2023-ban a Közös Értékeink Program támogatását elnyerve Minden ember számít! – Hajléktalanok bevonása a közösségbe és a kapcsolati háló bővítése egy szolidáris közösségben címmel zajlik Nyíregyházán a Periféria Egyesület projektje.

A Periféria Egyesület 1995-től működő, jelenleg kilenc főállású munkavállalót foglalkoztató közhasznú szervezet Nyíregyházán. Küldetése a fedél nélküli emberek és a beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekek ellátatlanságának enyhítése, társadalmi integrációjának és esélyegyenlőségének elősegítése. Két utcai gondozó és egy 24 órában elérhető diszpécser szolgálatot működtet a hajléktalanok megsegítésére, naponta 40-50 fedél nélküli emberrel tartanak rendszeres kapcsolatot. Fő feladatuk az utcán élő emberek segítése, életkörülményeik javítása, integrációjuk elősegítése. A téli időszakban fokozottabban figyelnek az utcán élőkre, életmentő jellegű szolgáltatást (krízisautót) működtetnek. 2007 óta folyamatosan működik lakhatási programjuk, mely évente 7-8 személy részére lehetőséget teremt a hajléktalan életmód feladására. Gyermekprogramjuk segítséget nyújt a gyerekek iskolába való beilleszkedéséhez, problémáik konstruktív megoldásához. Elsődleges céljuk a hátrányos helyzetű, tanulási, magatartási, kapcsolatteremtési és beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekek, fiatalok elérése, problémáik azonosítása, és a hatékony segítségnyújtás. A programjaikon heti rendszerességgel közel 200 hátrányos helyzetű gyermek vesz részt. A Periféria Egyesület a magas szintű szakmai teljesítményéért és a hajléktalanok körében végzett áldozatos munkájáért, a 2017–ben megkapta a Jószolgálati díjat.

Somogyi Anikó szakmai vezetőt kérdeztük a programról:

Melyek az alapvető célkitűzéseitek a projektben? 

– Alapvető célkitűzés az, hogy a hajléktalan embereket valahogy közelebb hozzuk az állampolgárokhoz, ugyanis azt tapasztaljuk, a hajléktalan ember mindig valamilyen kirekesztettségben részesül a hétköznapi élete során az utcán. De tömegközlekedésen, boltokban, vásárláskor, minden helyen megvetett a hajléktalan ember, aminek sokszor az előítélet az oka. Tehát, ha a városlakóknak hajléktalan emberrel mondjuk nem jó tapasztalata volt, nyilván ilyen is lehet, ezt általánosítják. Ez más témákban, területen is előjön, így arra gondoltunk, meg kellene mutatni, a hajléktalan is ember. Nyilvánvalóan minden ember számít. Egy kicsit közelebb akarjuk hozni a hajléktalan embereket a városlakókhoz, és olyan projektelemekben gondolkodtunk, ahol a városlakók és a hajléktalan emberek, nem túl nagy létszámban tudnak találkozni, valamilyen lehetőséget teremtve arra, hogy valamiféle kommunikáció, valamiféle kis benyomás létrejöjjön közöttük. Tehát az elsődleges célkitűzés, hogy lássák meg, a hajléktalan is ember, vegyék észre, hogy vannak emberi jogai, van emberi méltósága, megilleti őt az elfogadás, csak azért, mert ember. Nyilván az, hogy ő milyen, az egy következő dolog, mint ahogy minden állampolgár esetében, közöttünk is van mindenféle ember.

Szóval, összehozzátok a hajléktalanokat más városlakókkal. Ebben mit terveztetek, milyen eszközökkel, milyen módszerekkel?
– Különböző témákban kisebb létszámú rendezvényeket tervezünk, néhány már meg is valósult ezekből. Az egyik ilyen eleme a kávézzunk együtt és beszélgessünk. Tehát egy ilyen teljesen hétköznapi dolog, és nem szerettük volna nagyon kemény szakmai irányba elvinni a városlakók felé. Olyan projektelemeket terveztünk, ami egy átlagember számára is nagyon érthető és megfogható. Ugye, az egyik ilyen elem ez a Szimpla kávé elnevezésű, együtt kávézás, beszélgetés, ahol olyan kis teret hozunk létre, ahol nem számít, ki a hajléktalan és ki nem. Ezek a beszélgetések nem arról szólnak, hogy a hajléktalan ember elmondja az életútját, hogy miért lett hajléktalan, hanem általános témákról, melyekről az városlakók beszélnek.

A beszélgetésben van előre meghatározott téma, vagy csak úgy nekikezdtek? 

– Kis hívóképek alapján próbáljuk minden alkalommal magát a beszélgetést elindítani, hogy mi jut eszébe róla? Ez a módszer arra, hogy két ember bármiről is el tudjon kezdeni kommunikálni, de nyilván ebben nincsen semmi kötöttség, mert bármilyen irányba vihetik a beszélgetést. Kicsit a rapid randi módszerhez hasonlít, bizonyos idő után cserélgetik egymást az asztaloknál, így mindenki mindenkivel beszélgethet egy kicsit. A Labor Café közösségi tér ad helyet ezeknek a programoknak, ami egy hangulatos, nem túl nagy hely, alkalmas, hogy közösségben, legyünk együtt, ismerjük meg egymást. 

Hogyan választjátok ki a hajléktalanokat és a városlakókat, hogyan hívjátok meg őket?

– Az városlakókat két csatornán hívjuk. Az egyik a közösségi média, facebook hirdetésen keresztül szólítjuk meg, illetve a személyes csatornáinkon keresztül, ez a legfontosabb. A városban vannak olyan kisebb közösségek, csoportok, melyekkel van valamilyen kapcsolatunk, onnan valakit megszólítunk, és ő hozza magával azt a kis közösséget, vagy abból a kis közösségből azokat, akiket érdekel. Munkahelyi közösségekről, idősek klubjáról, iskolákról, szociális képzésben résztvevőkről van szó. A hajléktalan embereket pedig saját ügyfélkörünkből szólítjuk meg, akik szívesen részt vesznek, nem érzik úgy, hogy akár az öltözködés, vagy bármi kapcsán kirekesztett lehet, vagy kitűnik. Az a tapasztalatunk, hogy több ügyfelünk nagyon szívesen jön mindegyik ilyen alkalomra, meg más projektelemekbe is. Maga ez a felismerés motiváló, ami nekünk teljesen triviális, hogy embernek nézik, embernek érzi magát. Tehát azért jó dolog ez, mert ezekben a helyzetekben az ő hajléktalan mivolta elvész, mint bármelyik más résztvevő tud részt venni ezeken az alkalmakon. Ügyfelek részéről általában öt fő van jelen, és az városlakók részéről, kollégáinkkal együtt körülbelül tizenöt fő, tehát egy olyan kisebb csoport van, ahol még akár mindenki mindenkivel kommunikációs kapcsolatba kerülhet egy ilyen rendezvényen. Azért van ennek az egésznek jelentősége, mert a legtöbb embernek a saját társadalmi rétegéből van kapcsolata, az intézményben hajléktalan embereknek az intézményben lévő hajléktalanokkal van kapcsolata, tehát nagyon kevés a külső kapcsolat, itt meg lehetőséget teremtünk arra, hogy állampolgárokként vegyenek részt.

Másik, hasonló projektelem a Szimpla színház, ami szintén a Labor Caféban zajlik, egy kis színházi előadás színészekkel. Együtt ülnek a sorokban a hajléktalan és nem hajléktalan emberek, együtt nézik az előadást. Gyakorlatilag egy kulturális program, utána van lehetőség kávé, süti elfogyasztására, és beszélgetésre. Itt is az a lényeg, hogy egyik ember ül a másik ember mellett, és elvész az a tény, hogy valaki a közönség soraiban hajléktalan. Ugyanaz a módja a megszólításnak, a körülöttünk lévő személyes kapcsolatokból, kisebb közösségeket hívtuk meg.

A következő projektelem a Szimpla szalon, vendégségben hajléktalanoknál címet viseli.
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy sátoros megjelenés egy nagyobb városi rendezvényen, azzal a céllal, hogy felhívjuk a figyelmet az emberi méltóságra, szolidaritásra. A járókelőket próbáljuk bevonni beszélgetésbe a hajléktalanokkal, és az általunk készített installáció megtekintésébe. Elég ütősre sikerült maga az installáció, ami egy karfás pad, illetve ez az egész megjelenés, amivel a kirekesztettséget próbáljuk megmutatni. A pad nagy tüskeszerű valamikkel van berakva, ami azt a fajta kirekesztést jelképezi, amikor sokszor az utcai leülő lehetőségeket valamilyen módon ellátják valamivel, hogy hajléktalanok ne tudjanak rajta aludni, feküdni, ülni. Az installációhoz tartozik még két elég nagy felületű vászon, az egyikre olyan gondolatokat írtunk, ahogy városlakók, városlakók, állampolgárok vélekednek a hajléktalan emberekről, a másikon pedig az jelent meg, hogy mit mond a hajléktalan ember arról, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe. Sokáig olvasgatják az emberek mindkettőt. Továbbá, bemutatjuk programunkat, magáról a hajléktalanságról, az installáció keretében emberi méltóságról, emberi jogokról beszélgetünk a járókelőkkel. Itt nagyszámú járókelőt sikerült elérni, akik így megismerik programunk célját.

– A következő projektelem egy alkotói pályázat, aminek az volt a lényege, hogy pályázatot hirdettünk, vers, novella, történet, grafika, festmény, film, fotó kategóriában. Először csak fiatalokat, 15 és 25 év közöttieket próbáltunk ezzel megszólítani, de olyan nagy volt az érdeklődés idősebbektől, 25 fölöttiektől is, hogy végül eltöröltük az életkori határt. Arról kérdeztük őket, hogy mit gondolnak a hajléktalanságról. Meglepően szép számú pályázat érkezett, elképesztően jó írások születtek. A beérkezett pályaművekből egy zsűri válogatott, oklevelet és díjat kaptak. Mindegyik kategóriában a legjobbnak ítélt pályaművekből kiállítást rendeztünk, eddig két alkalommal, művelődési házakban. A harmadik, hogy az anyagot kivittük a sátras rendezvényünkre a térre, tehát a városlakók olvasgathatták, láthatták a pályamunkákat. A kiállítás egy külön projektelem, a városlakóknak szerveződik, legközelebb egy iskolába fogjuk vinni a kiállítási anyagot, amihez társul még egy felolvasás. Mikor készítettük össze az anyagot, olvasgattuk mi is ezeket, nyilván a zsűri is olvasta, de teljesen más az, amikor egy színész, vagy egy hozzáértő fölolvas egy novellát, vagy egy verset, elképesztően nagy élmény volt ezeket hallgatni.

Plusz szerveztek városnéző sétát hajléktalanokkal.

– Igen, van egy olyan további projektelem, hogy városnéző séta hajléktalan ember vezetésével, amiből eddig kettő valósult meg. A városlakók a mindennapi életük során, amikor a városban bármit csinálnak, ügyet intéznek, dolgoznak, vásárolnak, sétálnak, látják a hajléktalan embert, kívülről. Szeretnénk megismertetni a városlakókkal, hogy milyen egy hajléktalan embernek az egész napja, mi az az erő, ami kell ahhoz, hogy egy egész napon keresztül bejárja az útját. Milyen sok óra és mennyi kilométer. Hajléktalanként milyen impulzusok, hatások, érik a mindennapok során. Végigjárjuk azokat a helyszíneket, amit egy hajléktalan ember bejár a mindennapok során, ahol gyakran megfordul, és közben beszélgetünk az életéről, és magáról a hajléktalanságról. Szociális munkás, utcai szociális munkás kolléga vezetésével vagy társvezetésével valósul meg, ha kell, segítséget nyújt neki a beszélgetésben, terelgeti. Nagyon nagy benyomást tett a résztvevőkre, hogy ott egy hajléktalan szájából hallhatták történeteiket, ez így különösen közel tudja hozni magához a problémához a városlakókat. A séta során kisebb, három-négy fős csoportokra oszlottak, így megvolt a lehetősége a kérdezésnek, a reflektálásnak, amit nagyon élvezték a városlakók. Volt olyan visszajelzés, hogy ez azért volt nagyon jó, mert ilyet még soha nem csinált senki.

A projekt tartalmaz még tanácsadást, ami kifejezetten ügyfeleinknek szól, lakhatási és jogi kérdésekben. Ez egyébként nagy hiányosság, mivel nagyon sok ilyen jellegű ügy van folyamatban ügyfeleiknél. Egy-egy hivatalos okiratnak maga az értelmezése is sokszor nehéz, illetve az, hogy mi a teendője, hogyan kell egy kérvényt megírni. Tehát kézzelfogható segítséget adunk.

Lesz továbbá még egy tevékenység, egy hálózat kialakítása a hajléktalan emberek támogatására. Itt olyan platformot fogunk teremteni a város szociális intézményei között, ahol szeretnénk párbeszédet kezdeményezni, olyan lehetőséget teremteni, ahol lehet a hajléktalanság témájáról, hajléktalan emberek további segítéséről, illetve magáról az egész témáról, az emberi méltóságról, emberi jogokról, a kirekesztés elleni témákról beszélgetni. Ide is fogunk hajléktalan embert hívni, illetve a városlakókat is megszólítjuk. Nyilván itt is kisebb létszámban, de az elsődleges cél a szociális intézmények, civil szervezetek bevonása, a párbeszéd, a beszélgetés.

Mit tartasz a projekt legnagyobb értékének?

Az egész projekt legfőbb értéke az, hogy a hajléktalan ember is tud ember lenni. Megéli, hogy mások szemében ő nem a hajléktalan, nem a címkézett valaki, hanem egyenértékű, egyenrangú ember. A mi munkában is figyelnünk kellett erre, például az ügyfélfogadásnál hellyel kínáljuk, meg kávéval, vízzel. Egy kicsit többet adni, mint egy átlagos ügyfélszolgálaton ne csak maga a sorállás, a papírkitöltés legyen, hanem valami többlet. Az ügyfeleink egy jelentős része sajnos nem tudja ezt megélni, megtapasztalni a mindennapok során. A mentális állapotot nagyon nagy mértékben tudja javítani az, amikor megbecsültnek érzi magát, még ha esetleg rövid időre is ezeken a programokon, de egyenrangúnak érezheti magát a másik emberrel. Szerintem ez egy nagyon nagy vívmány, mert azért tudjuk, ismerjük az előítéletnek a kérdéseit, illetve az erősségét, hogy milyen Magyarországon, meg nyilván más országokban, társadalmakban. Szerintem nagyon jó dolog, hogy ezen lehet csökkenteni.

 

Szerző:

Giczey Péter, a Civil Kollégium Alapítvány szakmai vezetője, közösségszervező mentor és tréner. Főbb szakmai érdeklődése, tevékenységei a közösségi beavatkozások (közösségfejlesztés, közösségi tervezés, közösségszervezés), settlement, közösségi média, civil fejlesztés. Debrecenben él, 1994-2005 között a Csapókerti Közösségi Házat igazgatta. A rendszerváltás óta részt vesz különböző civil és szakmai szervezetek tevékenységében. Az ÉLETFA Segítő Szolgálat Egyesület elnökeként 2006 óta az IFS (Settlementek és Szomszédsági Központok Nemzetközi Szövetsége) vezetőségi tagja. A Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitikai Tanszékén óraadóként közösségi munkát oktat.