1]

A mai témánk a nemnövekedés mint egy alultárgyalt téma. Ugyanis arról szeretnénk beszélgetni, hogy a nemnövekedést valószínűleg jóval több ember támogatná ahhoz képest, amennyit beszélünk róla. Persze vannak ellenérdekelt csoportok, de talán ők vannak kevesebben – éppen ezért fogunk erről beszélgetni. A felütést majd egy tanulmány bemutatása fogja szolgálni, amivel megismerkedünk hamarosan. Én Kabarcz Balázs vagyok az ELTE humánökológia mesterszakának végzős hallgatója, és a szakdolgozatomat is hasonló témából írom.

Én Kántor Koppány Richárd vagyok, szintén az ELTE humánökológia mesterszakának hallgatója. Az én szakdolgozatom még várat magára, de hátha a beszélgetés során felmerülnek olyan új témák, amiket esetleg be is építhetek.

Kabarcz Balázs (KB): Ígértem, hogy bemutatok nektek egy tanulmányt, ami gyakorlatilag a felütése ennek a mai beszélgetésnek. De mielőtt ebbe belemegyünk, tényleg annyira kevéssé ismert téma a nemnövekedés, hogy mielőtt a részletekbe belemegyünk, érdemes egy mondatot beszélni arról, hogy mi is ez. Rengeteg definíciója van: egyszerre egy mozgalom, kutatási terület, koncepció vagy akár társadalmi vízió, de ha össze kéne foglalnom, akkor azt mondanám, hogy egy demokratikus úton megvalósuló termelés- és fogyasztás-visszafogásról szóló koncepció, ezzel a jelenlegi ökoszociális válságra kíván megoldást kínálni a túltermelés és túlfogyasztás csökkentésével. Ebben benne van az, hogy például a magas jövedelmű országok csökkentsék, illetve fogják vissza az ártalmas iparágaikba áramló energiákat, fejlesszék a jóléti intézkedéseket, elsősorban egyetemes közszolgáltatások fejlesztése által, legyen mondjuk megfizethető lakhatás, újragondolt munkakoncepció, megélhetést biztosító bérezés, és nyilván szűkítsék az egyenlőtlenségeket akár helyi, akár nemzeti, akár nemzetközi szinten is. Alapvetően nem az a lényeg, hogy minden csökkenjen, hanem az, hogy behozza az elégségesség fogalmát a gazdasági párbeszédbe. Az említett tanulmányt Krpan és munkatársai készítették, 2025 decemberében jelent meg. Ez egy az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban készült reprezentatív kutatás volt, ami a nemnövekedésnek vagy angolul degrowth-nak hívott koncepció támogatottságát próbálta vizsgálni.

Az a címe a kutatásnak, hogy Assesing public support for degrowth survey-based experimental and predictive studies.

Nagyon egyszerűen, rögtön a konklúzióra térve: arra az eredményre jutottak, hogy a nemnövekedés ugyan népszerűtlen, ha csak magát a címkét, a label-t mutatják meg az embereknek, arra kérdeznek rá, viszont akkor, hogyha maga a koncepció mögötti tartalom kifejtésre kerül, akkor már igen nagy támogatottságra tarthat számot a nemnövekedés koncepciója. Ebben az esetben – országtól függőn (Egyesült Királyság vagy Egyesült Államok), illetve, hogy melyik mintán nézik – 80 százalék körüli a támogatottsága. És ekkor már nincs nagy különbség akkor se, ha megemlítik mellé a degrowth címkét vagy sem. Ezért is beszélünk erről, mert ez azt a következtetést hozza számunkra, hogy ez egy alultárgyalt téma, ami társadalmi párbeszédért kiált. Sokkal többet kellene beszélni róla, hiszen abban a pillanatban, hogy az emberek megismerik, máris nagyobb mértékben támogatják, sőt akár kívánatosnak is tartják.

Kántor Koppány Richárd (KKR): Első alkalommal, amikor felhoztad ezt a témát, nekem pont az volt a gondolatom, hogy mennyire át van itatva az agyunk a versenyszemlélettel.  Ha el akarunk kezdeni a nemnövekedés szerint élni, akkor önkéntesen azon dolgozunk, hogy alulmaradjunk ebben a folyamatos társadalmi meg gazdasági versenyben.

Ez rávilágít arra, hogy mennyire magunkénak érezzük, hogy ebben a versenyben részt vegyünk. Meg kéne kicsit vizsgálni, hogy mennyire történik ez az érdekünkben!

KB: A nemnövekedésben is beszélgetnek erről, amit most feszegetsz, a versenynek és az együttműködésnek valamiféle szembeállításáról. És azért az valóban megkérdőjelezhető, hogy a verseny olyan szintű intézményként szükséges-e minden esetben, mint ahogy ma gondolunk rá, illetve ahogyan ma alkalmazzuk a piacgazdasági modellben. Hiszen sok esetben igazából önmagában nem arra van szükség, hogy pl. versengjen egymással két szereplő. Egy szó, mint száz, ezzel azt akarom mondani, hogy szükséges, hogy a piacot a helyén tudjuk kezelni, ne pedig egy mindenható úrnak fogjuk fel. Azokban az esetekben pedig, ahol kifejezetten nem a piacra van szükség, hanem mondjuk a társadalmi jólét biztosítására – tipikusan ilyenek szerintem a közszolgáltatások –, ott már nem feltétlenül versenyre van szükség.

KKR: Ami még eszembe jutott, hogy annyira atomizálódott a társadalom, annyira ezen a szemüvegen látjuk az egészet, hogy az együttműködés tényleg teljesen háttérbe szorult, és nem látjuk, hogy valójában az életminőségünk rovására megy ez a folyamatos verseny, és pont emiatt az atomizálódás miatt a mennyiség került előnybe a minőséggel szemben. És ezt egy kicsikét próbálnánk visszafordítani, hogy újra találjanak egymásra az emberek, a közösségek, legyen meg az a szemlélet, hogy együttműködéssel sokkal hatékonyabban lehet nemcsak a termelés, hanem magának az egész társadalomnak a szervezését is megoldani. Hogy ne én mint individuum akarjam egyedül megváltani a világot vagy próbáljam a saját életemet egyedül tolni, mert úgy sokkal nehezebb, mint hogyha összefognék egy közösséggel. Amit én látok, az egy céltalan növekedés.

KB: Nagyon fontos, amit az individualizáció kapcsán említettél, mert ez a folyamatos egymással versengő igényeknek a kielégítése valóban nem vezet túl nagy eredményre. Herman Daly ökológiai közgazdász az egyik esszéjében megkülönbözteti egymástól a relatív igényeket. Azt állítja, hogy ezek kielégíthetetlenek, merthogy gyakorlatilag folyamatosan csak egymásra licitálunk, miközben vannak abszolút igények – például, hogy jól lakjak, meg legyen tető a fejem fölött –, amelyek kielégíthetőek. Ha ezeket a célokat elérjük, az abszolút igényeket kielégítjük, az rögtön korlátot is szab a növekedésnek, hiszen akkor nem kell már a céltalan növekedés: teljesítettük azt a mennyiségű gazdasági outputot, amire szükség van, és akkor innentől kezdve mire növekedjünk tovább.

KKR: Hát igen, mert végül is ennél a végtelen felhalmozásnál azt várjuk, hogy majd egyszer eljön az a nap, amikor mindennek, amit megtermeltünk, élvezhetjük a gyümölcsét. Csakhogy sajnos azt látjuk, hogy rengeteg ember életében ez egyáltalán nem következik be. Vagy azért, mert halálra dolgozta magát akár 60 éves kora előtt, vagy szimplán azért, mert beleesett egy olyan mentális csapdába, hogy amikor már igazából nem kéne többet felhalmoznia, egyszerűen nem lesz képes arra, hogy élvezze az elért javakat.

Ami eszembe jutott még az egésznek a kapcsán, hogy ha hazamegyek, akkor mit tudok én tenni ezzel az egésszel kapcsolatban. Nekem mindig ilyen sötét kedvencem volt a tervezett elavulás: mondjuk egy évben mennyit kell nekem arra költeni, hogy azok helyett a háztartási eszközök vagy ruhák helyett, amiket egy-két évvel ezelőtt megvettem, és tönkrementek. Vegyek egy újat? Mert nem tudom elvinni szervizelni, mert tök drága lesz a javíttatás. A szolgáltató pedig egyből azt mondja, hogy vegyek újat, hiszen jobban megéri, mert modernebb, vagy hogyha mondjuk elektronikai eszközről van szó, szoftveresen tönkre van már téve a jelenlegi eszközöm azzal, hogy folyamatosan nagyobb adatkezelésre, nagyobb sávszélességre, meg nagyobb nem tudom mire van tervezve az egész. Tehát hogyha ezt a tervezett elavulást sikerülne valahogy kivezetni, nemcsak a vállalatoknak, de valamilyen szinten köztudatból is, hogy ne ez határozza meg a fogyasztási cikkeinket.

KB: Egyébként a nemnövekedésnek több szakpolitikai javaslata van, pont az eszközök között szerepel a tervezett elavulásnak valamilyen szintű tiltása vagy szabályozása is. Ha egy kicsit így kitágítjuk, és önmagában a termékélettartamot nézzük, ami a mostani gazdasági rendszerünkben jóval rövidebb, mint ami lehetne, az azt az eredményt hozza, hogy elpazarlunk erőforrásokat. Tehát mind magánszemélyként, mind egyénként sokkal többet kell dolgoznunk azért, hogy újratermeljük azt a jövedelmet, amivel majd újabb és újabb terméket tudunk vásárolni. Holott hogyha azt a terméket hosszabban használnánk, akkor nyilván sokkal több időnk jutna másra, és nem kellene feleslegesen dolgoznunk a megvásárlásukért. Érdekes, hogy ez megvan egyéni szinten is, tehát ez egy tök jó téma, amit behoztál, mert ez egy egyéni cselekvési út is, hogy a saját tárgyaimra hogyan gondolok. Próbálom őket javítani, vagy próbálok-e arra figyelni, hogy olyan tárgyat vásároljak, ami hosszabb ideig szolgálja majd az én boldogulásomat vagy az én igényeimnek a kielégítését. De valóban, ez egy közösségi szintű dolog is: ma sok olyan termék van, aminek a megjavításáért nagyon nagy erőfeszítést kell tegyek mint egyéni felhasználó vagy fogyasztó, hogy egyáltalán megtaláljam azt a szakembert, aki azt érdemben javítja. Arról nem is beszélve, hogy a javítóhálózatoknak és a többinek a fenntartása vagy nemzetállami vagy akár például európai uniós szinten való szabályozása még inkább kitágítja ennek a témának a cselekvési körét, hogy hol lehetne ezért tenni.

Másik fontos témája a nemnövekedésnek a munkaidő-csökkentés kérdése. Munkaidő-csökkentéssel a megteremtett hatékonyságnövekedést nem újabb gazdasági tevékenységbe fektetjük, hanem szabadidőbe. És itt jön be szerintem az a nagyon-nagyon érdekes dolog, hogy mennyire vonzó alternatíva tudna lenni társadalmi szinten a nemnövekedés! Hiszen ki ne akarna kevesebbet dolgozni – ez politikailag is eladható dolog –.  ki ne akarna több szabadidőt és mondjuk több időt tölteni a barátaival, családtagjaival, emberi kapcsolatainak az ápolásával. Sok ember sok olyan tárgyra költ, amiről   a fennálló narratíva elhiteti vele, hogy arra a termékre szüksége van, amiért aztán fölöslegesen sokat dolgozik. Végeztek olyan számításokat például, hogy hány kilométer/órával halad egy átlagos személyautó, ha hozzászámoljuk az útidőhöz azt az időt is, amit az autó árának megkeresésére fordítunk. Ha mondjuk egy átlag 50 km/órás sebességű autóval számolunk, akkor olyan nagymértékű az utazási időhöz képest az az energia és idő, amit arra fordítunk, hogy az autó árát megkeressük, hogy töredékére, akár 10 km/órás sebességre csökken annak az autónak az elméleti sebessége.

KKR: Rengeteg embert az fog vissza abban, hogy olyat csináljon, amiben tényleg jó, és esetleg még nem is egyértelműen javat termel, hogy hát abból ő nem tud pénzt csinálni, és hogy hát valamiből meg kell élni. És sajnos én saját magamon is látom, hogy jelenleg egy olyan fázisban vagyok, hogy azt az időt, amit nem munkával töltök, bármennyire hülyén hangzik, azt elvesztegetett időnek érzem. Ez nem volt mindig így, és remélhetőleg nem is lesz mindig így, de most éppen valamiért a saját bőrömön tudom tapasztalni, hogy milyen az, amikor valaki ebbe bele van szorulva, hogy mindenképpen dolgozni és még többet dolgozni és még több pénzt keresni! De be tudod-e ezt forgatni valamilyen pozitív alkotói tevékenységbe? Mondtad azt, hogy a szeretteinkkel együtt lenni. Vagy olyan alkotó tevékenységet végzel, ami lehet, hogy nem termel profitot, de mondjuk bevisz egy olyan flow állapotba, ami neked is tök jó, és nem feltétlenül pénzben kifejezhető az az érték, amit megtermelsz. Ez eléggé elgondolkodtató.

KB: Szerintem itt egy dolgot fontos tisztázni: a történelmi példák inkább azt mutatják, hogy a hatékonyság növekedése által megtermelt többletjövedelmet kisebb arányban fordítjuk plusz szabadidőre – a munkaidő ettől függetlenül történelmileg már így is csökkent –, sokkal nagyobb mértékben fordítjuk többletfogyasztásra, mintsem többletszabadidőre. Két oldala van ennek az éremnek. Az egyik oldala valóban az, hogy egyénileg vizsgáljuk felül, hogy tényleg szükségünk van-e azokra a javakra, amiket megvásárolunk, szükségünk van-e arra az autóra, vagy hogyha az autóra szükségünk van, szükségünk van-e nagyobb autóra. Vagy mondok egy másik tipikus példát, a lakhatást, ahol szintén vizsgálják ezt a relációt. Folyamatosan azok a nemzetközi trendek, hogy az egy főre jutó négyzetméter növekszik, holott már bőven meghaladta azt a szükséges négyzetmétert, ami a méltó életet biztosítani képes. Vajon van-e szükségünk erre? De mielőtt belemennénk ilyen egyéni bűnbakkeresésbe, hogy akkor az egyén tehet róla, miért nem mond le ezekről a javakról, és az egyéni stratégiák összeadódásából ered a gazdasági növekedés, azért meg kell néznünk ennek az rendszerkötöttségeit. Kulturális változásra van szükség ahhoz is, hogy az egyén ezt teljes mértékben szabadon tudja eldönteni.

KKR: Abszolút! Azt gondolom, hogy jelenleg egy társadalmi csapdában vagyunk, ahonnan hiányzik egyfajta olyan társadalmi öntudatra ébredés, aminek az eszköze mindenképpen a kommunikáció lesz: hogy üljünk le, és mondjuk el, hogy mi igazából a problémánk, és vegyük észre, hogy ja, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Viszont mindannyian próbáljuk a másikat picikét ebben benne tartani és ezáltal magunkat is.

BK: Azt hiszem, még hosszan lehetne beszélgetni erről a témáról, de lassan lejár a műsoridőnk. Viszont tudok ajánlani néhány platformot azoknak, akiket érdekel a téma: pár ökológiai közgazdász, köztük Köves Alexandra és a Gébert Judit korábban működtetett egy Zöld Egyenlőség podcastot, ahol nagyon-nagyon sok nemnövekedés témáról lehet hallani tematikusan, több száz adása készült el ennek a podcastnak, amelyekben nagyon közérthetően beszélgetnek a meghívott vendégeikkel egyes nemnövekedés témákról. Vannak az ökológiai válságból is különböző kiútlehetőségek, egy példaként tudom említeni a kiutak.hu portált, ahol rengeteg egyéni, de főleg közösségi cselekvés is megfogalmazásra kerül, aminek szintén van köze a nemnövekedéshez.

Köszönjük szépen, hogy hallgattatok minket. Hallgassatok sok más nemnövekedés témát, és hozzátok be a társadalmi párbeszédbe, mert akkor fog formálódni ez a kultúra, hogyha sokat beszélgettünk róla – akár a családi ebédnél, akár nagyobb fórumokon.

Kulcsszavak: nemnövekedés, termelés- és fogyasztás-visszafogás koncepciója, tervezett elavulás, humánökológia, túltermelés, túlfogyasztás

Szerzők:

Kabarcz Balázs vagyok, eredeti végzettségem szerint közgazdász, újabban pedig humánökológus. A humánökológiában – mint a az emberi társadalom és a bioszféra kölcsönhatásait és az emberi hatások mérséklési lehetőségeit vizsgáló tudományban – leginkább a vég nélküli növekedésre alapozott gazdasági berendezkedés meghaladása érdekel. A szakon frissen végzettként a jövőben azzal szeretnék foglalkozni, hogy a növekedésen túli koncepciókat (mint például a nemnövekedés vagy a fánk gazdaság) és azok megvalósíthatóságának lehetőségeit vizsgáljam és aktívan hozzájárulhassak azok gyakorlatba ültetéséhez. Meglehetősen járatlan út, nincs kitaposott ösvény, így lehet mondani, hogy ez egy útkeresés. De én optimista vagyok, az angol ezt a szót e tekintetben jobban is fogalmazza meg: pathfinder.

Kántor Koppány Richárd vagyok, két éve végeztem alkalmazott környezetkutatóként az ELTE Természettudományi Karán, jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Kar Humánökológiai mesterszakos hallgatója vagyok. Fontos számomra az ember és természet kapcsolatának kérdése, hogyan helyezzük el magunkat és modern világnézetünket az ökológiai válság tekintetében. Úgy gondolom, egy újfajta holisztikus hozzáállással, mely mind a természettudományokat, társadalom- és bölcsészettudományok perspektíváját magába olvasztja, képesek lehetünk meghaladni a lineáris fejlődés paradigmáját.

Végjegyzet:

^[1] Az alábbi szöveg egy rádiós beszélgetés leirata, sok helyen az élő beszéd spontaneitását és áramlását követi – ezért nyelvileg esetenként kicsit pongyolább.