Köz – közösség – közösségi tér

2019/3

Mi történt az elmúlt 30 évben a közösségi terek, azok fenntartói és üzemeltetői körében?[1] A rendszerváltást követően milyen módszerek, irányok formálódtak, melyek azok, amelyek gyökeret vertek, s miért? Milyen eredmények és buktatók jelentek meg az egyes mozgalmak háza táján? A kialakított és bevezetett struktúrákban milyen közösségi, közösségfejlesztői, demokratikus újításokat láthattunk a helyi társadalom bevonására?

Az általában vett közösségi tér 30 éves történéseit igyekszem bemutatni a közösségi terek funkciói és üzemeltetői tükrében. A terek puszta leírásának és térhasználati szokásaink alakulásán túl kitérek a térhasználókra, a helyi társadalomra, annak változó igényeire, lehetőségeire, a tér szolgáltatási területeire és kívánatos rendszerére.

Hazai viszonylatban a közösségfejlesztés mint szakma és maguk a közösségi terek is a kultúra, a közművelődés területén gyökereznek, így nem mehetünk tovább ezek áttekintése nélkül. A kulturális közösségi tér, s szolgáltatásainak alakulása, átalakulásai meghatározóan hatnak a településre, így magukra a fizikai közösségi terekre is. A szolgáltatási rendszer és/vagy kínálat változását optimális esetben a helyi emberek, a helyi közösségek, a helyben megfogalmazódó szükségletek formálják, alakítják. Mit és mennyit enged ebből maga a szolgáltató közösségi tér, annak fenntartója, illetve alkalmazottja, szakmai koordinálója?

A rendszerváltás egyértelműen pozitív hozadéka, hogy megnőtt a társadalom, ezen belül a kultúra önszervező képessége. A helyi társadalmak és civil szervezetek kulturális aktivitása egyre jelentősebbé vált. A szolgáltatói szektor kiszélesedésének köszönhetően bővült a kínálat. A választás szabadsága a kulturális fogyasztásban manifesztálódott. Egyre vonzóbbá váltak az otthoni szabadidős tevékenységek, megváltoztak az igények, nőtt a tömegkultúra viszonylagos súlya. Csökkent ugyanakkor a kultúra fogyasztásának szakrális jellege. Megnőtt az egyéni tájékozottság értéke, és nőtt a társadalmi egyenlőtlenség mértéke (Hunyadi 2004a, 112-116. o.; 2005, 67. o.).[2]

„Fontos, hogy a közösségi tér helyben, a településen legyen, hogy valós szükségletekre érdemben reagáljon, hogy az önkéntesség szerephez jusson, hogy erőfeszítéseket tegyen az érdekeltek körének bővítésére, hogy építsen helyi erőforrásokra, s hogy a közösség szolidaritása, összetartozása megnyilvánulhasson benne, vagy a közösség saját kezdeményezése legyen. Közösségi alapú szolgáltatásról akkor beszélünk tehát, ha arra a közösségnek befolyása van, és érzelmileg is azonosul vele, a sajátjának érzi.”[3]

I. Művelődési házak

A hazai művelődési intézetek alakulásának történeti bemutatása nem célom, csupán az elmúlt 30 évre szorítkozom. G. Furulyás Katalin a Kulturális Szemle 2016 júliusában publikált A művelődési ház a lakossági vélekedések tükrében című írásának bevezetésében összefoglalta a közművelődési, kulturális intézmények és intézményrendszerek alakulását, s a tanulmányban részletesen vázolta a művelődési terek használatát is.[4] A tanulmány szerteágazóan és alaposan vizsgálja a művelődési otthonok kérdését, azonban a közösségi tér fogalma túlmutat a művelődési házakon, kultúrotthonokon. Beke Pál szerint a közösségi tér „tető a közösség felett”, ami nyilvánvalóan szerteágazó tartalmat jelent az épített környezettől a természeti környezeten keresztül egészen az általunk közösségi térnek nevezett helyekig.

A 30 éves múltra visszatekintve, 1989 meghatározó év, ami nem csupán a PAROLA indulásának, hanem a hazai demokratizálódás kezdetének éve is volt. Az első áttörés is éppen 30 éve, a gyülekezési jogokat törvénybe iktató jogszabály (1989. évi III. törvény a gyülekezési jogról) megszületésével kezdődött, melyben a gyülekezéshez való jog a kötelezően biztosítandó alapvető emberi jogok közé emelkedett, s amelyet a Magyar Köztársaság Alkotmánya védett. Ettől kezdve sem az államnak, sem másnak nem állt jogában megakadályozni és kérdőre vonni a különböző célokkal létrehozott közösségek létezését és működését, illetve a polgárok adott közösségekhez való csatlakozását.

„A rendszerváltás ellentmondásos helyzetbe hozta a közművelődés intézményrendszerét, illetve a rendszerváltás ellentmondásban találta az intézményrendszert. Az intézményrendszer állami, tanácsi, üzemi stb. fenntartás és felügyelet alatt állt, ilyen módon kétségtelenül függött és tartozott a szocialista rendszerhez. Ugyanakkor a rendszerváltó mozgalmak jelentős része köthető volt valamilyen formában az intézményrendszer működéséhez, hiszen a közösségi összejövetelek, a nyilvánosság első felügyelet nélküli próbálgatásai nem egyszer bújtatva, vagy éppen már felvállalva ezekben a közösségi helyszíneken, intézményekben estek meg. Az új, piaci viszonyok új lehetőségeket hoztak, piacra próbált kerülni a közművelődés, vagy annak a piacképes, illetve annak vélt tevékenység elemei. Új alapvetések kerülnek a politikai és a szakmai közgondolkodás homlokterébe. Legyen az új út a kultúra, a kulturális javak menedzselése, a házak fenntartása-működtetése kerülhessen civil szervezetek, magánszemélyek, piaci szereplők kezébe, szűnjön meg a politikai ellenőrzés, az ideológiai befolyás folyamatos kitekintéssel léve a nemzetközi (nyugati) példákra, finanszírozási, intézményi rendszerekre.” (G. Furulyás 2016)

1997-ig nem született új „kulturális” törvény, tehát az 1976-os, régi törvény volt érvényben  ezekben az átmeneti időkben; a helyzet így egyre inkább anakronisztikussá, majd komikussá vált. Az új törvény, az 1997. évi CXL törvény előkészítése tulajdonképpen 1990-ben, a rendszerváltás idején kezdődött, majd közel egy évtizedes előkészítő, egyeztető szakasz után került a parlament elé. Ebben a majd egy évtizedig eltartó ex lex állapotban a törvény-előkészítés mint tartalmi fő szál és az igen eleven, eltérő logikájú szakmai párbeszéd folyamatosan értékeli, pozicionálja, újragondolja a közművelődés intézményrendszerének, a benne folyó tevékenységeknek, illetve a benne dolgozó szakembereknek a lehetőségeit. A közel háromezer, így vagy úgy felszerelt, még ha nem is optimális adottságú, de rendelkezésre álló művelődési ház, közösségi tér olyan adottság volt, amellyel szinte minden aktor számolni kívánt. (Földiák 1993, 8. o.). Mindeközben tevékenységek, szakmák váltak önállóvá, sokkal hangsúlyosabbá a kínálatban, vagy éppen piaci szereplőkké: bizonyos piacképes oktatási tevékenységek, a szolgáltatások egy jelentős köre, a mentálhigiénéhez köthető tevékenységek, a szociális-segítő munkák feladatrendszere és a közösségfejlesztés is.[5] (Vercseg 1993, 125. o.) Tehát átalakuló fázisba érkezett mind maga a közösségi tér, mind az azt üzemeltető és/vagy fenntartó entitás és a közösségi térben tevékenykedő szakmai tevékenység is.

Az 1997-ben életbe lépő új kulturális törvény igyekezett a lehető legnagyobb szabadságot adni a településeknek. A normatív előírások az önkormányzatok számára szabtak feladatot, városok esetében intézményi fenntartási kötelezettséget, a feladatok testre, településre szabását helyi rendeletekre bízta. (G. Furulyás 2005, 7. o.)[6]

Ma összességében az látható és tapasztalható, hogy a helyi közművelődési intézmények s a bennük dolgozók többnyire megmaradtak a kultúra közvetítése mellett, szolgáltatási rendszerük is ehhez igazodik, amit a szakmai vezetés, rugalmasságától és helyi, szakmai elköteleződésétől függően, természetesen tágíthat.

Azt is tapasztaljuk, hogy a művelődési házak meghatározóan állami, önkormányzati tulajdonban és fenntartásban működnek, de emellett megjelenik a civil és egyházi, valamint vállalkozási formában működtetett közösségi tér is. Szakmai háttere jobbára biztosított, tehát a fenntartó személyétől függetlenül a benne dolgozók, a szakmai követelményrendszernek megfelelően, nagyrészt diplomával rendelkező szakalkalmazottak.

II. Teleházak

A teleház olyan ember- és társadalomközpontú újítás, melynek célja a közösség fejlesztése, formálása, ezeken keresztül a településeken élők életminőségének javítása. A teleház egyben olyan helyszín is, ami lehetőséget biztosít a közösségi programok szervezéséhez, eszközöket és segítséget ad a mindennapi élet ügyeinek elintézéséhez, a közösségi lét színterének kialakításához.”[7]

Magyarországon az első teleházak már 1994-ben létrejöttek, majd folyamatosan bővült a paletta; 2000-ben 123, 2009-ben pedig (egy közbenső nagy növekedés utáni visszaesést követően) 360 teleházműködött az országban. Hohl Ferenc doktori értekezése[8] szerint a Teleház Kht. 2002 végére 6-700 teleház jelenlétét vizionálta országszerte. Hohl szerint (2005) jelenleg nem lehet egy teleházról megmondani, hogy az mennyiben hatékony, van-e értelme fenntartani, hiányoznak ehhez a számszerűsíthető mutatók, indikátorok. Emiatt nem lehet a teleházak munkáját összehasonlítani sem így maradnak az elérhető dokumentumok alapján levont következtetések.

A teleházak elsősorban civil szervezeti mozgalomként létesültek, mivel nagyszerű eszköznek tűntek a helyi társadalmakban meglévő hiányosságok pótlására. Kezdetben csak a kistelepülések alapítottak teleházakat, mivel nekik voltak a legkisebb esélyeik a modern eszközökhöz való hozzájutás terén. Nagyon fontos volt a teleházakban dolgozók szakmai hozzáértése, hiszen a ház csak akkor tudta stabilan biztosítani a szolgáltatást, ha alkalmazottja biztos tudással rendelkezett.

1999-ben Gáspár Mátyás, a Teleház Kht. ügyvezetője fogalmazta meg a teleházak addigi szolgáltatási irányait. 1999-2000-ig a hálózatfejlesztés volt a fő cél, amit több támogatási vonalon is erősítettek. Ebben az időszakban kapcsolódott be a teleház mozgalom a falugondnoki szolgáltatásba, ill. annak kiszolgálásába, valamint a foglalkoztatás kérdéskörébe, ahol nagy teret kapott a távmunka jelentőségének hangsúlyozása. S ebben az időben jelentkezett az igény a kisposták, illetve a kiskönyvtárak, valamint a kis művelődési házak teleházzá fejlesztésére is.

A kistelepülési létből való kilépés a városi teleházak, valamint a régiós hálózatok megjelenése hozta. A változások igyekeztek alkalmazkodni a – részben – helyben megfogalmazott igényekhez, ám maga a szolgáltatási kínálat elsősorban továbbra is az infokommunikációs területre helyezte a hangsúlyt. Magukról a teleházakról kevés információ érhető el, azonban azt látjuk, tapasztaljuk, hogy az ország több településén ma is meghatározó közösségi térként és szolgáltatásként vannak jelen.

Jól látható tehát, hogy a rendszerváltást követően jellemzően a teleházak biztosították a helyi közösségi teret, s ezeket többnyire a helyi közösség vagy egy civil szervezet működtette, általában megfelelő szakmai háttérrel.

III. Civil Közösségi Házak

Beke Pál és kortársai már a ’80-as években beszéltek és írtak a helyi társadalom és annak szükségleteire építő civil közösségi házak fontosságáról. Beke tanulmányai és írásai több platformon követhetőek nyomon, a ’80-as évektől egészen haláláig. Az utolsó, általa szerkesztett kiadvány, a Saját művelődési otthonunk[9] is részletesen foglalkozik ezzel az irányvonallal. „Vajon mi történne, ha nemcsak a kiüresedett funkciójú, esetleg elhagyott épületeket, az intézményi vagy a vállalkozási formában gazdaságtalanul működtethető helyiségeket kapnák meg a valamilyen kulturális/művelődési szándékot megvalósítani akarók, hanem a még működő művelődési otthonokat is azok, akik jelenlegi használóik? Az erre való állami normatívát és az önkormányzatok korábban erre fordított pénzét éppen úgy megkaphatnák, hiszen az a helyben lakók kulturális/művelődési feladatellátására való. Ez pedig az intézmény működtetési módjától függetlenül kerül ugyanannyiba. A bennük alkalmazott népművelőket ugyanúgy használhatnák, hiszen ez utóbbiak eleddig is őérettük voltak létjogosultak. A viszony persze megváltozna. A használóból tulajdonos, a népművelő pedig óhajukat szakszerűen teljesítő alkalmazottjuk lenne.”

A civil közösségek által működtetett közösségi terek létjogosultsága a mai napig nem egyértelmű. A Beke Pál vezette Magyar Művelődési Intézet és annak munkatársa, Kereszti Ferenc országjáráson mérte fel a közösségfejlesztésben, a helyi civil kezdeményezésben működtethető közösségi tereket, illetve azokat a civil közösségeket, akik már működtetőként szerepeltek. Ez utóbbiak szűk köréből 2005-ben megalakult a Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete, s annak regionális központjai. Az egyesület azonban a mai napig sem jutott el odáig, hogy képes legyen betölteni az alakuláskor megfogalmazott alapfunkcióját, miszerint szakmai módszertani központjává válik a civil közösségi házaknak. A teleházakhoz hasonlóan ezen a területen sem született kutatás arra vonatkozóan, hogy milyen számban és minőségben vannak jelen a közösségi terek működtetésében civil szervezetek.[10]

Kisebb felmérések és tanulmányok azt bizonyítják, hogy ahol van civil közösségi ház, ott jellemzően önkormányzati ingatlanban és egy szervezet működtetésében biztosítja a szolgáltatásokat. A Beke által említett francia példa a helyi társadalom erőforrásaira és szükségleteire épül, abból ered, tehát az adott település(rész), szomszédság közösségeinek együttműködését tekinti irányadónak. Az egy szervezet általi működtetésnek több buktatója is van. Azon túl, hogy a „tulajdonosi” lét szerepeket és kiváltságokat sugallhat, melyhez nehezebb az újak csatlakozása, s a használat is alá- és fölé-rendeltetéseket szülhet, a fenntartás és üzemeltetés sem rentábilis. Megjelenik a saját ingatlan, illetve a magánszemélytől vagy vállalkozástól bérelt ingatlan is, azonban jellemzően ezeknél is csak egy-egy civil szereplővel találkozunk. Komáromban, például, a civil tulajdonban lévő Mag-ház ugyan további öt civil szervezettel együttműködve jelenik meg a közösségi terek palettáján, azonban ez egy sajátos magyar módosulása a francia példának.

IV. Integrált Közösségi és Szolgáltató Terek (IKSZT)

2007-ben a Fejlesztési és Vidékfejlesztési Minisztérium megbízásából indult el az integrált közösségi és szolgáltató terek hálózatának kidolgozása. Az IKSZT program szakmai koncepciójában egy szerteágazó szolgáltatási kínálattal terveztek[11]: köz- és közösségi művelődés, közösségfejlesztés, információs társadalom, a koragyerekkori fejlődés, fejlesztés,  gyerekszegénység-gyerekjólét, ifjúságfejlesztés, közoktatás, foglalkoztatás-politika, szociális munka, egészségfejlesztés, település- és vidékfejlesztés, vállalkozásfejlesztés. A kidolgozott támogatási rendszer az ország 5000 lélekszámnál kisebb vagy 100 fő/km² népsűrűség alatti, nem városi rangú településeken működő települési önkormányzatoknak, települési kisebbségi önkormányzatoknak, a településen székhellyel/telephellyel rendelkező nonprofit szervezeteknek és egyházi jogi személyeknek, illetve többcélú kistérségi társulásoknak és önkormányzati társulásoknak nyújtott lehetőséget arra, hogy épületet újítsanak fel, amelyben az új szolgáltatási modell működtetésével magát a szolgáltatási rendszert és a helyi foglalkoztatást is segítik.[12]

A címpályázatra 2008-ban a közel 3000 jogosult településről összesen 1003 pályázat érkezett be; a címpályázat értékelése alapján 972 szervezet lett címbirtokos. A címbirtokosok közül 635 részesült támogatásban közel, 27 milliárd forint forrás felhasználásával.[13]

Az IKSZT módszertani útmutatójának[14] gyakorlatba való átültetése azonban nem volt problémamentes, hiszen az abban megfogalmazott egységes „normarendszereket” nem minden település tudta a valóságban teljesíteni. A kötelező és a választható szolgáltatási területeken előírt minimálisan, területenként és időkeretenként megvalósítandó szolgáltatási irányok meghatározásakor a területi és települési egyedi szempontokat nem vették figyelembe.  A pályázók, főként önkormányzatok, elsődleges célja a településeken lévő közösségi terek megújítása volt, a terekben dolgozók sem minden esetben a szolgáltatási területekről kerültek a programba. A fenntartási időszak elteltével az IKSZT-k településenként saját igényeikhez igazítva folytatják a tevékenységeiket, minden bizonnyal vannak szolgáltatási területek, amelyek teljesen elmaradnak, s kerülnek új irányok is a folyamatba. A Dudás Katalin tanulmányának[15] alapjául szolgáló kutatásban leírt változtatási javaslatok is igen szerteágazóak, nem rajzolódik ki belőlük egy egységes iránymódosítás. A szükséges változtatásokat – az IKSZT-ket létrehozó koncepció logikájának megfelelően – az egyes IKSZT-knek kell helyben kidolgozniuk, közönségük és közösségeik bevonásával.

V. Settlement házak

„A settlement egy olyan közösségi központ, mely egyszerre több célt valósít meg. Hozzájárul a helyi közösségek fejlődéséhez, fejlesztéséhez, szabadidős tevékenységeknek nyújt teret, segíti a szociális problémák megoldását, információt nyújt, és segíti a különböző emberek, csoportok és közösségek közötti kommunikációt, a lakosság életminőségének javítását. Szolgáltatásait szabadon igénybe vehetik korhatár nélkül egyének, családok, közösségek. A settlement konkrét lépéseket tesz a már meglévő kezdeményezések, szerveződések megerősítésére, a helyi közösségi erők integrálásáért, a társadalmi párbeszéd megszerveződéséért. Így a helyi közösségi élet strukturáltabbá és szolidárisabbá válik, új mozgások indulnak be a közéletben, új fiatalok vonódnak be közösségi alapú programok szervezésébe, esetleg helyi igény és akarat alapján közösségi alapú szolgáltatások szerveződnek. Az igazi önszerveződést nemcsak a helyi programszervezés lehetősége, hanem a szervezett helyi közösségi érdekvédelem is motiválja.

A settlement típusú működésben a helyi közösségi színteret vagy szomszédsági központot működtető helyi szervezetet az önkormányzat megfelelő szerveivel való együttműködésen felül egyetemisták és önkéntesek segítik. Számos szolgáltatást nyújthat egy settlement, azok tervezésében és megvalósításában alapvető szempont a helyi közösség igénye, szükségletei és az érintettek részvétele. (…) Lényeges, hogy szolgáltatásai nem ágazati elkülönülésben, hanem komplex módon, a különböző szakmák és az érintettekből szerveződő önkéntesek, civil szervezetek szoros együttműködésében valósulnak meg. A settlement eszme jegyében a hangsúly a szolgáltatások esetében azon van, hogy ne csak szakemberek és szakmai intézmények szolgáltassanak, hanem az érintettek is – az ő segítségükkel. Az ügyes-bajos dolgok intézésétől a megszervezett gyerekfelügyeleten át a beteglátogatásig széles a skála, és alkalom nyílik a közösség erőforrásainak mozgósítására.” (Giczey 2012)[16]

2007-benaz ÉLETFA Segítő Szolgálat Egyesület kezdeményezésére elindult a hálózat szervezése, melyhez 2010-re negyven érdeklődő csatlakozott. „Mozgalmunk meghatározása szerint a settlement típusú szervezetek lehetnek kis önsegítő csoportok, de nagyobb szolgáltató szervezetek is, aktivitásuk kiterjed a szociális, gazdasági, kulturális, oktatási és környezetvédelmi szükségletek teljes körére, az óvodáktól az idősek klubjáig, az egészségügyi programoktól az analfabetizmus elleni programokig, a hajléktalanok ellátásáig.
Tevékenységek: közösségfejlesztés; a lakosság életminőségének javítása; információ nyújtása, különböző emberek, csoportok és közösségek közötti kommunikáció segítése; szervezeti érdekvédelmi tevékenység; képzés, oktatás; egyetemisták, főiskolások bevonása.” (Giczey 2015) [17]

Az eltökélt hazai elindulás törekvései elé akadályok gördültek. A csökkenő aktivitás, a fenntarthatóságot biztosító finanszírozás elmaradása mellett a szemléletmód alakulásával is szembe kellett néznie a mozgalomnak. A 2015-ben kelt összegzés alapján úgy tűnik, hogy a hazai mozgalom az elindulásban ugyan aktív és elkötelezett, azonban a folyamatos működéshez, működtetéséhez még nem teremtődött meg a feltételrendszer. Arról, hogy ma Magyarországon hány settlement típusú közösségi tér működik, nincs elérhető információ.

VI. Biztos Kezdet Gyerekházak

„A Biztos Kezdet Gyerekházak célcsoportját a hátrányos helyzetű településeken, településrészeken élő, 0-5 éves gyereket nevelő családok alkotják, akik korlátozottan, vagy egyáltalán nem férnek hozzá a jó minőségű szolgáltatásokhoz, napközbeni ellátáshoz. A Gyerekház esélyt ad arra, hogy a legnagyobb szegénységben élő gyermekek is a lehető legkorábbi életkorban megkapják azt a támogatást, ami segíti képességeik optimális kibontakozását és megalapozza sikeres iskolai pályafutásukat.”[18]

A szintén angol mintára épülő modell első kísérletei 2004-ben indultak, ezt követően 2006-ban a Szociális és Munkaügyi Minisztérium támogatásával 52 helyen indulhatott meg a Biztos Kezdet program a 2000 fő feletti településeken, jellemzően városokban. A szorosan gyermekek fejlesztésére irányuló szakmai feladatok ellátása mellett maga a tér közösségi térként is szolgált, hiszen a gyermekek kizárólag a szüleikkel együtt lehettek az épületekben, s a gyermekfoglalkozások, fejlesztések mellett intenzíven jelentek meg a szülőket, családokat megszólító programelemek is.

2015-ben a Gyerekesély programba – jobbára – hátrányos helyzetben lévő települések nyújthattak be pályázatot Biztos Kezdet Gyerekház kialakítására és működtetésére; az eredményekről 2018-ban készült esettanulmány[19] kitér a közösségi tér szolgáltatási területeire, melyeket elsősorban a gyerekházba járó szülőknek biztosítottak. Ezek alapján különböző tematikus beszélgető körök, illetve egyéni beszélgetések tervezése rajzolódik ki. Mindezek mellett klub formában jelennek meg kézműves foglalkozások, főzési ismeretek, háztartási praktikák, egészséges életmóddal kapcsolatos csoportos beszélgetések a védőnővel, szakemberekkel, népszokások az évi ünnepkörökkel kapcsolatban, aktuális témák az óvodai, iskolai beiratkozással kapcsolatban. Külső meghívott előadó, foglalkozásvezető – bár igény mutatkozik rá – forráshiány miatt nem, vagy csak elenyészően jelenik meg.

„A költségvetési forrásból finanszírozott, a jelen kutatás során felkeresett házak vezetőinek az interjúiból leszűrhető továbbá, hogy jelenleg hiányzik a régebb óta a programban dolgozók folyamatos ismeretmegújítása, a programba újonnan belépők alap-, és továbbképzése, a munkatársak és vezetők rendszeres szakmai tapasztalatcseréje, azaz az úgynevezett hálózati tanulás értékeinek fel-, és kihasználása.” (Németh 2018, 33. o.)

VII. Elfogultság nélkül a Mag-házról

A Komáromban kialakított Mag-ház a „közösségi művelődés kívánatos szervezetének” modelljét alapul véve működő közösségi tér, amit az épület tulajdonos szervezetén (Élettér Egyesület) kívül további öt szervezet konzorciuma működtet és üzemeltet a civil önkormányzatiság és kontroll alapelvén.

A Mag-házat 2007-ben nyitottuk meg; másfél éves intenzív összefogással, önkéntes munkával és jelentős anyagi támogatással (egyesületi magánszemélyektől) készült el. Folyamatos bővítése a szolgáltatási kínálat gyarapítását is biztosítja.

A tulajdonos szervezet már a fizikai építkezés során törekedett a fenntarthatóságra, így módszeresen kutatta azokat a lehetőségeket, amelyek hosszú távra is biztosíthatják az üzemeltetést és fenntartást. A Mag-ház modell a franciaországi MJC (Maisons des Jeunes et de la Culture – ifjúsági és közösségi ház) adaptációjából alakult ki, melynek alappillére a közösségi (szervezeti) összefogás, együttműködés.

A Mag-ház alapját azok az egyesületek, alapítványok jelentik, melyek közös, közösségi és gazdasági megfontolásokon nyugvó, elhatározásból együttműködve üzemeltetik.

Érdekükben áll, hogy közösen tartsanak fenn szakmai vezetést, titkárságot, könyvelést, hogy közösen, és így hatékonyabban, használják ki helyiségeiket. A Mag-ház jobban képviseli a lakosság sokszínű érdeklődését és különféle érdekeit, a „közös” költségvetésbe befolyó összegek sokrétűbb tevékenységet tesznek lehetővé, mint ha minden elaprózva, szervezeti szinten történne. Az egyesülési szabadság értelmében természetesen bármelyik szekciónak bármikor jogában áll kilépni a konzorciumból, és önállóan folytatni a tevékenységét.

A Mag-házat összefogó konzorciumon kívül vannak együttműködő és társult tagok is. A társult tagok között egyaránt találhatunk jogi személyeket és olyan szakembereket, akiket hozzáértésük, szakértelmük miatt hívnak be a működtetésbe. Az együttműködő tagok kizárólag jogi személyek, akik projektek, programok, fejlesztések területén, egy-egy cél megvalósítására kötött megállapodás keretén belül kapcsolódnak a konzorcium valamely tagjához.

A konzorcium évente egyszer közgyűlést tart (az egy szervezet-egy szavazat elve alapján), amelyet a szakmai vezető hív össze írásban. Az egyesületi működéshez hasonlóan itt is a közgyűlés vitatja meg és fogadja el a konzorcium (Mag-ház), valamint annak tagszervezetei (egyesületek) tevékenységéről szóló tartalmi és pénzügyi beszámolót, meghatározza a következő évi költségvetést és szakmai irányvonalakat, megvitatja a tagszervezetek szuverén törekvéseit, s azok kapcsolódásait a konzorciumhoz. A közgyűlés a döntéseket abszolút szótöbbséggel hozza meg. A természetes és a jogi személyeknek egyaránt egy szavazatuk van. A konzorcium létszámát a konzorciumot alkotó szervezetek képviselői alkotják és biztosítják. A határozatok megvalósítását a konzorcium által megbízott szakmai vezetés irányítja a konzorcium erőforrásaira támaszkodva.

A konzorciumot a megbízott szakmai vezetés képviseli, ez a grémium rendeli el a kiadásokat, és hagyja jóvá a bevételeket, tájékoztatja a konzorcium tagszervezeteit a cselekvés irányvonalairól, és felügyeli azok végrehajtását. A konzorcium nem a társadalmi egyenlőség, hanem a társadalmi igazságosság elvén működik, ami azt jelenti, hogy tagjai saját emberi és anyagi forrásaik lehetőségeivel csatlakoznak. Így a tagszervezetek nem egységesen egyenlő mértékben, hanem erőforrásaiknak megfelelően járulnak hozzá a közös célok megvalósításához. A 12 éve zavartalanul működtetett közösségi tér úgy tölti be funkcióját, hogy a benne tevékenykedő szervezetek autonóm célkitűzéseire építve gazdag életteret biztosít a helyi közösségeknek.

A Mag-ház a demokrácia védett műhelye; rajta kívül többnyire csak különféle hierarchiákban, alá- és fölérendeltségi viszonyokban, túlszabályozottan tehetjük a dolgunkat. A Mag-ház ideális közeget biztosít a másokkal való egyenrangú és szolidáris együttműködés megtanulására, begyakorlására. Persze nyilvánvalóan nem lehet „csak úgy” együttműködést generálni; kell hozzá egy közösen felvállalt cél és feladatrendszer, melyek mentén kikristályosodnak nemcsak a tennivalók, hanem a még nem ismert vezéregyéniségek és a különféle szerepeket betöltő személyek is.

„A civil struktúra kialakítása cél és eszköz a tudatosabb polgári lét megélésére, egyidejűleg mintateremtő gyakorlóhely a települési demokrácia működésére. […] A benne együttműködők a társadalmi életben való aktív részvétel lehetőségét adják azoknak, akik ezt szívesen fogadják, s így cselekvési teret-terepet is biztosítanak.[…] Ez pedig nem más, mint a polgári társadalmak alapja; az önkéntesség, az öntevékenység, az önkormányzás, az önigazgatás.” A közösségi tér feladata, hogy „közreműködjön a helybéli társadalom barátságos, őszinte és szolidáris viszonyainak kiépítésében.” A benne működő szervezetek – még ha azok tagjai magánemberként kapcsolód(hat)nak is különböző ideológiai, felekezeti, stb. irányvonalakhoz és nézetekhez -, egységesen, mindenféle pártpolitikai irányzattól függetlenül végzik a tevékenységeiket.[20]

Összességében megállapíthatjuk, hogy közösségi tér működtetéséhez alapvetően öt meghatározó tényezőre van szükségünk. Legyen fizikai terünk, ahol összejövünk. A tulajdonosi létnél fontosabb az üzemeltetői kör, mely a helyi társadalom tagjaiból, közösségeiből áll. Az infrastrukturális feltételeknél fontosabbak a helyi erőforrások, melyekre építünk, támaszkodunk. S nem feledkezhetünk meg a közösségi tér funkciójáról, a közösségi szolgáltatási kínálatról sem. A közösség bevonásával fel kell mérni a település igényeit, meg kell vizsgálni a már adott szolgáltatásokat, s együttműködést kell generálni az integrálható területeken. Nem csak a szolgáltatási területeken célszerű és kívánatos az integráció, hanem a közreműködői körnél is. Törekednünk kell tehát arra, hogy az adott település szomszédságait, közösségeit minél szélesebb körben megszólítsuk, bevonjuk, majd pedig együttműködjünk velük. Ez az ún. társadalmi tőkénk, amire támaszkodhatunk, ami biztosíthatja a folyamatos innovációt és fenntarthatóságot.

A közösségi terek társadalmiasításával a közösségi térnek lehetőséget kell adnia a lakossági kezdeményezéseknek. Ha megadjuk az egyéneknek a bizalmat és a lehetőséget, akkor aktívak lesznek azok a felelős és cselekvő állampolgárok, akik nem csak elvárják a szolgáltatások meglétét, hanem tesznek önmagukért, szűkebb és tágabb környezetükért, és e pozitív értékek mentén maguk is a szolgáltatások generátorai lesznek.

A közösségi szolgáltatások alapvetése, hogy az állandóan változó és folyamatosan megújuló társadalmi igényekhez igazodnak. Az integrált közösségi teret működtetőknek figyelemmel kell lenniük a megjelenő igényekre, és a szolgáltatási portfóliót is ennek megfelelően kell változtatni, természetesen a pénzügyi lehetőségek figyelembe vételével.

Az integrált közösségi és szolgáltató terek a cselekvőképes egyén kibontakozási lehetőségének megteremtése mellett egy térben teszik lehetővé, s a rendszeres nyitva tartással elérhetővé a lakosság számára a helyben releváns szolgáltatásokat. A több funkciót ellátó tereknek nyitottnak kell lenni minden olyan szolgáltatásra, amely a helyi lakosság igényeiben merül fel.[21]

Említettem az épületet, azt működtető közösségeit, s szolgáltatási kínálatát. Ki kell térjünk még a koordinálásra, azaz a szakemberi feltételekre, valamint a szolgáltatást és épületet fenntartói feltételekre. A jó közösségi szakember nélkülözhetetlen a folyamatban. Beke szerint éppen ez a formáció igényli a népművelőként alkalmazott szakemberek jelenleginél lényegesen magasabb számát, akárcsak a jelenleginél differenciáltabb munkájukat. Ez jelentheti helybéli megbecsülésük jelenleginél magasabb szintjét is. Ez a működési forma szükségelteti és igényli leginkább kezdeményezőkészségüket, közösségfejlesztői képességüket; e formációban alkalmazva válik leginkább nyilvánvalóvá, hogy a társadalomfejlesztés legfontosabb helybéli szereplői éppen ők.[22]

A fenntartói feltételek szinte valamennyi közösségi térnél sérülnek, sérültek. A közművelődési rendszerekben működtetett művelődési házak folyamatos finanszírozási gondokkal küzdenek. Az épületek, az alkalmazotti kör, a szolgáltatási kínálat nem biztosítható a jelenlegi állami normatívából. Az az önkormányzat vagy civil szervezet, mely nem tud egyéb külső forrásokat bevonni, nehezen boldogul. A külső pályázati források is szűkülnek a kultúra és a civil területen egyaránt, a sokat hangoztatott közösségi gazdaság és/vagy vállalkozások irányába még kevesen indultak el, s nagy változások ott sem mérhetőek. Ugyanez jellemző a többi közösségi színtérre is. Náluk azonban még az is elmondható, hogy a kezdeti támogatott indulásokat a folyamatos kivonulás, vagy a teljes támogatási struktúra elvonása jellemzi.

A fenntarthatóság nem megoldható pusztán az egyik oldalról, nem elegendő a kizárólagos állami vagy más fenntartói (önkormányzati, civil, vállalkozói) szerepvállalás. Szükséges a szektorközi egyeztetés, a partnerség. Az államnak saját érdekében rá kell ébrednie, hogy tartós berendezkedésre akkor számíthat, ha állampolgárai elégedettek, ha jól és biztonságban érzik magukat, ha alapvető szükségleteik és közösségi érdekeik nem sérülnek. Ehhez azonban nem csak beszélni kell róluk, hanem beszélni kell velük. Át kell engedni szerepeket, feladatokat, felelősségeket. Ennek a folyamatnak lehetnek színterei a közösségi terek.

[1] A cikk megírásában Monostori Ádám nyújtott értékes segítséget

[2] Hunyadi Zsuzsa (2004a): A budapestiek kulturális szokásai. [Találkozások a kultúrával 3.] Budapest, Magyar Művelődési Intézet – MTA Szociológiai Kutató Intézet. 112-116. o.

[3] Molnár Aranka – Peták Péter – Vercseg Ilona (2014): Közösségi lehetőségek a mélyszegénység elleni küzdelemben. Önszerveződés és szakmaközi együttműködés. Budapest, 42. o. Készült a „Közösségi felzárkóztatás a mélyszegénységben élők integrációjáért program szakmai koordinációja” című projekt (TÁMOP 5.1.3-09/1-2009-0002) keretében. A projekt főpályázója az Autonómia Alapítvány, konzorciumi partnerei a Közösségfejlesztők Egyesülete, a Lechner Lajos Tudásközpont Nonprofit Kft. (korábban: VÁTI Nonprofit Kft.) és a Szociális Szakmai Szövetség. http://melyszegenyseg.hu/dokumentum_tar/htmls/

[4] G. Furulyás Katalin: A művelődési ház a lakossági vélekedések tükrében. Kulturális Szemle, 2016. július.

[5] Vercseg, Ilona (1993): Új foglalkozás alakul? In: Közművelődés a társadalmi változásokban. A Magyar Honvédség Közművelődési és Művészeti Főigazgatósága és a Honvéd Kulturális Egyesület közös kiadványa, Budapest

[6] G. Furulyás, Katalin (2005): Második résztanulmány „A közművelődést érintő jogszabályok hatásvizsgálata” című kutatáshoz. SZÍN, 2005/1, Budapest

[7] https://sites.google.com/site/ongaikonyvtar/telehaz

[8] Hohl Ferenc: A teleházak szerepe a vidékfejlesztésben: hatás- és hatékonyságvizsgálat, Doktori Iskola: Gazdálkodás és Szervezéstudomány Doktori Iskola

[9] Beke Pál (2010): Saját művelődési otthonunk. Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete, Komárom.149-164 o.

[10] Jelen szakmai áttekintésben nem számolunk a sportszervezetek és azok közösségi tereivel, kizárólag a művelődés területén működtetett közösségi tereket érintjük.

[11] Beke Márton-Ditzendy Károly Arisztid (2010): Integrált közösségi és szolgáltató terek. In. Beke Pál: Saját művelődési otthonunk. Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete, Komárom, 149-164. o.

[12] Az IKSZT címet elnyert szervezetek jogosultságot nyertek az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) az integrált közösségi és szolgáltató tér kialakítására a 112/2009. (VIII. 29.) FVM beruházási jogcím rendelet keretében kérelmet benyújtani az IKSZT infrastrukturális feltételeinek kialakítása, valamint működtetésének támogatása érdekében, összesen 200 000 eurónak megfelelő forint összegig. A 2009. évi címpályázat [3] (a továbbiakban IKSZT rendelet) az IKSZT-ket működtető szervezetek számára kötelező és opcionális feladatokat határozott meg.

[13] Dudás Katalin (2016): Az integrált többfunkciós szolgáltató terek – IKSZT-k – tevékenysége. Kulturális Szemle 2016. július, NMI Művelődési Intézet Nkft.

[14] Beke Márton, Ditzendy Károly Arisztid (2018): Integrált szolgáltató és közösségi terek – módszertani kézikönyv. HROD, Budapest.

[15] Dudás Katalin (2016): Az integrált többfunkciós szolgáltató terek – IKSZT-k – tevékenysége. Kulturális Szemle 2016. július, NMI Művelődési Intézet Nkft.

[16] Giczey Péter (2012): A settlement mint szervező központ. In: Válogatott irodalmak, szakirodalmi összegzések a Peremhelyzetű és kirekesztett csoportokkal végzett szociális és közösségi munka c. képzés II. részéhez. 17-18. o.

[17] Giczey Péter (2015): A settlementek esélyei Magyarországon. Parola 2015/4

[18] A Biztos Kezdet Gyerekházak szolgáltatási és szerkezeti modellje, 2009, BK, MATT

[19] Németh Szilvia (2018): MTA TK Gyerekesély Műhelytanulmányok 2018/2. A Biztos Kezdet Gyerekházak heterogenitása (2018) Esettanulmány, T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutatási Központ Zrt. Kiadó: MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest

[20] Beke Pál: Saját művelődési otthonunk. Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete 2010, Komárom

[21] Az integrált közösségi és közösségi szolgáltatások feladatai

[22] Beke Pál (2010): Francia minta hazai formában. Saját művelődési otthonunk. Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete, Komárom. 15-21. o.