Fõ tartalom

Magyarországon a vidéki térségekben ott a legsúlyosabb az intézmények, szakemberek, szolgáltatások hiánya, ahol az esélyegyenlőtlenségek enyhítéséhez a legtöbb segítségre lenne szükség. A szakemberek hiánya miatt a térségekben dolgozó szakemberek nagyon leterheltek. A szolgáltató intézményrendszer forráshiányos, gyenge, változó jogszabályi és finanszírozási viszonyok között küzd a túlélésért.

 

A szociális és az egészségügyi intézmények, illetve szakemberek közötti együttműködést gátolja a területi szétszórtság, a segítő szakemberek így magukra maradnak a rendszerszintű problémákkal való küzdelemben. Együttműködés hiányában minden szakember csak a saját szakterületével kapcsolatos problémát látja, az egyénekre nem tud holisztikus szemlélettel tekinteni, az embereket és a problémákat a maguk teljességében meglátni.

 

Emellett az egyének támogatásában a szakemberek szerepfelfogása hierarchikus: kliensekkel, ellátottakkal stb. dolgoznak, nem felelős és kompetens partnert látnak ügyfelükben. Másrészről az egyének is ebben a hierarchikus, illetve függő viszonyban szocializálódnak, amelyben egyre csökken az önbizalmuk és ezzel együtt aktivitásuk. Ez egy ördögi kör, mert a hátrányok növekedésével, mélyülésével arányosan nő a (köz)szolgáltatások iránti igény, amelyet a már a jelenlegi állapotban is leterhelt szakemberek, illetve intézmények az egyéni és a közösségi erőforrások bevonása nélkül egyre nehezebben tudnak kezelni. A megoldást nehezíti, hogy a szakembereknek nincsenek tapasztalatai másfajta szerepfelfogásra és működésre, másfajta intézményi megközelítésre.